Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-28 / 282. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. november 28., kedd Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Művészet is... Részlet a Forsyte Sagaból A közéleti pezsgés napjait éljük, szót emelve azért, hogy ebben a zsivajgásban, ebben a sokszor karriervágytól sarkallt tülekedésben ne szégyenkezzen se a tisztesség, se az emberség. Az ilyen atmoszférában érzékenyen reagálunk a nem éppen céltalan, a tanulságokban feltétlenül bővelkedő múltidézésre. Ez akkor is igaz, ha a hajdani történet színhelye a hatvanas évek elejének USA-ja volt. Az ötven körüliek létük fogytáig nem felejtik 1963. november 22-ét, amikor a hírügynökségek világgá kürtölték, hogy Dallasban meggyilkolták J. F. Ken- nedyt, az Egyesült Államok fiatal elnökét, aki — szakítva elődei hagyományával — új, jövőt alapozó utat választott, azaz fel óhajtotta számolni a hidegháborús örökséget, a Szovjetunió iránti konok ellenségeskedést. Akkoriban tisztában voltunk azzal, hogy históriailag indokolt kezdeményezőkészségéért, holnapféltéséért kellett meghalnia. Más kérdés, hogy az ellene irányuló ördögi praktikát kik, hogyan szervezték. Erre sajnos mindmáig nem derült fény, legföljebb a hipotézisek köre gyarapodott. Az egyik ilyen — bizonyára nem légből kapott — feltételezést elevenítette fel a Hoover és a Kennedyek című kétrészes amerikai tévéfilm, amelyet az elmúlt hét végén láthattunk. Joel Glickman dokumentumanyagát, Harris Wofford és Victor Navasky könyveit jó érzékkel ötvözte csorbítatlan egységgé Lionel E. Siegel. Ezt a fordulatos, logikai meglepetésekben sem szűkölködő eseménysort avatottan vitte celluloidszalagra Michael O ’ Herlihy rendező. Ez a magyarázata annak, hogy nem csömörlöttünk meg a politikai háttértől, hogy elviseltük az idejétmúlt szlogeneket is. Természetes, hiszen nemes ügyért birkózó emberek csatáztak a mindenáron maradiakkal, a megszokott hatalmukat foggal- körömmel védőkkel, azokkal, akik számára kizárólag az önérdek gátlástalan érvényesítése volt fontos. Ez a szemlélet nagyon ismerős. Ha valaki tamáskodik, nézzen csak szét kis honunkban, s mindjárt megérti, hogy mennyire aktuális ez az alkotás. Hadd tegyem hozzá azt is, hogy ez az egybevetés a művészi erényeket is kiemeli, hiszen a stáb tagjai arra törekeídtek, hogy nagylátószögű személyiségeket varázsoljanak elénk, olyanokat, akik megszabadultak a kicsinyesség kísértéseitől, akik hittek abban, hogy az egyetemes értékek csak ideiglenesen tépázhatok meg, akik épp ezért megtorpanás nélkül harcoltak a sötétség erőivel. Ami akkor, azon a távoli földrészen nem sikerült, valóra válhat — még magasabbrendűbb formában — abban a Kelet- és Közép-Európában, ahol majd’ mindnyájunkat lenyűgöző csendes forradalom zajlik. Olyan megállíthatatlan, feltartóztathatatlan folyamat, amelyet a novemberi és a decemberi hidegben is utcára vonuló százezrek, milliók irányítanak, tudván, hogy most már tőlük függ: osztályrészük lesz-e az önálló gondolkodás, az el nem orozható szabadság, az arcul se csapható méltóság. Sejtve azt is, hogy tetteiket éppúgy megörökíti majd a litera- túra, mint a Fehér Ház egykori lakójáét... Pécsi István Volt egyszer egy tévé(?) Több okból is aktuálissá vált az elmúlt héten vetített film ríme, a Volt egyszer egy tévé. Elsősorban azért volt időszerű felidézni a romániai magyar televíziózás 15 esztendejét, mert a hírek szerint a szomszédos országban nem gyengült az azt irányító hatalma, hanem mintha erősödött volna, a most lezajlott párt- kongresszuson a Ceausescu-fa- mília még több tagja került a vezetésbe. A hamis történelmi tudat és a nacionalizmus összeha- barcsolta politika tehát egyelőre tovább tailja hadállásait. Az idézett összeállításban egy sajátos emlékmű bontakozott ki, mert az azóta Magyarországon élő szerkesztő, Bodor Pál vezette stáb a kisebbségi