Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1989. november 25., szombat és Aczél E válasz ^ Gúzsba kötve nem tehet t — Halló, kedves Aczél Endre! Kíváncsi lennék, hogy önnek, mint a Híradó és A HÉTfőszerkesztőiének, mi a véleménye a televíziónál kirobbant gazdasági botrányról? Már csak azért is, mert egyesek azt mondják, valamit lehetett sejteni minderről a Szabadság téri székházban... — Azt, hogy a dolgozók érezték, valami nincs rendben belül, én nem erősíthetem meg. Én semmit sem sejtettem, s ha azok a tények, amelyeket a feljelentés tartalmaz, igazak, akkor ez számomra nagy meglepetés. De az az igazság, hogy egy műsorkészítő szervezetnek a vezetője — mint amilyen én is vagyok — ilyen dolgokkal még felületen sem érintkezik. Tudom is én, nekem van havi 120 forint reprezentációs keretem, vagyis ennyi az, ami a közpénzekből ide jut. Én nem foglalkoztam és nem foglalkozom a televízió gazdasági, pénzügyi igazgatóságának a dolgaival, s nem is akarok foglalkozni. De miért is tenném? Persze úgy tűnik, hogy maga a följelentő is erőteljesen gyanúba keveredett az előélete okán. A feljelentés részleteit nem ismerem, a rendőrségi vizsgálat fényéről tudok, de arról, hogy hol tart, nem. Hogy itt egy olyan jellegű korrupciós botrányról volna-e szó, amelyik megrázta a televíziót, ez — valószínűleg — nem igaz. — Az újságolvasók előtt egyértelmű, hogy a televízió jól ismert munkatársai az utóbbi időszakban lépten -nyomon meglehetősen sértő megjegyzéseket tesznek egymásra. Mi vezetett mindehhez, s hogyan hat ez ki a mindennapi munkára? — Nem hiszem, hogy erre a kérdésre jól lehetne rögtönzött választ adni. Ami kiváltotta ezeket az indulatokat, az bizonyos fokig egy anarchisztikus állapotnak köszönhető. Ugyanis itt arról van szó, hogy a különféle kollégáktól érkező denunciálások — mellesleg nem sok kollégáról van szó — meglehetősen szűk körre korlátozódnak, és én látok egyfajta koalíciót bizonyos újságok és bizonyos megszólalók között. Nem akarok neveket mondani, de ha jól utánanéz, akkor mindig ugyanazzal a három névvel találkozik, akik a televíziós dolgozók nevében nyilatkoznak, noha ezekből több mint háromezer van. Na, most a televízió vezetőinek a nagyon nagy hányada egyáltalán nem nyilatkozik. A magam esete ehhez annyiban csatolható, hogy noha én nagyon sokat kaptam a fejemre — például Sugár Andrástól —, soha egyetlen egy szóval sem reflektáltam semmire, mert méltatlannak találtam bekapcsolódni elv be a vitába. De én non hiszem, hogy itt rólam, a műsoromról vagy mások műsorairól van szó, hanem sokkal inkább az elnökünkről. Megmondom, hogy teljesen képtelennek és elfogadhatatlannak találok két dolgot. Az egyik — s ez, ha úgy tetszik, függelmi kérdés, s semmiféle köze sincs a demokráciához —, hogy egy intézménynek a vezetőjét a nyilvánosság előtt a beosztottjai, akik függelmi viszonyban vannak vele, minden gátlás nélkül szidalmazok. Ezt egy anarchikus állapotnak vélem. Azért tartom annak, mert én úgy tapasztaltam, hogy ennek semmi következménye nincsen. Tehát ma a nyilvánosság előtt egy beosztott szerkesztő bármit mondhat az elnökről, aki — a jelek szerint — nem úgy reagál rá, ahogy történetesen én reagálnék, hogy uram, hát legyen szíves megvárni azt, amíg engem leváltanak Addig azonban, amíg ez nem törté nik meg, váljunk meg egymástól. Mert könnyen elképzelhető, hogy milyen légkör alakul ki egy intézményben, ahol a vezetőnek semmilyen tekintélye nincsen. Abból adódóan, hogy a személyét ért vádakra semmilyen formában nem reagál, vagy legalábbis alig-alig. A dolog másik fele számomra még komolyabb. Elég hosszú időt töltöttem külföldön, a leghosszabb időt