Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 25., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Értékes történeti térképek — Bemutató a Budapest Galéria Kiállítóházában — Az Egyetemi Könyvtár első alapjait Oláh Miklós esztergomi érsek vetette meg 1561-ben, amikor a jezsuita rendnek otthont adott Magyarországon. A rend néhány évtizednyi küzdelem után 1586-tól a felvidéki Znióváralján, 1598-tól Vágsely- lyén, végül 1615-től Nagyszombatban tartotta kollégiumát és mellette könyvtárát. Az 1632- ben készült első katalógus 1489 tételről ad számot. Az állományt azonban a reformációval folytatott csatározások mellett tűzvész is pusztította, ezért a XVI. század vége előtt beszerzett kötetek közül alig néhány tucat maradt a jelenkorra. A kollégium 1635- ben egyetemmé vált, és az Egyetemi Könyvtár ez évtől viseli nevét. 1773-ban államosították. 1777-ben Budára költözött, majd 1876-ban Pestre, abba az épületbe, amelyikben ma is működik. Az időközben bekövetkezett egyházpolitikai változásokjelen- tős mértékben gazdagították az állományt. Mária Terézia, majd II. József a jezsuita renddel együtt jó néhány más szerzetes- rendet is feloszlatott, számos kolostort megszüntetett, és ezek tekintélyes könyvgyűjteményei az Egyetemi Könyvtárba kerültek. Mivel nem egyedileg beszerzett kötetekről volt szó, hanem egységes, az előző évszázadok folyamán szervesen fejlődött tekintélyes gyűjteményekről, mind a mai napig a teljesség adja az állomány meghatározó sajátosságát. Ide került többek között a magyarországi pálos, kartauzi, ka- malduli, trinitárius, bencés, ferences, minorita, kapucinus, kla- rissza, ágostonos, szervita, premontrei, domonkos, cisztercita, karmelita, piarista rend megszűnt klastromainak kincse, s itt ma is páratlan lehetőségeket kínál a magyar művelődés múltjának kutatásához. A jelenlegi állomány mintegy 1,5 millió kötet, közte nagy számban középkori kódexek, ős- nyomtatványok, régi magyar könyvek, metszetek. És természetesen térképek is, jóllehet a könyvtár ezek gyűjtésére kifejezetten sohasem törekedett. Javuk a jezsuiták missziós tevékenységének előmozdítására keletkezett, illetve került a gyűjteménybe. A magyar jezsuiták ugyanis élénken részt vettek a térítésben. (Orosz László például a Livónia orosz kormányzóság térkép rajz melléklete (évszám nélkül) Magyarország térképe és leírása 1685. paraguayi rendtartomány főnöke volt, és meg is írta a vidék történetét.) A jezsuiták kezdeményező szerepet játszottak a XVI- II. században nekilendülő történeti forráskutatás hazai meghonosításában is, melynek gyümölcsei közül több mint száz kötet, Pray György, Hevenesi Gábor, Kaprinay István jórészt máig kiadatlan kollekciója az Egyetemi Könyvtárba került. Ez az anyagrész felbecsülhetetlen értékű hazai térképészeti munkákat foglal magában. Az Értékes történeti térképek című, az Egyetemi Könyvtár anyagából rendezett kiállításon bemutatott dokumentumok jelentős része mindeddig nem kapott szélesebb körű nyilvánosságot, és nem egy darabbal a szakemberek is most találkoznak először. Kulcsár Péter Belgrád, Zimony éa Pancsova térképe (18. század) (Dolezsál László felvétele — MTI-Press) A Yard számlája Leáldozóban van a Scotland Yard mítosza — közli a La Stampa a brit belügyminiszterre hivatkozva, aki elmondta, hogy a bűncselekmények jelentős része bizony a számítógépek memóriájában merül örök feledésbe. Csak a kisebb hányadra vonatkozik az ígéretes mondat: „A rendőrség folytatja a nyomozást.” Mintegy 70 százalékra tehető a félrerakott esetek száma, 30 százalék után nyomoznak ugyan, ám a bűntények talán 15 százalékában jutnak el a tettesekhez. A rendőrökön múlna csupán? „Londonban nem megfelelő, nem szakszerű és rosszul szervezett a bűnüldözés. A közvélemény jogosan kéri számon, de mindeddig hiába” — szögezték le a feletteseiknek benyújtott memorandumban a bobbik, a londoni rendőrök. John Stalker,, manchesteri rendőrfőnök szerint a „nyomozás filozófiájában” kell keresni a sikertelenség okát. „Egyszerűen arról van szó, hogy a bűnözők tudják: csak akkor tartóztathatják le őket, ha annyi nyomot hagynak, hogy az felkelti a nyomozók figyelmét.. A dörzsölteknek tehát nincs mitől tartani, feltéve, ha nem viszik