magyarság lelkiismeretes krónikásának bizonyult. De más szempontból is sokatmondó volt ez a rím, amely utal a politika és a tömegkommunikáció erős kölcsönhatására. Sokféle hírt hallottunk ugyanis a Magyar Televízió háza tájáról. Előbb gazdasági téren bontakozott ki botrány, majd más területekre is kiteijedt a vita és a huzavona. A kormány kuratóriumot bizott meg a nemzeti média ellenőrzésével, s ez nemhogy lecsillapította volna, hanem tovább zaklatta a kedélyeket. A napi politika, amelynek eddig többé-kevésbé hű tükre volt a tévé, s ezáltal békében élhetett vele, átcsapott a Szabadság téri épület falain, s alaposan fölforgatta az ottani életet. A különböző pártok árgusszemekkel nézik egymás „hadmozdulatait”, s igyekeznek a másikra licitálni, ha netán az egyik több műsoridőt kap. Az már lassan nem is meglepő, hogy nyilvános bocsánatkérések követik egymást hol a híradó, hol vezető politikusok részéről. Ennek az eseménysorozatnak az egyik csúcsa az volt, amikor Wi- singer István, az 1-es program igazgatója a Tv-húadó nyilvánossága előtt jelentette be lemondását Annyit már a néző érzékelhet, hogy ezek után a folyamatok után a televízió már nem lehet az, ami. Az egy esztendeje kialakított, s már lassan megszokott műsorszerkezet s a hangvétel bizonyára változni fog. Miért a televízió maradna mozdulatlan, ha az egész társadalom átalakul? S közben persze a néző azt reméli, ha este bekapcsolja a készülékét, nemcsak a nyugati állomások jönnek be rajta, hanem magyarul is megszólal. Vagyis megőrzi működőképességét, mindennapos életét, amely úgy hozzánőtt a miénkhez. Mert a régi mondás szerint, ha élni nem is, de hajózni muszáj, s ezt XX. századi átköltésben úgy is mondhatnánk, hogy tévézni is muszáj. Gábor László „A múltat be kell vallani” De ki? Mikor? Hosszú hónapok óta torlódnak bennem az események, a megélt izgalmak el sem ülnek, máris újabb meglepetések érik el tudatomat, fodrozódik az a hullámverés, amelyben könnyen elmerülhet az ember, ha egyensúlyát vesztve hagyja magát sodortatni. A viharos gyorsaságú társadalmi mozgás, a felszínen úszó ilyen-olyan jelenségek tarkává, olykor egészed szennyessé is teszik a köznapokat, van gondunk kiválogatni az elraktározandó- kat. Emberek és érvek feleselnek egymásnak, mindenki mutogatna valamerre, hol is fészkel az idő méhében az a felelős és hiteles ember, aki végre megmondaná, mit kell tennünk, hova kell irány- zódnunk, hogyan kellene már abbahagynunk a múltban való kotorászást? De nyugalom, megbékélés nincs, mert valahányszor az egyik kórus elhallgat, nyomban raerósít a másik. Az egyik mondja: 1945 után jött Rákosi, 1949- ben a felbőszült egykéz, az ÁVÓ, amely csak Rákosinak engedelmeskedve, erkölcsön és törvényen kívülre-felülre helyezte magát, máshol tanult módszerekkel, kegyetlen hazai adaptálással honosított meg ateizmust, vérengzést, megtorlást, előregyártóit pereket. A hatalom bástyáin belül lévők sem számítottak tabunak, csak a vezérkar volt elemészthetetlen, a többi mind csak szám volt, alattvaló, legjobb esetben engedelmes, és nem különösebben háborgatott áldozatféle, aki azért érezte magát boldognak, mert meghagyják életét, észrevétlenségét, ütemes tapsait, apró örömeit a szolgai létben. A másik kórus ezzel szemben azt harsonázza, hogy ifjonti hitünket adtuk a rendszernek, tengernyi munkát fektettünk bele abba, amit szocializmusnak hittünk és gyakoroltunk. Ha valakik féltek, annak megvolt az oka. Még azt sem akaijak elhinni, amikor ak- taszerűen bebizonyítják nekik és a nagy nyilvánosságnak, hogy itt minden megeshetett, hogy egy adatot szolgáltató többet ért tíz egyetemi tanárnál, és egy rendőr, ha jól lesöpörte a falusi padlást, kaphatta a jutalmat és a kitüntetést — rogyásig. Nem is beszélve azokról, akik a társadalmi rettegést — tanácsi dolgozók is felsorakoztak erre — mai napig tartó hatással országos üzemként