Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-30 / 284. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. november 30., csütörtök „A fa mindig más lesz, mégis ugyanaz marad” Az egykori Illés tagjainak neve ma már fogalom. A 60-as években egy nemzedék választotta őket ideáljának, s személyes mítoszuk mellett lemezeik populáris hangvétele is garantálta a közönségsikert. Bródy Jánosnak, mint a stáb tagjának felbukkanása méltán nevezhető sorsdöntő eseménynek a magyar rock történetében. Dalai politikai mondandóját, intellektuális, társadalomkritikai szemléletét jól ötvözte a műfaj igényeivel, széles nyilvánosságával. Jelkép- rendszerét a magyar és kelet-európai folklórból, a népballadák- bol, a középkori lovagi költészetből, a virágénekekből s a XX. századi baloldali értelmiség, így József Attila és Bertolt Brecht hagyatékából mentette, melyet egy sajátos szimbólum és allegória világba rendezett át. Egyszemélyes színháza igazi élményt adott a napokban az Egri Ifjúsági Házban. A fájdalmasan borongó, élesen csipkelődő, ironikus hangvételű kompozíciók, az előadó szerénysége, az értelmet megvilágító összekötő szövegek megismételhetetlen hangulatot kölcsönöztek az estének. A varázslatos közel egy óra után — amikor leültünk beszélgetni — úgy éreztem magam, mint a kisdiák, akinek pironkodnia kell tanára előtt, mert ugyan készült, de kitudódott; ismeretei hiányosak. — A Hang nélkül című lemezed egyszeri hallgatása olyan érzéseket keltett bennem, hogy ezúttal inkább a befelé fordulás jellemzi dalaidat, az értelmiségi gondolkodó, a társadalmi problémákon töprengő, politizáló éned most háttérbe szorult. Koncerted után viszont már egész más a véleményem. — Kifejezetten politikai dalokat sohasem írtam, mint ahogy kizárólag magánéletieket sem. Életszemléletemben nem lehet e kettőt elválasztani egymástól. Organikusnak látom a világot, amelyben a csepp és a tenger is benne van. Ha írok, ezt a mindenben jelenlévő összefüggés- rendszert próbálom tükrözni. Ez ugyanúgy érvényes lehet kétsze- melyre es csoportra vagy a közösségre egyaránt. Természetes, hogy azok a dalok, amelyek egykét évtizeddel ezelőtt íródtak, amikor a politikai vélemények artikulációjának semmilyen lehetősége nem volt, akkor ezek a nóták erős töltést hordoztak. Nagy részében a társadalmi értelmezés volt az elsődleges. Ma, amikor a különböző vélemények már pontosan, pregnánsan elkülönülnek, kifejtettek, azokhoz képest a mai dalok már valóban úgy tűnnek, hogy személyes szférát érintenek. Mostanság és azelőtt is az volt fontos nekem, hogy olyan kapcsolatrendszereket próbáljak feltárni, amelyek az egyesre és a többesre vonatkoznak. — A hatvanas hetvenes évek hangszerek mögé rejtett mondanivalója ma már politikai realitás. Miben látod annak okát, hogy az Illés, a Fonográf, Szörényi és Bródy népszerűsége újra reneszánszát éli? — A mai változások gyökerei mind akkorra nyúlnak vissza. A műfaj, melyet képviseltünk hajdanán, éreztette azt, ami ma már a nyilvánosság előtt is széles körben ismert. Az emberek tudják, hogy nem most változtunk. Én legalábbis 25 éve írom ezeket a dalokat. Acz egyik legszebb jelmondatunk volt: most egy olyan forradalom következik, amely nem használ erőszakot, és semmiféle erőszak által nem akadályozható meg a győzelme. Ezek akkor egy naív idealizmusnak tűntek, ma tények. — A népszerűség tehát nem kopott, mégis azt hiszem, ehhez a nyolcvanas évek derekán szükség volt egyfajta váltásra, újításra. — Igazából