Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-28 / 282. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 28., kedd GAZDASÁG-TÁRSADALOM 3, Rálépni (élet)veszélyes! Vajon elbír két tonnát? A fotók magukért beszélnek. Ékesen bizonyítják, hogy az Eger — Almár erdésztelephez vezető híd rászolgált a felújításra. A helyszínen járva, mikor átmentem rajta, egyetlen lépésemet sem éreztem biztonságosnak. Kétség sem férhet hozzá Tisztelt Illetékes(ek), hogy itt sürgősen intézkedni kell, ne várják meg, hogy tragédia történjék. A faépítmény valamennyi pallója korhadt, inog, néhány már kitört, helyén lyuk tátong — kész láb- és nyaktörés annak, aki nem ismeri a terepet, és szürkület után erre jár. Nyolc család, továbbá nyáron több száz turista testi épsége veszélynek van kitéve. Az itt élők egy évvel ezelőtt úgy gondolták, hogy írnak a Hivatalnak, hogy ugyan nézze már meg szakember, és döntsön abban, ami amúgy is nyilvánvaló: a rozoga deszkákat ki kell cserélni, meg kell erősíteni a kapaszkodókat. A helyzet azonban korántsem volt ilyen egyszerű. A hídnak ugyanis kezdetben nem akadt gazdája. Az erdőgazdaság — bár az átjáró sohasem volt a kezelésében — mégis hosszú éveken át időnként elhárította a veszélyt. Ezért köszönet jár nekik. Később kiderült, hogy a földhivatalnál tulajdonosnak az Egri Csillagok Termelőszövetkezetet jegyezték be. Heves Megye Tanácsa közlekedési osztálya 1988 augusztusában nekik címezte azt a levelet, amelyben ez áll: „...a hidat megvizsgáltuk, és megállapítottuk, hogy jelenlegi állapotában még gyalogos közlekedésre sem alkalmas, a szükséges intézkedéseket azonnal meg kell tenni, mivel igen nagy a balesetveszély.” A válasz nem sokáig váratott magára, a téesz a közlekedési osztály tudomására hozta, hogy a híd tévedésből került a nevükre. Egy év múltán aztán előkerült az igazi „gazda”, mégpedig a városi tanács műszaki osztálya. Megkönnyebbültek tehát a lakók, és vártak, vártak... Egy délután, amikor hazafelé tartottak, döbbenten néztek egymásra a két tonnát jelző táblát látva: ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Vagyis, az a híd, amit eddig maximum másfél tonnás súllyal lehetett csak terhelni — jelzi ezt egyébként a bozótban felejtett régi, rozsdaette tábla is —, ezentúl akár 2 tormát is elbír. Érthetetlen! Mint ahogy az is, hogy a hatóság megírta panaszosainknak, hogy intézkedett a híd rendbetételére, a balesetveszély elhárítására. Annyiból állt az egész, hogy kitették az új útjelzőt? És a legfontosabb, az életveszély ezzel megszűnt? Van, aki ezek után nyugodt álomra tudja hajtani a fejét? (szüle) A korlát, amelybe kapaszkodni veszélyes Kitört pallók (Fotó: Molnár Zsolt) Piac Amióta csak kitalálták, érdekes a piac. A vásárlónak a sikeres eligazodás, a jó vagy éppen legjobb vétel, a pusztán csak nézelődőnek pedig a kitűnő szórakozás jelent egyfajta élményt. Kiváltképpen, hogy az eladók között a külföldiek is megjelentek, s úgyszólván zavartalanul kínálhatják igazán változatos portékáikat. Felsorolni is meglehetősen fárasztó lenne, ami az ilyen, immáron nemzetközi találkozóhelyek alkalmi standjain — asztalokról, földre terített újságpapirosokról, fóliadarabokról, nyitott vagy alig kitárt táskák mélyéről — csábítja az érdeklődőt. Hát még rendre alaposan szemügyre is venni valamennyit, s végigtapogatni! Megnézni mindent amúgy istenigazából akkor is, ha nem kell! Fáradtságról azonban — láthatóan — szó sincs. Nem ritkaság, ha az ember többször is körüljáija a zsibit, s naponta visszatér. Akinek