termelték. Ennek a folyamatnak, ennek a negyven évnek természetesen itt, Egerben és a megyében is megírták a sajátos kottarendszerét. Itt is ki kellett deríteni, nem is akármilyen eszközökkel, kik a kulá- kok, kik a nép ellenségei, kik szervezkednek az imperialistákkal, ki az ügynök. Ha valamit szólni mert valaki, vagy jókedvében megeresztett egy Rákosiról szóló viccet, évekre búcsúzhatott a családjától. De nemcsak az egyeseket érintő működésekről lehet itt beszélni. A megye és a város pénzével lehetett ügyeskedni, a kultúrát lehetett azonosítani a futballal, a vadászatot a joggal és erkölccsel, az ottani fehér asztalt a hatalom szétosztásának parlamenti üléstermével. Nem tűnt luxusnak félreművelt emberekkel, középszerű és annál jóval alacsonyabb intelligenciájú emberekkel betölteni, betömni fontos helyeket, mert azok jól tudtak hízelegni, netán azt adták, ami a hatalmi székek ülőinek éppen kedvére szolgált. Ezekről a kérdésekről szerettem volna kérdezgetni azokat, akik a második generáció tagjaiként úgy húsz-huszonöt évvel ezelőtt kerültek „káderhelyzetbe”, és hittel-örömmel-lelkese- déssel vállalták el a pártban a feladatokat. Egyrészt azért, mert tudták, hogy ez a helyezkedés hasznos, általa minden előnyt meg lehet szerezni és tartani. Akkoriban az országnak is jobban ment, ’56-tól is távolodott a naptár, bár a megtorlás rejtett folyosóin sokan, sokakat tuszkoltak a tragikum felé. Ők azok, akik az első generáció után — a kitaposott úton, a ’45 után feltört gárda nyomába lépve már nem feltétlenül végeztek piszkos munkát. Nekik már nem jutott szükségszerűen az az előléptetés, mint Komlós János humoristának vagy Berkesi András író úrnak, hogy verekedések után, véres kézzel üljenek le az írógéphez, szellemi teljesítménnyel elszórakoztatni a kortársakat. Kíváncsi lettem volna, hogyan éli meg ez a generáció — most, az állampárt, tehát a teljhatalom felbomlása után — ezt az állapotot, amelyben az örökség valóban nyomasztónak tűnik. Foglalkozásomnál fogva is — jogász vagyok — némi készséggel rendelkezem a törvényszerűségek felismerésére. Arra kerestem volna választ, hogyan éli meg ma egy-egy, még helyén lévő funkcionárius vagy éppen nyugdíjba tántorgó hadastyán — érdemei elismerése mellett — azt az állapotot, amelyben vagyunk. Vagyunk és leszünk még sokáig. Már csak azért is, mert ezt az állapotot — remélem, ezt ők is elhiszik — nem az istenadta nép hozta össze, hanem az a hatalom, az általa összetömörített erőszak- és egyéb szervezeteivel. Miközben ez a hatalom változatlan kiadásban van, változatlan szervezeteivel. Annak ellenére, hogy néhány ismert személy — szándéka ellenére — megválni kényszerült jelentős beosztásától. Nem akartam tőlük semmi mást megtudni, csak azt az egyet, hogyan éli meg ezt az erkölcsi- gazdasági-társadalmi válságot, netán csődtömeget? A téma pe- dzése okából a lelkiismeretre kérdeztem rá, arra a bizonyos bűntudatra, a bűn — akár kollektív, akár egyéni lett légyen is az, akár a hatalmi rendszer megfoghatatlan hálójáé, akár nevesíthe- tő formában is megtalálható lenne —, a felelősség ügyére, de senki nem állt kötélnek, hogy akár egy sima riportban vagy kérdezz- felelek játékban elmondta volna a saját lelkiállapotát, bűntudatának akár egyéni, akár kollektív voltát. Sokféle kitérést kaptam. Az egyik nem akarta Pontiusnál és Pilátusnál, netán Pontius-Pilá- tusnál kezdeni, mert néha iszonyúan precízen tudunk fogalmazni; magáról meg tízért nem kezdhetett semmit, mert előzmények nélkül ebben az országban és felelősségben nincs semmi. Pedig ebben a megyében és ebben a városban akták tömegével lehet bizonyítani, hogy sorozatban futottak le koncepciós perek. Találomra egyet be is szereztem 1958-ból, amikor a sértett és a vádlott ellentétes nyilatkozata — semmi egyéb bizonyítékot nem tár fel az ítélet — elegendőnek találtatott arra, hogy bírói meggyőződés