nem nevezném újításnak. Inkább egy életfához hasonlítanám a mi tevékenységünket. Kezdetben a gyökér, a törzs fejlődött ki, még minden együtt volt, s könnyen körbefogható. Ez volt az Illés zenekar. Azóta a csapat eltávolodott egymástól, sok ága-boga lett ennek a fának, de mindezek ugyanabból fakadtak. így Szörényi Leventének a népzenéhez való közeledése, vagy a nagyobb léleg- zetvéletű zenei formák iránti érdeklődése, és az én, egy gitárral előadott dalaim. Nyilvánvaló, hogy van fejlődés, változás. A fa mindig más lesz, mégis ugyanaz marad. A nyolcvanas évek elejének Fonográfj ával úgy gondoltuk, hogy olyan zenei csoportot hoztunk létre, amelyik az egész világon meg tud szólalni. Nagyon sokat turnéztunk, keleten és nyugaton egyaránt. Utána visz- szatértünk Magyarországra, és akkor keletkezett néhány szín- adi mű, melyekből az István a irály a legemlékezetesebb. Erre az időszakra mondják, hogy ekkor jött egy bizonyos váltás. De tovább írtuk a dalokat. A Kárpátiék lánya születésekor —32-ben —, magam sem gondoltam, hogy 56-ot követően, 33 év múltán feloldódhat a tragédia. Szeretek egy gitárral játszani, Levente a nagyobb formák iránt vonzódik, s Tolcsvay Laci is dolgozik. Sokfelé vagyunk, de azt hiszem, működésűnk a változások mellett nem töredezett meg. Legalábbis én folyamatosnak vélem. — Az Illés együttesbe 1964- ben léptél be. Azóta eltelt negyedszázad. Erre az időre visszatekintve számot vetettél-e már önmagaddal, művészi, alkotói pályafutásoddal? Egyáltalán sikeres embernek érzed magad? — Nézd, elég szerencsés tagja vagyok egy olyan nemzedéknek, amely nem,nevezhető éppen sikeresnek. így aztán van némi belső megnasonlottságom ez ügyben. Nagyon szerettem volna, ha minden sorstársamnak, barátomnak hasonlóan alakul az életútja. Nem érzem rosszul magam, maradtam az, aki voltam. Remélem, a következő generációnak meg lesz a lehetősége arra, hogy a saját maguk kiteljesedésében egészséges életet éljenek. — Szörényi és Bródy neve ösz- szefonódott az emberek tudatában. Az utolsó nagy koncert óta azonban nem léptetek fel együtt. — Nem is léphettünk fel, mert Levente úgy döntött, hogy visszavonul a színpadtól, s ezt senki sem bírálhatja fölül. Ha vissza akar térni, s újra játszani szeretne, akkor természetes, hogy bennem es a többiekben is társakra talál. Egyébként egy oratóriumot írt. Operaénekesek énekelték, régi sumér és akkád termékenységmítoszokra épül a szöveg. Koncz Zsuzsával sem szakadt meg a kapcsolat. Érdekes, hogy Zsuzsa ezúttal egy verses lemezzel lépett elő, amely számomra azt jelentette, hogy nem kellett szöveget írnom, viszont három költeményt én zenésítettem meg. — A Kőműves Kelemen, az István a király, s Kisherceg után — zeneszerzője és rendezője is te voltál, — dolgozol-e újabb színpadi művön? — Nincs semmilyen különösebb tervem. Amúgy sem szoktam túlságosan előre gondolkodni. Egy angol mondás szerint: majd átmegyünk a hídon, ha elértünk a folyóhoz. Általában akkor készülök fel valamire, ha már előttem a feladat. Most, hogy az új nagylemezem megjelent, még egy ideig ez foglal el. Tolcsvay is mondta, hogy szeretne egy albumot készíteni, s Leventével elméletben egy másik rockoperán dolgozunk, amely Attila legendája köré épülne föl. De valószínűleg nagyon hosszú idő eltelik még, mire ezt meg is valósítjuk... Kép és szövei Molnár Zsol ft A műfordító vallomása Ivan Megela az Egri csillagokról Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényének ukrán