túlzásba a dolgokat, és nem akarnak mindenáron a betörőkarrier csúcsára jutni.” Hol vagy, Sherlock Holmes?! A lósport nemzeti büszkeségünk A mohácsi vész előtt már volt Budán lóverseny — Széchenyi a lóversenyeztetést kulturális intézménynek látta — Mit írtak a korabeli lapok? Mottó: „Hol nincs versengés, nincs küzdhelye bátor erőnek.” Anélkül, hogy meglepő bejelentésekkel szolgálnánk, bátran ki lehet jelenteni, hogy amióta az embernek lova van, azóta létezik lóverseny is. A mai értelembe vett lófuttatás már a XVI. század elején divatba jött és hiteles írások bizonyítják, hogy már a mohácsi vész előtt volt Budán lóverseny. A szorgalmas krónikások feljegyezték, hogy II. Lajos király versenyistállót tartott fenn és szenvedélyes lófuttató volt. Versenyparipáit négy lovász ápolta és zsokéinak — az apródoknak — külön színes öltönyöket varratott. 1525-ben a magyar király istállója huszonöt lóval vett részt a nemzetközi versenyen, amelyre a lengyel vajda mindössze öt lovat küldött el. Érdemes szót említeni az értékesebbnél értékesebb versenydíjakról, ezek serlegek, drága remekművek voltak, és amelyeket a verseny idejére közszemlére tettek ki. Belemélyedve a témába, kiderül, hogy lovas nemzet vagyunk, az nem holmi ránk ragadt szólásmondás, hanem évszázadokon át bizonyított elsőbbség a lótenyésztésben és a lovak versenyeztetésében. Ha meggondoljuk, hogy e nemes sportot olyan magyar hírességek virágoztatták fel, mint gróf Széchenyi István, báró Wesselényi Miklós, nem is szólva a magyar királyok egész soráról, akkor rádöbbenünk, hogy történelmünkben a lóverseny sokkal több volt annál, amit ma e fogalom takar. Széchenyi a lóversenyeztetést nemzetformáló kulturális cselekedetnek tartotta és ezt „Lovakrul” című művében is kifejtette. Gondoljuk csak el! Oly évszázadokról van szó, amikor nem volt modern, gépi közlekedés, hiányoztak a hírközlő szervek és kizárólagosan a gyors lő volt az az elképzelhető lehetőség, amelynek a segítségével eljuthattak a hírek, létrejöhettek a kapcsolatok. Csoda-e, ha éppen a lótenyésztés, a lófuttatás, a versenyeztetés volt az a „technikai” felsőfok, amelyben gondolkodni lehetett? Kultusszá vált a lótenyésztés, eleink először török-tatár fajtákat használtak, a tanulékony spanyol lovakat inkább hintók- ba, parádénak tartották. II. Rákóczi Ferenc, amidőn vezéreinek örömet akart szerezni, egy-egy jó vérű paripával ajándékozta meg őket. 1792-ben — Ferenc király nejének koronázása napján — a korabeli sajtó arról adott hírt, hogy az „Ötpacsirta” utca táján valóságos fogatbemutatót tartottak, de 1802-ben a Városligetben is afféle „versenyünnepély” volt. Itt már két angol lóval, angol módon versenyeztek. 1814-ben kezdődtek — és évenként megismétlődtek — az „ürményi futtatások”. Az 1816- ban megtartott ürményi versenyről azt olvashatjuk, hogy azon gróf Széchenyi István „Rittmeister” is szerepelt. ”A legnagyobb magyar”, először Angliában látott lóversenyt és ezután szinte kényszerűen hatott reá, hogy idehaza Magyarországon is hasonlóakra kerüljön sor. Szóval és írással lelkesen kiáll a lósport mellett, megírja a „Lovakrul” című munkáját, sőt — nem mindenki tudja — kiad egy röpiratot is „Néhány szó a lóversenyek körül” címmel. Hallatlan energiával lát hozzá az angliai látogatás után a „lópályáztatás” megszervezéséhez. Ideális célok lebegtek előtte, a lósportban kulturális intézményt vélt felfedezni, amely lelkesíti, buzdítja, versenyezteti az embereket, az országot is, annál is inkább, mert tudta, hogy vannak nemes tradícióink, nagyszerű hazai lehetőségeink, országunk kedves a lótenyésztésnek. Nem véletlen, hogy Bábolna, Mezőhegyes ménesei már a XVIII. században híresek. Fel akarta frissíteni a lovaink vérét! Bízott a magyarok lószeretetében, a lovaikhoz való ragaszkodásukban. Ezért vezették mind gazdasági, mind társadalmi szempontok, így számára tulajdonképpen a lósport eszköz volt a hon felvirágoztatásához. Röpiratában így ír: „A lóverseny lótenyésztésünket emeli, ugyanis ennek kipróbálása a verseny.” A Honi Vezér című lap azt írta, hogy Széchenyi a pozsonyi országgyűlésen angliai tapasztalataival fellelkesítette a magyar urakat és megalapították a lóversenyeztetés intézményét, mint a