Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-06 / 263. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. november 6., hétfő Elek István: Társadalomkritika és radikális reform A Kodály-teremben Egy egri igric arca Réti Árpád az Arzén és levendulában Igaza van Elek Istvánnak: ezeknek az írásoknak könyvbéli megjelenése, s még inkább a róla írott recenzió megjelenésekor dokumentumértékük van. Értendő ez úgy is, hogy időtállóak, s úgy is, hogy az örvendetesen fölgyorsult történelem — részben — meghaladta a bennük fölvetett problémákat. Azt szoktuk mondani, hogy a tegnapi újság avittabb, mint a száz év előtti, csakhogy az Elek István publicisztikáiban, tanulmányaiban, recenzióiban, vitacikkeiben felvetett kérdések tegnapiak ugyan, de még nem nevezhetők történelmieknek. Sommásan fogalmazva a pártállam megroggyanásának, széthullásának a folyamatát, annak egy-egy fázisát, tünetét írja le a szerző. De rögtön helyesbítenem is kell a megfogalmazást, amely a befejezett múltba helyezi ezt a folyamatot. Mintha a szerző (és a recenzens) a kötet írásainak fogalmazásakor látta, láthatta volna ezt a folyamatot. Holott inkább volt szó arról, hogy kívánatosnak tartotta annak elindulását, fölgyorsulását a demokrácia megvalósulását, kiteljesedését. Mert jóllehet a demokrácia megvalósítása („mint olyan”) soha nem tekinthető befejezettnek, néhány éve még a pártállam eresztékeinek lazítása, akár egy pillanatnyi lélegzetvétel is (rész)eredménynek számított. A szerző (a kötet óta megjelent írásai tanúskodnak erről) távlati célnak a demokratikus Magyarország megteremtését tekinti, de — szellemes elő- és utószava szerint — kénytelen taktikázni. Van a kötetben két írás Rényi Péter tollából —, amelyre egyértelműen áll az, amit a tegnapi újságcikkről mondtunk. Ä kritika hasábjain (1980-ban) folytatott „vita” dokumentum is, demonstráció is. A társadalomkritika határai és a reális önismeret című írásában Elek István — az akkor lehetséges, tehát virágnyelven — azt fejtegeti, hogy az ellenőrizhetetlen hatalom csak diktatórikus és önveszélyes lehet. Az a hatalom, amely nem köteles senkinek elés beszámolni, korrupttá válik, elveszíti a hitelét, nincs legitimitása, magyarul létjogosultsága. Ma már sarkosabban, erősebb kifejezésekkel is megfogalmazhatjuk ezt, de 1980-ban — éppen Rényi pökhendi, kioktató és fenyegető hangneme a bizonyság rá — ez még nem volt veszélytelen. A bírálónak, a vitázónak is át kellett vennie vaianíit a hatalmi elit zsargonjából, s legfeljebb csak annyit engedhetett meg magának, hogy ironikusan idézőjelbe tette azt. Rényi Pétertől fényévek választják el a mai olvasót. Nyilvánvaló volt ez már akkor is, csak éppen nem lehetett kimondani. Legfeljebb szamizdatban, de Elek István ragaszkodott az „első nyilvánossághoz”, azaz hitt abban, a politika az, amit a neve ígér: közügyek nyílt fórumon való megvitatását. Jó, hogy Rényi cikkei is bekerültek a kötetbe, mert ezek mintegy hitelesítik (noha nem ez a szándékuk) Elek kérdésfelvetéseit magyarázzák fogalmazása — ma óvatoskodásnak tűnő finomságait. Ezzel persze messze nem minősíteni akarom — a mai tudás fölényével? — a szerző akkori bátorságát, írásainak érvényességét. A kortárs olvasónak, aki folyóiratokban találkozott Elek írásaival mindenkor az volt az impressziója, hogy a szerző felkészült, radikálisan gondokodó ember, aki rendelkezik azzal a civil kurázsival, amely- lyel kor- és pályatársai közül is kevesen. Ha azt mondom, hogy egy tudatosan építkező, köreit tágító értelmiségivel van dolgunk, picit le is egyszerűsítem a kérdést. Mert igaz ugyan az irodalomtól „jut el” a politikához, a rendszert elemző elméleti fölvetésekig, de (humán) értelmiséginek, gondolkodónak (akkor) nem is lehetett más útja. Minthogy maga a politikai élet olyany- nyira redukált, mederbe szorított volt, hogy az inkább nevezhető