Angliában. Az, hogy az angol televízió egyik műsora vagy egyik műsorkészítője egy másik műsort vagy egy másik műsor készítőjét a nyilvánosság előtt — akármilyen lapban vagy rádióban, de mindenképpen a nyilvánosság előtt — szidalmazza, netán a másik műsor hitelét próbálja rontani, vagy kijelentse, hogy vacak, hogy nem nézik, nos, ilyen egyszerűen nem fordulhat elő. Ez az elképzelhetetlen dolgok szférájába tartozik. Amikor aztán pedig a képernyőt használják fel arra, hogy egyik műsor perlekedjen a másikkal, vagy egyik műsorkészítő a panaszait a műsorigazgatóval vagy az elnökkel szemben a közvélemény elé tárja, s azzal megossza, hát, ez sokak szemében demokrácia, az enyémben viszont megengedhetetlen anarchia. — A Híradó, illetőleg A HÉT hogyan igyekszik megőrizni az objektivitását a jelenlegi helyzetben, vagyis akkor, amikor a társadalomban a legszélsőségesebb nézetek élnek egymás mellett? — Hogy hogy sikerül ezt megőrizni, arra nem vagyok hivatott válaszolni, azt azoknak a joga megítélni, akik nézik ezeket a műsorainkat. Sokféle nyomás — ellen- és keresztirányú — tapasztalható velünk szemben, elsősorban a politikai erők részéről. Ezt viszonylag könnyű megérteni. Itt négymilliós nézettségű műsorokról van szó, ezek a politikai műsorok közül a legnézettebbek. Ha én a nyomást gyakorlók helyében lennék, valószínűleg valami hasonlót tennék, tehát megpróbálnék ezekre a nagy hatású műsorokra befolyást gyakorolni avégett, hogy lehetőleg az én nézeteimnek minél nagyobb teret engedjenek, vagy az én képviselőimet minél gyakrabban s minél nagyobb „terjedelemben” engedjék a képernyőre. A helyzet tragikuma abban ragadható meg — s ez az, amitől táncot járnak az idegeink reggeltől estig —, hogy ma szinte nem lehet olyan dolgot tenni, amivel legalább két pártnak az ember a kedvére tudna tenni. Tehát egyszerűen semmivel nem lehet az ellentétes érdekű politikai erőknek a kedvére tenni. Ha nálunk történetesen megszólal X politikai párt képviselője, akkor a vele rivális viszonyban lévő Y párt azonnal jelentkezik, hogy ők is reagálni akarnak az elhangzottakra, még akkor is, ha az őket közvetlenül nem érintette. Ilyenformán van egy törekvés, hogy vitaműsorrá tegyék a Híradót, aminek nem ez a jellege, azaz a mandátuma nem erre szól. De mindenki kisem- mizve érzi magát abban a pillanatban, ha vele ellentétes érdekű csoport, párt vagy annak a képviselője megszólal. Itt volt ez a Pozsgay-féle bocsánatkérés, ami egy abszolút jellemző dolog. Az emberekben vannak eléggé el nem ítélhető előítéletek, hogy X. Y. eleve kisemmizésre van ítélve a Híradó által... Nekünk állandóan manipulációkat, különféle diabolikus összeesküvéseket tulajdonítanak, hogy X-et preferáljuk, Y-t háttérbe szorítjuk, és így tovább. De mondom, ez azért van, mert ha van egy köztársasá- gielnök-jelölt, és van mellette még kettő, tikkor ez a kettő árgus szemekkel nézi majd, hogy amaz mennyit szerepel, hiszen a szereplés már önmagában, beszéd nélkül is propaganda. Ebben az értelemben Pozsgay is borzasztó kínos helyzetben van, mert ő egyrészt államminiszterként tevékenykedik — s ebben a minőségében is megjelenik —, ugyanakkor köztársaságielnök-jelölt is. Hiába mesélünk mi arról, hogy ő államminiszteri minőségében kivel találkozik, kit fogad és mit beszél, ha ő egyidejűleg köztársaságielnök-jelölt is. Mert ugyanis a vele ellenérdekű személyek mindezt nyilvánvalóan propagandának fogják tekinteni, holott nem az. Summa summá- rum, megpróbáljuk úgy tenni a dolgunkat, ahogyan az az elfogulatlan, a pártatlan, a tisztességes újságírás követelményeinek megfelel. — Ön — ha lehet így fogalmazni — benne él a politikában. Ezért