Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-03 / 261. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. november 3., péntek Ma este: színházi premier Egerben Lehet-e a halállal tréfálni? nem öreg hölgyeket formáltak meg, hanem csak amolyan korosodókat... A sztoriról annyit érdemes elárulni, hogy Brooklynban játszódik, a bájos Brewster nővérek házában. Jótékonyságukról híresek, a betegeknek húslevest küldenek, vendégeiket birsalmasajttal és ribiszkeborral kínálgat- ják. Ám egy nap felborul a megszokott rend, felbukkan Jonathan, a család fekete báránya, aki nemcsak titokzatos viselkedésű, de leginkább Frankenstein fiára emlékeztet. Valami rejtély lappang a háttérben, de a szimatoló rendőrök is csak inkább barátkoznak az angyali mosolyű hölgyekkel, mintsem az eltűnt idős urak után nyomoznának... Az egri Gárdonyi Géza Színház társulata tehát olyan darabot választott, amely sikerrel kecsegtet. A premierre a Megyei Művelődési Központ nagytermében kerül sor, amely nem először szolgál ilyen célra. A díszletet Mir a János, a jelmezeket Piros Sándor tervezte. A rendező: Szabó Ágnes. A főbb szerepekben Bókái Máriát, Váli Zitát, Balogh A ndrást, Solymosi Tibort, Várhelyi Dénesi, Réti Árpádot és Kéner Gabriellát láthatja a közönség. Több olyan művész is feltűnik, aki még eddig ismeretlen volt az egri nézők előtt. (g-L) Mr. Gibbs szerepében Kiss László, S az, aki nem iszik a ribiszkeborból... Hamar világsikerré vált Joseph Kesselring Arzén és levendula című bűnügyi bohózata. Igaz, akadtak olyanok, akik fanyalogva fogadták, például 1966-ban az angliai felújítás idején egy Frank Marcus nevű kritikus úgy fogalmazott, hogy a halálról és a gyilkosságról nem lehet bohózatot írni, mivel ez a színház „mechanikus formája, amely dehumánizál”. Fenntartások ide vagy oda, a nézők többnyire jól szórakoztak ezen a művön, amelyet ma este az egri Gárdonyi Géza Színház társulata a Megyei Művelődési Központ nagytermében mutat be. Nem egy író egyetlen alkotása alapján vált halhatatlanná. Ezek közé tartozik Joseph Kesselring is, aki 1941-ben vetette papírra az Arzén és levendula történetét. Úgy tartják, hogy jellemző ez a dátum: az Egyesült Államok közönsége ebben a korban még hajlamos volt arra, hogy a kedélyes, kisvárosi gyilkosságokon szórakozzon a nagy háború árnyékában. Igaz is, a második világháború poklához képest két öreg hölgy „aranyos” bűntettei valóságos felüdülésnek számíthattak. S valóban, ezt a feltevést igazolja a következő bemutatók dátuma is, például 1947-ben került először színre Magyarországon, amikor a nagy világégés után már ilyesmin is tudtak derülni az emberek. Mindenesetre az eltelt évek során több ezerszer tűzték műsorra a félelmetes öreg hölgyek kalandjait a világ színházaiElaine Harper (Kéner Gabriella) szerepe szerint egy pap lánya, de ahhoz képest egészen jól ismeri az életet (Fotó: Koncz János) ban. A bohózatot többnyire a jó szereposztás vitte diadalra, hazánkban is olyan művészek formálták meg az alakokat, mint Bulla Elma vagy Gobbi Hilda. Ezzel kapcsolatban egy érdekes esetet is leírt a színháztörténet, Chicagóban 1975-ben újították föl a darabot. A főszerepeket Gábor Éváé s Gábor Zsazsa játszotta. A híres Gábor testvérpár számára át kellett írni a szövegkönyvet, mert ők örökké szeretnének fiatalok maradni, ezért Egy kiállítás margójára Első hazánk? S a második? Ikarosz (Fotó: Gál Gábor) Csömör