nyelvre fordítása alkotói munkásságom fontos tétele. Ez a feladat sok örömteli perccel, igazi örömmel ajándékozott meg. Ez a gyönyörű mű három évvel ezelőtt jelent meg ukrán nyelven. A Mólód ifjúsági szépirodalmi kiadó adta ki Kijevben. Azt, hogy az Egri csillagok az én fordításomban és utószómmal jelent meg, a körülmények szerencsés összejátszásának tartom. Hogyan történhetett, hogy irodalmáraink egy ilyen lebilincselő regényt sokáig figyelemre sem méltattak? (Igaz, sok olvasó ismerte a művet orosz fordításban és az 50-es években népszerű volt hazánkban a regény film- változata is.) Ismert műfordítóink közül miért nem akadt senki, aki anyanyelvén tolmácsolta volna a regényt az olvasóknak? Pályám kezdetén egyszerűen nem volt időm ezzel a kérdéssel behatóan foglalkozni, az irodalomtudomány lefoglalta minden erőmet... 1978-ban látogattam először Magyarországra. Tanulmányútra mentem. Ekkor már kandidátus voltam, az 1920-as 30-as évek szovjet-magyar irodalmi kapcsolatairól szóló monográfia és néhány Németh László munkásságáról szóló tanulmány szerzője. Mint műfordító is végeztem már egyet s mást. Ekkor nyílott lehetőségem arra, hogy előadást tarthassak az egri főiskola Németh László-konferenciáján. Soha nem fogom elfelejteni azokat a megható perceket, amikor a főiskola hallgatóival találkoztam. Őszinte és lelkes fogadtatásban volt részem. Olyan híres emberekkel szerepelhettem együtt, mint a remek szónok, Czine Mihály, a budapesti egyetem professzora, vagy a szellemes és emberismerőnek, mondhatom, pszichológusnak is kitűnő Németh Lászlóné, Ella néni, az író hitvese. Emlékszem, a felejthetetlen egri találkozó után éppen Budapestről való elutazásom előtt kaptam az örvendetes hírt, hogy nekem ítélték oda az ukrán akadémiai 'dijat a Németh Lászlóról szóló tanulmányciklusomért.... Eger a szó valódi értelmében megigézett. A sors itt egy kedves emberrel hozott össze, az irodalomtörténész Cs. Varga Istvánnal, akihez ma is erős baráti kötelék fűz. Barátom nagyszerű idegenvezetőnek, a magyar történelem jó ismerőjének bizonyult. Az egri várról szóló elbeszélése megmozgatta a fantáziámat. Miután bejártuk a vár rejtélyes kazamatáit, megéreztem a várvédők nemzeti büszkeségének szellemét, és megfogadtam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy a magyar irodalom e gyöngyszemével megismertessem az ukrán olvasókat. Mennyi esztendő telt el a híres egri diadal óta, s a legendák még most is élnek. István barátom kisfia, ma már egyetemi hallgató Budapesten, akkori vársétánkon csillogó szemmel kukkantott be minden kis bokorba, hátha ott bujkál az „utolsó török”. Nekem is felnőtt a fiam, és arra gondolok, hogy ő is megérte az egri várvédők hőstettét, hiszen a mi ifjúságunk jól ismeri a zaporozsi kozákok harcát a törökök ellen. (Ennek egy mozzanatát örökítette meg Repin képe: A zaporozsi kozákok levelet írnak a török szultánnak címen.) Nagy hatással volt rám az egri várvédők hősiessége, leleményessége, bátorsága. Valószínűleg először éreztem meg igazán, hogy mekkora érték az emberi bátorság, a hősi elszántság, a lélek ereje, amely le tudta győzni a támadók óriási mennyiségi fölényét. A szülőföld, a haza szerete- te táplálta a várvédők lelkét, újabb és újabb erőt adva az ellenség elleni küzdelemhez. Szerintem az egri várvédők diadala nemcsak egy évszázadokon keresztül élő valóságos legenda, hanem jelentős mérföldkő a magyar nemzeti tudat, a magyar nemzeti karakter kialakulásának folyamatában