keletkezzék, és ki- szabassék a szabadságvesztés olyan ügyben, ahol maga a vád elképesztő nagyvonalúsággal fogalmazódott meg. Hallottam telefonokról, amelyek utasításokat adtak, hatásukban érhettem utol olyan hatalmi nyilatkozatokat, amelyek nyomán egyesek börtönt szenvedtek ugyanazért, amiért a kivételezett bűntárs elismerést vághatott zsebre. (Ügyészi diszkrecionális jog!) És senki nem állt elő, hogy a feltárt — olykor iszonyú tények birtokában is — mondana valamit. Magáról, a saját lelkiismeretéről. Csak azt nehezményezi, netán rosszallja, hogy őt is, olykor kollektive, olykor személy szerint kikezdi ez vagy amaz. Fájlalják, hogy egyre rémesebb a félelem terjedése. Most már nemcsak az a bizonyos nyolcmillió, az a hallgatag többség, tehát a plebs, a le nem váltható nép fél, de a nyíltságtól, a tények fel- és ráolvasásától magába húzódik az a réteg is, amely eddig térben és időben megtámadhatatlannak tudta magát. A pártállam megszűnése után megosztottá vált a baloldal. Ma már nem tudni, milyen viszony alakulhat ki az eddigi hatalmi csúcson lévők között, hogyan köszön Grósz Nyersnek és viszont, vagy kinek is kellene, illenék előreköszönni? És míg a tragédia első vonulatának tűnik ez az operettbe fajuló komédia, mármint az, hogy ki hogyan is éli túl a csőd felszámolását, vagy lesz-e egyáltalán felszámolás, maga a miniszterelnök, Németh Miklós mondja ki a legilletékesebbek előtt, hogy csaknem harminc éve tudatosan hazudoznak az ország házában, félrevezetik a népet az államadósság dolgában! Csak ebben? És hogy még fel sem ocsúdtam ámulatomból, a híradás szolgált bizarr meglepetéssel, miszerint az a lengyel származású valaki a Kádár János Társaságtól hívta a cseheket hozzánk — rendet csinálni. Miközben a mi honvédelmi miniszterünk a Bokor-kötet kapcsán nyugdíjaztatással „csinál” rendet Bokor ellen, sőt arra is szakít időt, hogy Roland behívós akciója idejen kimenjen Prágába. Ugyan miről tárgyaltak? Itt állunk, kedves Felebarátaim, amikor magam se tudom, mit gondoljak? Nyers és Pozsgay, Szűrös, az egész Parlament hallgatja, hogy Németh Miklós mit mond. Senki nem ugrik fel, senki nem toporzékol, nem vörösödik el a szégyentől az újságpapír, amiről a hírt olvasom. És mindenki úgy tesz, mintha csak hírt olvasna! Én is! Pedig beszélgetőpartnereim közül nem egy igazat ad nekem abban, hogy a bizalmi válság most már a tűrőképességeket a legszélső határig igénybe veszi. Ma már mindenki fél mindenkitől. És ami az egyik legveszedelmesebb jelenség: kimerészkedett a porondra a politikai alvilág is. Ezen elgondolkoztam. Ha partnerem arra gondolt, hogy a névtelenség homályából, netán a postai küldemények fedezékéből ijesztgetik egymást, akarják tönkretenni vélt vagy valós ellenfeleiket, a zavart továbbfokozni a nép ellenségei, akkor téved. Itt rövidlátó karrieristák, haszonlesők, egy kitermelődő élősdi hadsereg tagjai akarnak — legtöbbször jellegtelenül, szólamgyárosként, kibicként, vagy csak helyezkedve — megint munka nélküljól élni. És ennek ezer formáját kitermelte az eltelt negyven esztendő. A társadalmi szférák rejtik ezeket az izgága egyedeket. Magam is ismerek már felfedezett hamiskártyást, akit a játék szenvedélye harom-négy vasnak a tűzbentartásához vezetett. És ha a most félelembe eső emberek nem veszik észre a kötelességet, hogy a múltat be kell vallani, a bűnt meg kell bánni, és abban az esetben a Canossát járó bűnöst a nép maga közé fogadja, akkor megint a magasabb erkölcsi grádicsra, ahonnan tisztultabb távlat kereshető-található. Miközben mindezt írom, az forog a fejemben, hogy folyik a nyilatkozatháború a legtöbb orgánumban. Mindenki törleszt, védi magát, sebzi a másikat, előnyt akar szerezni, mert holnap ő szeretne felülről beszélni. Gyötrődöm amiatt, milyen alacsony szintű a mi politikai kultúránk. Arról már nem is merek szót ejteni: a kultúra politikája milyen