is érdekelne, hogy ha minősítenie kellene mindazt, ami hazánkban jelenleg zajlik, akkor mit mondana? — Erre röviden válaszolni nemigen lehet. Az igaz, hogy minderről nem kell feltétlenül tanulmányt írni, de én most rögtönözve nem tudnék fogalmilag pontos lenni, márpedig ennek kellene lennem. De egy megkülönböztető jegye a magyarországi fejlődésnek feltétlenül van. Hiszen ha körülnézünk a többi országban, akkor látjuk, hogy meglehetősen viharos körülmények közepette megy mindaz végbe, ami Magyarországon. Noha nálunk is rendkívül erős, rendkívül fűtött érzelmek kísérik ezeket a folyamatokat, ám alapvetően mégis békés körülmények közepette zajlanak, s a tömegek elégedetlenségének olyan megnyilatkozásai nélkül, mint Csehszlovákiában, az NDK-ban, avagy másutt. Ebben elég nagy mértékben MSZMP - MSZP érdemet kell látni a nézetem szerint, azaz egy történelmi szerep befejeződésének a felismerését, elfogadását annak, hogy itt politikai versenyhelyzet van. Látható, hogy másutt csak nagyon-na- gyon erőteljes tömegnyomás hatására cselekednek, sőt előzőleg megpróbálják ezt rendőrileg, adminisztratív úton visszaszorítani. Ezzel szemben nálunk hasonlókat nem tapasztaltunk, vagyis a diktatúrából a demokráciába való békés átmenet ma is tart. Ami a jelenlegi magyar helyzetet — érzésem szerint — az NDK-beli- től és a csehszlovákiaitól negatív értelemben megkülönbözteti, az az, hogy a háttérben ott húzódik az övékénél egy — úgy tűnik — jóval komolyabb gazdasági és pénzügyi válság, amely kiszámíthatatlan következményekkel is járhat. Ez, ahelyett, hogy egy kedvező „ágyat” teremtene az átmenet békés voltának megőrzéséhez, inkább ellentétes hatást fejt ki. Egy esetlegesen bekövetkező gazdasági-pénzügyi összeomlás nyilvánvalóan olyan politikai következményekkel járna, amelyeket ma nem lehet pontosan megrajzolni. De azt tudja az ember, hogy e politikai következmények esetleg tömegméretekben is rendkívül súlyosak lehetnek. Viszont ennek prognosztizálására nem vállalkozom. — Az újságíró-társadalomban megfigyelhető, hogy egyesek igencsak kötődnek valamely párthoz, szervezethez. Okozhat- e mindez valamiféle problémát a tájékoztatási tevékenységben ? — Én a közvetlen környezetemben ilyen embereket nem ismerek. A Híradónál ez problémát nem okoz, hiszen én itt személy szerint sohasem törődtem azzal — már a régi világban —, hogy valaki párttag-e vagy sem. Az emberek rokonszenvei nem foglalkoztatnak, legalábbis addig nem, amíg ennek a munkájukban szabad folyást nem engednek, amire — sajnos — volt példa. Ha ez szakmai konfliktust szül abban az értelemben, hogy a rovására megy annak az objektív, távolságtartó munkának, amelyet én megkövetelek, akkor ez már problémát jelent, amit valamiképpen orvosolni kell. Ez a Híradónál nem okoz gondot, ám — s most tágítsuk a kört — a magyar sajtó egészénél már annál inkább.-Mire gondol pontosan ? — Nos, lehet tapasztalni nagyon komoly elfogultságokat szinte nap mint nap, s megragadható mögöttük egy pártszerű attitűd, amit én azért tartok egészségtelennek, mert hogyha ezek az emberek beszélnek nekem reggeltől estig a független és szabad sajtóról, illetve a pártatlan tájékoztatásról, akkor egyszerűen nem hiszek nekik. Ugyanis a magatartásuk, illetőleg az általuk hirdetett, hangoztatott elvek teljesen összeférhetetlenek. Persze meg kell nézni, hogy mi van a másik oldalon... A 168 órában elhangzott egy inteijú Csurka Istvánnal, aki súlyosan megrótta a riporter kérdezési technikáját, s azt találta mondani, hogy az effajta kérdezési technikák miatt jutottunk oda, ahová, merthogy az MDF-nek semmi jó nem származik abból, amit az illető abból a riportból „kihozott”. Most akkor ez a szempont, hogy az MDF-nek mi a jó?! Hát Csurka számára föltétlenül ez a szempont, hogy ami az MDF-nek jó, az az országnak is jó. De akkor mit mondjon erre az SZDSZ, az MSZP, a többiek? Mert egy adott szituációban nekik egész biztosan nem az a jó, ami az MDF-nek. Mindezt azért mondtam el, hogy észrevegyük az újságírók szorongatott helyzetét is, a kiszolgáltatottságukat. Egyáltalán nem örülnék annak a perspektívának, hogy most mások kezdenék el suhogtatni a kancsukát, olyanok, akik egyébként a legmagasztosabb és legszentebb elveket hirdetik. Csak éppen nekik is önös pártérdekeik vannak, amelyeknek megpróbálják alárendelni a sajtót, vagy azt a szegmentumát, ahová és ameddig a kezük elér. — Ha módja nyílna arra, hogy megreformálja a Magyar Televíziótevékenységét, akkor mik lennének a legfontosabb intézkedései? — Van egy kijelentésem, amit nagyon szívesen használok. Ez így hangzik: gúzsba kötve nem lehet táncolni. Mit is értek ezen? Egy pénzügyi gúzst. Azt gondolom, hogy a televíziónak az anyagi lehetőségein drasztikusan javítania kell ahhoz, hogy ne a léte fenntartásáért küzdjön, ne azért, hogy a rendelkezésre álló műsoridőt valamiképpen ki tudja tölteni. Számomra ez az első és legfontosabb probléma, amely kezelésre vár. Ehhez képest nekem minden más — munkahelyi demokrácia és egyebek — másodlagos. Az teljesen rendjén való, hogy ha ezeket elém tárják, akkor nem tudok mást tenni, mint bólogatni, s azt mondani, hogy igen, erre nagymértékben szükség van, de alapvetően amíg az említett gúzs le nem válik a televízióról, amíg a szegénység az az állapot, amelyben létezünk, amíg a reálértékében egyre kevesebb pénz mellett fontolgatjuk, hogy hogy lehetne többet és értékesebbet adni a nézőknek, addig mindent ezen kérdések mögé helyezek. A helyzet mindaddig kilátástalan, amíg ezen az árnyékon nem tudunk túllépni. Nincs lehetőségünk, hogy komolyan tervezzünk a jövőre, hiszen nem ismerjük az anyagi kondíciókat. Ezeken az állapotokon feltétlenül változtatni kell. Mindezt pontosn tudom, mert tervezünk új műsorokat — s nyilván mások is ugyanígy tesznek —, és amikor alkudozni kezdünk a műsorigazgatóval vagy a gazdasági illetékesekkel, akkor kiderül, hogy nincs fedezet a terveinkhez, márpedig a műsorórákat ki kell tölteni. A közönséget abszolút nem érdekli, hogy a tévének százmillióval több vagy kevesebb jut, ó követeli az előfizetési díjának ellenértékét. S mi kötelesek vagyunk a nézőket kiszolgálni... Sárhegyi István Az olvasó bizonyára meglepődik, hogy a mai napra — a fentebbi helyre —tervezett és beajánlott, Mensáros íjászlóval készült interjú helyett most egy másik beszélgetést olvashat. Nos, ennek az az oka, hogy a Magyar Televízió berkein belül áldatlan állapotok uralkodnak. Fúrás, erőszakos törtetések, otromba, dehonesztáló megnyilatkozások, lemondások — lásd Wisinger István esetét —, stb., stb. Sajnos, egyelőre aligha hihetünk abban, hogy a bomlás megáll. Sőt, újabb és újabb botrányos jelenetekre kell számítanunk. Sajnos. Hogy rendet tesz-e valaki a Szabadság téren, azt nem tudom. Csupán reménykedem, hogy igen. A jelenlegi helyzet megértéséhez talán némi segítséget adnak mindazok, amelyeket Aczél Endre mondott el lapunknak. REAGAN ŰI VIASZFIGURÁJA. Madame Tussá ud hírneves panoptikumában az utolsó simításokat MOTORGÉPKOCSI. Az eleje motorkerékpár, a hátulja személygépkocsi a nyugatnémet M. M. végzik a volt amerikai elnök viaszszobrán. Reagan új viaszfigurája a nagy elődök, George Washington Probst tervezte triciklinek, amelyet a „Mókás autók, hóbortos motorok" nemzetközi kiállításon muci Abraham Lincoln szobra mellé kerül. tattak be.