önmaga paródiájának csak az irodalom kínálkozott terepnek is, fórumnak is, ahol, amelyben á nemzet a gazdaság, a közélet, a történelem, a politika, s egyáltalán a sorskérdések fölvetett-he- tett, megtárgyaltathattak. Sokszor és sokan megírták már ezt, közhely. Elek István is feszeng ebben a keretben, de intelligensen alkalmazkodik a körülményekhez, minthogy nem tehet mást. Gesztusa, tette mégis érvényes értelmiségi tett: a fölismert igazságból elmondja az elmondhatót. Olyanok ezek az írások (is), mint a tóba dobott kavics: a keltett hullámok, asszociációsorok továbbgyűrűznek az olvasóban, aki megtanult a „sorok között” is olvasni. De kereshetünk más hasonlatot is: a gyomláló kertészét. A faluról szóló szociográfiákat, Bogár László, Han- kiss Elemér, Nánási László, Fekete Sándor könyvéről, a Politikuspályákról szólva a kimondat - lanságot, a féligkimondást, vagy éppen a hazugságokat leplezi le, illetve radikálisan továbbgondolja az említett szerzők gondolatsorait. Ez az eredeti.íz és látásmód, az, ami ma is üdítően frissen tartja ezeket az írásokat, az a frivol (akkor tiszteletlenségnek tűnő) merészség, amely nem kímélte sem az ügyeletes slágereket, sem a szent teheneket. Akik közben — hál Istennek — valóban a történelem lomtárába kerültek. De ebben a maguk szerény eszközeivel részük volt az Elek Istvánoknak is. (Jak füzetek. Magvető. Bp. 1988.) Horpácsi Sándor A Vers és dal a Várban című sorozatban a Zenetudományi Intézet Kodály-termében az elmúlt héten Kányádi Sándor erdélyi költő verseiből adott elő egy estére valót Réti Árpád, az egri színház Marosvásárhelyről érkezett tagja. Véletlen kapcsán tudtam meg, hogy ebben a nagy versmondó sorozatban Jancsó Adrienne házigazda gondolt erre a színészre is. Jól tette. A zsúfolásig megtelt terembe belépett egy hajlott hátú, szemüveges, talpig feketébe öltözött középkorú férfi. Érezni lehetett rajta, hogy nem a rutin szövegezi a mozdulatait, nem a hatásért vár ki, mielőbb rázendítene a veretes mondatokra, . jajkiáltásokra, gyermekkori beszámolók fanyar-édes szószedeteire. Félelmekre utalt azzal, ahogy bátortalanul vetette szemüvegét, miután az első sorokat elolvasta. Majd kinyitotta arcát. A homloka széles, erősen redőzött, ahogyan a pofacsontokra ráhúzódó bőr is ezer ráncba szalad az arcán akkor is, amikor szusszanásnyi nyugalma, netán fegyelmezett visszafogottsága támad. A hangja is mintha kissé fátyolos lenne, olyan, mintha hosszú útból térne meg, mert üzentek. Réti Árpád erdélyi-székely színész a sorsával keveri össze, a leikével kavarja egybe mindazt, amit Kányádi Sándortól idéz. Valahogy úgy, mintha egy rab rábízza a szabadulóra a családnak szóló üzenetet. Mert a hírvivőnek lelkiismereti kötelessége elmondani, elkiáltani, hogy a rab nem bűnéért él rács mögött, hanem azért, mert a zsarnok — aki testvére is lehetne — valami ördögi téboly vagy iszonyat folytán ki akarja irtani, meg akarja benne fojtani az életet. Vagy ami még ennél is rosszabb, mert kegyetlenebb: meg akarja ölni benne a lelket, a múltjával, a jelenével és ennél mi sem kevesebb már, a jövőjével együtt. Ezt a zsarnok nem hirdeti ki, csak tetteivel, apránként hajtja végre gondolatait, terveit. Kányádi nem úgy lázad, hogy rázza az öklét. Nem azzal hirdeti a zsarnokság elleni panaszait, hogy pragmatikusan” mint a jogászok, tételesen, mint a tudósok, felsorolják a megsemmisítés vétkeit, folyamatait, ő a hangjával mond el mindent. Mert vá- tesz. Ahogyan Réti Árpád is. Amikor a két karja magasba szökken, a szájából áradó szöveg ugyan nem mond átkot, de akinek a közlések iránt van némi érzéke, az tudja, hogy a két kar lendítése a szövegben ki nem mondott bibliai szöveg. Átok azokra, akik halálos bűnt követnek el néppel, asszonnyal, emberrel, gyermekkel, templommal, temetővel, szobrokkal, történelemmel szemben. A hittel szemben, amely akkor