is. Fényesen bizonyítja: a legnagyobb nehézségekkel dacolva is meg kell védeni az emberi méltóságot, a haza függetlenségét, a szabadságot. Emlékszem, mennyire meghatott Gárdonyi Géza sírkövén a szerény felirat: ”Csak a teste”. Igen, itt csak a teste nyugszik, az író alkotó szelleme ma már az ország határain túl is hat, s terjedését semmiféle földrajzi vagy egyéb határ nem gátolhatja meg. Kevesen tudják, hogy a szovjet emigrációban Hidas Antal milyen sokat tett azért, hogy a szovjet olvasóközönséggel megismertesse a magyar irodalom klasszikus alkotásait. Még a 30-as években levelet küldött a kijevi szépirodalmi kiadó szerkesztőségének, amelyben felhívta a figyelmet Gárdonyi Géza remekművére. Erről nekem A. M. Fedoszenko, a Mólód ifjúsági kiadó volt osztályvezetője mesélt. Az sem véletlen, hogy amikor elindult az ukrán könyvkiadásban az új sorozat, az Isztocsnyik (Forrás), neki jutott eszébe az Egri csillagok megjelentetése. A felkérés a regény fordítására nekem egy kissé bonyodalmasnak tetszett, ugyanis a szerződést Jurij Skrobinyec már korábban aláírta, éspedig jogosan, hiszen ő sok jelentős fordítást végzett. Kiderült azonban, hogy nem tudja ezt a terjedelmes művet a kitűzött határidőre vállalni. A határidő szűkre szabott volt — mindössze 6 hónap. Természetes, hogy ennyi idő alatt magas művészi igényű fordítást készíteni — egyszerűen irreális. Ekkor eszembe jutott egykori egyetemi barátom, a tehetséges költő, Ivan Petrovci, aki most Beregszászon él. Az ő segítségével a munka határidőre elkészült. A könyv sikerére jellemző, hogy gyakorlatilag egy hónap alatt elfogyott, kiegészítve a történelmi próza kedvelőinek könyvtárát, amely igazán népszerű hazánkban. Az idén, 11 év után, újra megfordultam Egerben. Á város megnőtt, megszépült — különösen a belvárosa. Jó hangulata nem változott. A város fölött büszkén magasodik a lobogós egri vár,, a turisták ezreit vonzza a világ minden részéről. Amikor a város csendes kis utcáin barangoltam, s abban a kis vendéglőben, ahol régen a dervisek iskolája volt, egy pohár egri bikavért ízlelgettem, büszkeség és öröm töltött el azért, hogy szerény részt vállalhattam munkámmal a magyar emberek öntudatának, jogos nemzeti büszkeségének megismertetésében. Ekkor határoztam el, hogy olvasóimat új ajándékkal fogom meglepni: — lefordítom ukránra Gárdonyi Géza másik nagyszerű művét, a Láthatatlan embert. Ez ma még csak terv, de remélem, hogy hamarosan valóra válik. Az ellenben már valóság, hogy kö- zelesen második kiadásban is megjelenik ukránul az Egri csillagok. Kijev, 1989. október 3. I. P. Megela (Szucsich Katalin fordítása) Nem biztos Most, hogy lezajlott az első népszavazás azt hiszem, nem lettünk sokkal okosabbak. Szóval nem derült ki semmi sem olyan „nagyon”; olyan egyértelműen és mindent eldöntőén. Mert az utolsó három kérdés körül nem volt kiderülni való, viszont a lényeg dolgában nem lehetünk bizonyosak. Az emberek döntő többsége nem bojkottált, de nem az emberek elsöprő többsége szavazott. Továbbá nem volt nagy fölényben egyik tábor sem, mert hát minimálisak voltak az eltérések. El lehet persze játszadozni a gondolattal, hogy talán nem lett volna annyira szoros az eredmény, ha a bojkottálók szavaznak: éspedig nemmel. Ezen viszont kár tipródni; bojkottálták, tehát nem szavaztak és kész. Azon is kár töprengeni, mennyire volt hatással az emberekre a reklám: a tévés, a plakátos, meg a szórólapos. Azon is, hogy milyen hatást váltott ki az