szemérmetlenül elhanyagolt nálunk. Pedig a kettő a legszorosabban összefügg. Azzal, hogy Németh Miklós, a miniszterelnök beismerte az elhallgatást, a hazudozást a húszmilliárd dollárt kitevő államadósságról, nagy erkölcsi erőről tett bizonyságot. Vállalta ennek a képtelenül népszerűtlen feladatnak a teljesítését. De nem volt mit tennie! Mielőtt a dráma új felvonása megkezdődnék, a főhősök közül valakinek el kell kiáltania, miért is írja a történelem nálunk ezt a drámát? Itt hazudni, hallgatni tovább nem illik. Alkalmasint a hallgatás is az! Vagy mások másként gondolják? A hallgatag nemzet most keresi a hangját, még nem tud olyan sima nyelvvel szólni, mint azok, akik őt ettől a tudománytól sokáig eltiltották. De mert igazsága van, és mert nem akar elpusztulni a folyamatos bűnök terhének vállalásában, a lehúzó terhek súlya alatt teljesen elvérezni, hát szeretné, há már az új napra, a másra, a saját lelkiismeretére is gondolhatna! És a munkára, amit itt a nagy nyűgök bénítanak. Többek között a bűn elpalástolása. Az nem bűn, ha a titkos irattárakat a futó szelekbe szórják? Ha a múltat nem valljuk be, nem hajtunk fejet a nép előtt, hogyan bocsásson meg? Dr. Farkas András Emléktábla a szülőházon Kortársunk volt Kálnoky László Poéta nasdtur. A költő születik — mondja a latin közmondás. Kálnoky László pedig költőnek született, 1912-ben Egerben, és hetvenhárom évig élt. Iskoláit az elemitől a jogi akadémiáig itt végezte szülővárosában. Édesapja, dr. Kálnoky István, akkor Eger város tanácsnoka, később polgár- mestere közigazgatási pályára szánta, a fiú el is végezte a szükséges tanulmányokat, és megkezdte az egri városházán az első lépcsőfokok birtokbavételét. Kiváló tanulmányi eredményeit mindenki ismerte, így a képviselő-testület választása egyhangú szavazással vitte egyre feljebb a hivatali fokozatokon, míg 1939-ben a Belügyi minisztériumba rendelték szolgálattételre. Hivatali munkáit kötelesség- szerűen, pontosan végezte, de közben egyre szenvedélyesebben kezdett írni és verseket fordítani. Első verseit az Eger című újság közölte, és hívta fel a figyelmet rendkívüli költői tulajdonságaira. Ugyanakkor figyelemreméltó fordításai is megjelentek, főleg francia költők műveiből. 1940-ben súlyos betegség sújtotta. A gyógyulás egyetlen lehetősége: beteg fél tüdejét Se- bestény professzor, a magyar tüdősebészet úttörője lemetszi a mátraházai szanatóriumban. Ez a sorsfordító műtét még jobban költői munkára serkenti Kál- nokyt. Otthagyja a minisztériumot és kiadói lektorként dolgozik tovább, majd ettől a kötöttségtől is függetleníti magát, és csak irodalmi munkájának él. Egymás után jelennek meg ver- 'seskötetei. Egyik bírálója írja: ”Lenyűgöző, ahogy kötetről kötetre továbblépve, közben világlátását, tragikus életérzését, humanista elkötelezettségét, iróniáját, szarkazmusát és szemérmes gyöngédségét mégis megőrizve egyre újabb és újabb költői tartományokat, szemlélet- módot, stílust és eszköztárat sikerül meghódítania.” Munkásságának végső summázata: huszonkét kötet vers és két kötet műfordítás ezek között. Fordított a világ legkülönbözőbb népeinek költői műveiből: görög, kínai, francia, angol, orosz, német, olasz, spanyol, lengyel és román költők kerültek fordítói érdeklődése elé, miközben saját versei bámulatos rövid idő alatt európai színvonalra emelkedtek. Halála után még két műfordítói kötet jelent meg. A hivatalos kritika több irodalmi díjjal tüntette ki munkásságát. Baumgarten-díjjal 1947- ben, József Attila-díjjal 1963, és 1972, Robert Graves-díjjal 1970-ben. A Kossuth-díj legesélyesebb várományosaként hal meg 1985. július 31-én Budapesten. Temetésén nem, de síremlékének felavatásán Eger városa is képviseltette magát, és koszorút helyezett sújára. Kálnoky László szülőházán (Eger, Telekessy u. 4. szám alatt) ma emléktáblát helyez el Eger Város Tanácsa művelődési osztálya.