könnyebb a sorsa, pusztán kedvtelésből is újra meg újra kijön. Mást a kényszerűség csal vissza, s a remény: hátha éppen most lesz, hogy kifog valamit, netalán megtalálja a szerencséjét. Nézegetem a piacot, s ahogyan észreveszem: egyre inkább ez utóbbiak vannak többen. Megfordul már a tömegben számos jól öltözött ismerősöm is. Civilben vagy egyenruhában vásárol a rendőr, alkuszik a korántsem szerencsétlen sorsú igazgató, meg a neves politikus; tisztes polgár ajánlgatja megunt kabátját csak úgy, a karjáról, míg egy másik, módosabbnak vélt a kopott cipőit árulgatja a lába előtt, pironkodva. A fagyoskodó külföldiek palackos italokkal melengetik magukat, olykor megisszák talán az egész hasznot. Nyomukban zacskós honfitársunk ólálkodik, s rebegi félénken, hogy az üres üvegeket összeszedné, ha hagynák. Engedi, persze, hogy engedi egyik is, másik is az idegenek közül. Hiszen ha belőle nem is, a társaiból élnek. Még a „guberáló” öregúr sem rongyos. Felöltő nélkül, bár didereg, szerény öltönye szinte kifogástalanul simul testére. Nem borostás, ápolt az arca is. Észrevenni rajta, hogy noha az élet megkoptatta, valaha jobb napokat látott. Méltósággal ugyan már nem viselheti sorsát, de tőle telhetőén iparkodik legalább valamit megőrizni a tartásából. Keményen vigyáz arra, hogy az esze, a szíve a helyén maradjon. Rá sem néz a büfékocsira, pedig biztosan lecsúszna neki is egy feles a télidéző novemberben. Az üvegpénz azonban másra kell neki. A nyugdijához, hogy belőle a szesznél fontosabbakra fussa. Fűtésre, világításra, kevéske kosztra. Mert egyébre gondolni sem mer. Noha az ünnepek feléje is kacsintgatnak, Mikulásra, karácsonyra legalább az unokának szeretne ajándékot adni. A piac mellett URH-s autó száguld valahová. Otthon megtudom, hogy betörők jártak a szomszédban. Világos nappal, délelőtt kirámoltak egy lakást. Nem kopogtattak és nem kértek, mint az üvegszedő odakinn, hanem csak úgy, szó nélkül vittek mindent, ami mozgatható. Talán őket keresték a kék-fehér gépkocsival, talán másokat. Mert egy idő óta már a tolvajok is megszaporodtak. Amire nem futja a keresetükből, lopásból, rablásból igyekszenek megszerezni. Erőszakosan, durván, kíméletlenül. Sokan a munkával már nem is próbálkoznak. Emígy egyszerűbb és könnyebb. Félő a holnapra gondolni, hiszen már a szele is hátborzongató... Ne legyünk vevők rá! Gy. Gy. Exodus előtt és után Munkaerőhiány az NDK-ban Hatalmas űrt hagynak maguk után az NDK munkaerőpiacán a kivándorlók — írja elemző cikkében a Süddeutsche Zeitung —, de a tömeges kivándorlás csak ráirányította a figyelmet egy régóta lappangó problémára: a lassan krónikussá váló munkaerőhiányra. Ez legfőképpen abból ered, hogy csekély az NDK iparának a megújulási képessége, korszerűtlen a termelés színvonala, s ezért a gyártási folyamatok túl munkaigényesek. Ezt az űrt az NDK vezetése külföldi vendégmunkások alkalmazásával kívánja betölteni, de ez sem problémamentes. A munkaerőhiány mintha kevésbé zavarná az NDK vezetését, sőt megpróbálnak ebből erényt kovácsolni; azt emlegetik, hogy az NSZK-ban viszont munka- nélküliség van — így az egyre növekvő technikai lemaradást máris sikerként könyvelhetik el. Az NDK vezetése nagyon büszke arra, hogy 40 éve teljes a foglalkoztatottság az országban, s ebben a hitében az sem ingatja meg, hogy a nyugatiak már régóta rejtett munkanélküliségről beszélnek. Sok üzemben olyan embereket is alkalmaznak, akikre már régen nem lenne szükség, vagy legalábbis nem azon a területen, ahol éppen dolgoznak, ugyanakkor