az ominózus és sokat vitatott jelmondat, hogy: ’’Aki otthon marad, a múltra szavaz...”Bár ez a szlogen némiképp hasonlít a régi emlékű ’’aki nincs velünk, az ellenünk van’’tartalmú kijelentésre, mégis be kell vallani, ez egy zseniális ötlet volt az adott szituációban. (Mármint a népszavazási kampányban természetesen). Akárhogy is van, és akárhonnan is nézzük, a népesség igencsak megoszlott — és megosztott —, nem létezik ma mindent elsöprő többség és elenyésző kisebbség, legalábbis a feltehető kérdések nagyobbik részében. Van úgy, hogy ugyanarról a dologról tizenháromféle — és egymástól teljesen eltérő — következtetés jut az emberek eszébe. Nem beszélve arról az esetről, mikor is két különböző dologról, változatról van szó. Senki sem mehet biztosra és ez egyrészt kétségessé teszi a kimenetelt, olykor bizonytalanságot is okoz, másrészt viszont — engem legalábbis — kaján örömmel tölt el; hogy nahát akkor, mégsem olyan biztos ez, hogy talán nem is igaz amit hallunk, és mi van, ha mégse... A helyzet momentán úgy fest, hogy nemigen létezik minálunk nemhogy abszolút, de még „megközelítő” igazság sem. Ha létezik, azt viszont senki sem hiszi el. Már olyanról meg ne is álmodjunk, hogy objektív tények és ilyesfélék. Mindebből pedig — sok egyéb mellett — az következik, hogy ma senki emberfia (főleg, ha politikus az illető) ne tegyen, és nem is tehet úgy, mintha ő; ők lennérfek az igazság kizárólagos birtokosai és mindenek legfőbb tudói. Nem olyanok az idők — valahogy. Havas András Milyen a téli tárlat? A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége még májusban tette közzé felhívását a szalon jellegű Téli Tárlat megrendezésére, a Műcsarnok összes termében. A kiírás így szólt: a kiállításon a szövetség tagjai vehetnek részt. Mindenki egyetlen művet küldhet be, és az zsűri nélkül szerepel a kiállításon. Havas Valériát, a tárlat rendezőjét kérdeztük a nyíló (és egy hónapig látható) kiállításról: — Milyen volt a művészek érdeklődése? — Ötszázhetven mű érkezett be, többségében festmények, grafikák. S bár iparművészeket is hívott a szövetség, csak kevés művész küldött be textilt és kerámiát. — A szövetségnek 1400 tagja van. E szerint a tagságnak több, mint fele távol tartotta magát a rendezvénytől. Vajon miért? — Számszerűen így is sokan vesznek részt a tárlaton. De a színvonal meglehetősen változatos. Olyan, amilyen a szövetség. Úgy vélem, főleg azok jelentkeztek a kiállításra, akiknek másutt nincs megjelenési lehetőségük. Jelen van ugyan jó néhány tehetséges fiatal művész, de hiányoznak a nagy nevek, az elismert egyéniségek. A mindenkitől egy mű látszólagos demokratizmusa alapján, természetesen nem kaphatunk átfogó képet a jelenkori magyar művészet legfőbb fejlődési irányzatairól, e módszer nem reprezentálhatja az egymást erősítő, műfaji elhatárolódásokon túlmutató szellemi közösségeket, legfeljebb azt, hogy egy szövetségen belül mi minden létezik. Vak gyermekek állatbarát szakköre Rendszeresen felkeresik a Fővárosi Állat- és Növénykertet az Ajtósi Dürer sori Vakok Általános Iskolájában működő állatbarát-szakkör tagjai. A kisdiákok hetenként megrendezett foglalkozásaikon megfoghatják, megsimogathatják az állatkert szelíd állatait, de kézzelfoghatóak számukra a park területén létesített biológia tanterem szertárának kitömött állatai is. Képünkön: A kecske békésen tűri a vak gyermekek érintését (MTI-fotó: Rózsahegyi Tibor) TphprQ7Íllífdic TAYF B ródv Tános egyszemélyes színháza