lótenyésztés legbiztosabb eszközét... Nemes, a haza rangját, tekintélyét a külhon előtt is növelő elgondolását magáévá tette Wesselényi Miklós báró is, akivel lóháton napokig járta a pesti határt, hogy kiválasszák a legjobb terepet az „intézmény” helyéül. Végül az Üllői út és a Soroksári út közötti térségen Pest városa határában megtalálták azt a mintegy kétszázharminc holdnyi területet, amelynek bérlete felől meg is egyeztek a városi tanácscsal. Pest városa a legnagyobb magyar kívánságának szívesen tett eleget és örömmel engedte át ezt a terméketlen futóhomokot a nemes célra. Megkezdődött a hatalmas munka! Dombokat hordtak el, gödröket tömtek be, százan és százan dolgoztak a „planérozá- son”. Gyepről természetesen ekkor és itt még nem volt szó, a pálya hossza két angol mérföld. Széchenyi lángolása tehát felgyújtotta a szíveket és tetteket csiholt ki az unalomban élő uraságokból is. Czuczor Gergely meg is énekelte az eseményt: Rákos sokáig híre fogyott mező Többé nem az már, lenge homokjain Versengve futnak Pest-Budának Tapsai közt diadalmi mének. A nemzet színe-java örömmel vette a nagy kezdeményezést és ezekben a hónapokban mindenki az országos nagy vállalkozásról beszélt. A ”Közhasznú és Mulattató Nemzeti Kalendárium ’’talán legjobban jellemezte a helyzetet: A lótenyésztés egy fő ága a gazdálkodásnak! Kapjon lábra a lónevelés, hogy ezáltal is a magyar lovaknak a becse emelkedjen. A nemes hazafiaink arra ébredtek, hogy Pesten esztendőnként megrendezik majd a lófuttatást... 1826-ban elkészült a „Lópályáztatás Törvénye”, amelyből megtudhatjuk — egyebek mellett — az alábbiakat: „amel lónak feje a legelébb éri a jutalom tzél lineáját, az a nyertes”. Egy esztendővel később — óriási erőfeszítések után — a Kecskeméti kapun egy „Válasz- tottság” rendezte meg szent Iván havában, június 5-15 között az első igazi magyar lóversenyt... Egy szerdai napon délután hat órakor vette kezdetét a verseny, amelyről országszerte beszéltek és írtak a lapok. íme, szolgáljunk az érdekességekre számot tartó olvasóinknak néhány idézettel: „A szép térséget gyengén emelkedő dombok környékezik s mind egy természetes cirkusszá teszik. A pályára lapult kerekségét fejére festett oszlopok jelzik, melyeken az ország színeivel díszeskedő zászlócskák lobognak”. Bizony, akkor is tudtak lelkesedni, ünnepelni a hazafiak kiváltképpen, ha nemes és előremutató volt a cél. De tallózzunk tovább a lapokban: „A versenny izgalomba hozza Pest-Budát! A város lakossága kifelé tart, az ideiglenes kis tribün, amely tágas Gallériákból, közepe pedig emeletes Lózsikból áll, rövidesen megtelik. Rengetegen állnak, sokan határokból, hintókból, lóhátakról nézik a versenyt. Nemesek, polgárok, szépasszonyok ál- mélkodnak, gyönyörködik a nép a futtatásokban”. Természetesen számokkal is szolgál a magyar sajtó és megírja, hogy az első magyar lóversenyen huszonötezren voltak, ötezerre becsülték a hintók és kocsik számát. És következzék újra egy pontos idézet a korabeli egyik újságból: ’’Ezen temérdek sokaságnak betsületére, a Magyaroknak rendtartást szerető indulatjára szolgál, hogy a sokaság rendben- tartására elegendő volt a város részéről néhány commiszáriu- sok, Hajdúk és Katonák, úgyhogy minden a legszebb rendben véghezmehetett.” Öt versenynapon tartott a futtatás! Az első nap négy „pályáztatásán” száz aranyat érő „billikom” és külön százhatvan arany volt a díj. A kisgazdák versenyén — mert ilyen is volt — pengő forintokat osztottak a győztesek között. Az első versenyen Wesselényi Miklós ”Al Bórák”nevű lova vitte el a díjat, a billikomot. Meg kell jegyezni, hogy ez a ló Széchenyi nevelése volt, tőle vette nleg a báró. És mit ír a „Gyepkönyv”? — A futtatást követő napon a ’’Hét Választó Fejedelemben” a magyar és a külhoni urak nagy bankettet tartottak, a vendégeket Wesselényi köszöntötte. Részt vettek az Angulus, a Német vendégeken kívül számos gavallérok, valamint a Magyar Országi Ménes Urak. A Báró négy butella Sampá- nyi bort Lichtenstein hercegnek nyújtott át nagy vivátozás közepette.” Befejezésül egy serlegfelirattal szolgálunk, amely Széchenyi dija volt és a fogalmazás is az övé: "Félve a gyönge kiáll, versenyt fut sorssal a bátor.” Szalay István