is kiirthatatlan, ha már a testet megölték. Kányádi {. is, Réti is egybehangzóan a gyermekkort siratja, Nagyküküllőt, a Ballagóban elfojtott-kivallott ér- zéseket-gondolatokat, a lélek 9 szenvedélyeit, a Fától fáig rémületét, az örmény sírköveket. Sze- • retettel gondol a kényes és finom testű szász lányokra, a pergamentekercsekre, mert az idő úgy | zúg el felettünk, hogy az írás í mindenkor vall az emberrel, ami ' mindig is ugyanaz. Ha az, már- j mint ember. És ez az igric, a kitűnő vers- t mondó színész, Marosvásárhely- j ről Egerbe j öve és onnan B udára i felszökve egy este erejéig, a lélek í nagy szíjáss ágá val és rendít hét ellenségével mondta a magáét. A miénket. Farkas András Ősfényképek a munkásmozgalmi múzeumban A nap által rajzolt ősfényképet fényezett ezüstlapra rögzítették az első fényképészeti eljárás szerint. Az így keletkezett, valósághű, egyedi dagerrotípiák értékes kultúrtörténeti emlékek. A fotózás kezdeti időszakának e produktumai társadalmi-történelmi, viselettörténeti dokumentumok, de sok közülük művészi értékkel is rendelkezik. Magyarországi közgyűjteményekben alig több, mint kétszáz dagerrotípiát őriznek. Ezek közül százkilencvenet mutat be az Ősfényképek című kiállításán — november 12-ig — a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum. Alig egy évvel azután, hogy a francia akadémián bejelentették Daugerre tanulmányát, dagerro- típiának elnevezett képrögzítési módszert, 1840-ben Magyarországon is megjelentek e képek a Pesti Műegylet első műtárlatán. Három dagerrotípiát láthatott itt a közönség, amelyet Párizsban járt magyarok hoztak magukkal. Még ugyanabban az évben Vállas Antal mennyiségtan tanár bemutatta saját készítésű dagerro- típiáit. S 1841-ben nyitotta meg fényirdáját Marastoni Jakab festőművész. Sajnos sem Marastoni, sem az őt követő első fényképészek munkáiból nem maradt fenn azonosítható dagerrotípia. (Egyetlen szignált Marastoni fénykép reprodukcióját ismerjük, egy csoportképét, amelyen Kossuth Lajos, sógorának Rutt- kay Józsefnek és Both Pálnak a társaságában látható.) Az 1840- 50 közötti években 14 hivatásos Női akt (1850. körül) Gyermekportré (1850 körül) fényképész működött Budapesten, sok ezer felvételt készítettek, ám alig egy-két művük maradt az utókorra. E kiállítás legtöbb képe alatt is az a megjelölés szerepel: ismeretlen szerző felvétele. A százki- lencven dagerrotípia közül mindössze negyvennyolcnak ismert a szerzője, s ezek közül csak harminc a hitelesen magyar szerzőtől származó mű. Ismeretlen bécsi fényképész munkája az a dagerrotípia, amely elsőként került hazai köz- gyűjteménybe. Kertbeny Károly 1874-ben ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak. Ajándékként kapta meg a múzeum 1893-ban Krécsy Béla tanár jóvoltából Kossuth néhány Amerikában készült páratlanul értékes dagerrotípiát is. További öt, a Kossuth családot ábrázoló dagerrotípiát 1910-ben vásárolt a múzeum. De a gyűjtemény újabb gyarapodására 1949-ig kellett várni. Az intenzív gyűjtés csak ezután kezdődött meg. Ma a Nemzeti Történeti Fényképtár 129 dagerrotípiával rendelkezik. E gyűjteményben őriznek francia műtermekben az 1850-es években készült huszonhat akt-dagerrotípiát, amelyből néhányat most színes nagyításban is láthat a közönség. Csak másolatban állították ki a Petőfi Irodalmi Múzeum Petőfit ábrázoló dagerrotípiáját a mű rossz állapota miatt. S nem hozták el a váci fotótörténeti gyűjteményből az egyetlen hazai tulajdonban lévő, Daguerre műtermében készült felvételt sem. Kölcsönzött viszont a kiállításra a Budapesti Történeti, a Hadtörténeti, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Nemzeti Galéria, a Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Szabó Ervin Könyvtár, a debreceni Egyetemi Könyvtár, az egri, a miskolci, a pécsi, a soproni és a veszprémi múzeum. (kádár) Kossuth Lajos