nem elég mozgékony a munkaerő, és változatlanul léteznek a foglalkoztatásnál politikai szempontok. Emellett alacsony szintű a termelékenység — hiába vannak új, modern beruházások, ha több munkahelyet teremtenek, mint amennyit meg lehetne takarítani általuk —, s aránytalanul felduzzadt a közigazgatásban, illetve az adminisztratív területeken dolgozók száma. (A 8,5 millió dolgozónak több mint 16 százaléka ül irodákban, s csupán a minisztériumokban 14 ezerrel többen „dolgoznak”, mint amennyi az engedélyezett státusok száma.) Bár hivatalosan 27 ezerrel csökkenteni akarják a közigazgatásban dolgozók létszámát, s máshová akarják irányítani őket, az akció sikerében gyakorlatilag senki sem hisz. A munkaerőhiány a jövőben valószínűleg tovább nő, hivatalos számítások szerint az 1990-et követő időszakban 150 ezerrel kevesebb lesz a munkáskéz az NDK-ban. Már az 1986 — 87-es esztendőben is 15 ezerrel csökkent az iparban és az építőiparban dolgozók száma, miközben a szolgáltatási szektorban a korábbinál többen dolgoztak. Ez még önmagában nem lenne baj, hiszen az iparosodott országokban általában ilyen folyamatok játszódtak le. Csakhogy míg az NSZK feldolgozóiparában dolgozók aránya 1986-ban 27 százalékra csökkent az 1970. évi 33 százalékról, addig az NDK-ban ugyanezen időszak alatt az arány 39 százalékról 42 százalékra emelkedett. S minden ellenkező híreszteléssel szemben fokozódik a lemaradás a termelékenység terén is. Az automatizálás, a legkorszerűbb technikára, például a mikroelektronikára való áttérés nem hozta meg a várt hatást. Jelenleg 90 ezer robot működik az NDK-ban, s ezek mindegyikének elvileg két és fél ember munkáját kellene helyettesítenie, de a valóságban csak kettőt tudnak helyettesíteni, ami azt jelenti, hogy 40 ezer embert nem tudnak oda irányítani, ahová eredetileg tervezték. S akkor még nem esett szó arról, hogy mennyire megnehezíti a hátramaradottak életét, hogy nincs elég orvos, akadoznak a szolgáltatások, üzletek zárnak be, hiányos a javító-szerelő kapacitás. A munkaerőgondok enyhítésére minden lehetséges eszközt bevetnek az NDK-ban: a nők 90 százaléka dolgozik, 300 ezer nyugdíjast és 10 ezer katonát vontak be a termelésbe. De még ők sem tudják betölteni az űrt, ezért egyre több külföldit alkalmaznak: a jelenleg 25 ezer lengyel mellett 85 ezer más országbeli dolgozik az NDK 8 ezer üzemében, ebből 53 ezer vietnami, a többi mozambiki, kubai, angolai és újabban kínai, s számuk folyamatosan nő. A hivatalos propaganda az ebből származó kölcsönös előnyöket, az NDK-t mint második hazát emlegeti, a valóság azonban nem ilyen idilli. Gazdasági szempontból ugyanis a külföldiek alkalmazása pótlólagos teher a vállalatok nyakán, szállásról kell gondoskodni, nyelvtanfolyamokat és szakmai kurzusokat kell finanszírozni. Eltart akár egy évig is, amíg a külföldiek képessé válnak keletnémet kollégáikkal azonos teljesítményre. S mivel a vállalatok ott takarékoskodnak, ahol tudnak, a leggyorsabban megtanulható munkákra fogják be a külföldieket, akik így legtöbbször a futószalagoknál dolgoznak. Növekszenek a külföldiek alkalmazásából adódó szociális feszültségek is: a keletnémetek sok esetben értetlenül állnak a külföldiek eltérő szokásai előtt, sőt egyes helyeken nem is hajlandók velük együtt dolgozni. Féltik a megélhetésüket, nem nézik jó szemmel, hogy osztozniuk kell az idegenekkel az egyre szűkösebbé váló árukínálaton, hiszen a vendégmunkások a jövedelmük feléért vásárolt termékeket vámmentesen kivihetik az országból...