Katalin életének és művészetének alapélménye a fény. Az a mindenen átáramló, és mindent kifestő erő, amely vezeti őt emberi dolgaiban és alkotásai esetében is. Mindennapjairól beszélnénk elsősorban, mert ez a ragyogás, ez a művészi fogalmazás nem képzelhető el olyan lelki alapállás nélkül, amely nem az otthonosságból ered, táplálkozik. A fényben otthon van, abban lakik, s amikor alkot, abból építkezik. Szeme és lelke előtt jár ez a Nap, ez a fénybeli lárma, amit felkeltett áhítatunkban, inkább harangszónak is neveznénk, hogy csak az ő útmutatása szerint jegyezze le mindazt, amit megörökítésre érdekesnek tartana. Ez a művész a színekről mindent megtanult. Kitapasztalta a látvány hatását. S ezzel együtt nem a dolgok felszínét, a vonzó, a lelkesítő, a köznapi ember tudatában mindennap megjelenő élet képeit vetíti elénk, hanem azt a másikat, a másabbat, azt a máshonnan valót, amit a lélek él meg. Azt tudjuk, hogy sokféle tartalom van. Az egyik ember arra születik, hogy környezetében végigszerepelje az arasznyi lét minden apróságát, mert neki az a fontos. Mások azonban a nagy pillanatokra figyelnek, amit a lélek a maga szelíd, vagy szenvedélyes magányában él át. Szükségét érzi, hogy felülemelkedve a megszokotton, a köznap szépsége és harmóniája helyett azt a tisztaságot, azt a testtelennek is nevezhető idő- és térbeli keretet, formát képezze le, ami szinte kinyitja a szív, a lélek, a képzelet előtt azt a kaput, amit nagyon sokan nem is keresnek, nem is akarnak talán kinyitni. Pedig van. De menjünk Csömör Katalin témáihoz közelebb, hogy jobban értsük őt. Itt van az Ikarosz című ábrázolás. Egy fény- és felhőö- zönben, középen a szárnyalásban látható test. Nem tudjuk, felfelé igyekszik-e még, vagy már a zuhanás állapotában ismerkedünk meg vele. Itt minden fénynyel van átitatva, az emberi sorsnak ez a megrázó pillanata közelebbjut hozzánk azzal, hogy csak azt az egyetlent meséli el, hogy akadt egy ember, aki kitalálta magának a feladatot, amivel történelmet csinált, és nevelte embertársait. Arra okította az utódokat, hogy minél magasabbra törjenek. Ha már eszébe jutott az az út, az a tett, amire vállalkozott. A Niebelung-barlang esetében lehetetlen nem gondolnunk a Wagner által keltett zenére, arra a mitológiára, amely a XIX. század végének emberét olyan sok izgalommal töltötte el. Mert az a zene a Niebelungokról az emberiség gondolkodását átalakította. Korszakot alkotott a filozófusokkal együtt azoknak, akik hittek az emberiség boldogabb jövőjében. Az Esti órán vándoraira tekintve, zenélni kezd bennünk Geothe Wanderers Nacht- lied-je, mert a fény, a pászmák, a kép közepén kinyíló távlat az álom és az élet végtelensége felé tereli a tekintetünket. Nem kérdezzük, mi is izgat jobban itt, a látomásban: az az agresszív, távolról idesiető sugárzás, vagy a végtagjaikkal izgatottan lebegőlobogó alakok, akik az életképben a fényre, mint szilárd talajra vannak odaküldve. A Hegytetőn embercsoportja, és a magányosan, a fényben álló alak akár bibliai magyarázat is lehetne, hiszen a táborhegyi megdicsőülés ragyogása rokona annak az örömnek, amely ezt a képet kényszerítette ki az alkotóból. A színek játékából sok minden kitetszik. Az is, hogy itt a képek szerkesztésében jól kezelhetőén helyezkednek el, másrészt az is, hogy az impresszionistákon nevelkedett művész elsődleges szándéka lejegyezni a lélek örömét, megvallaniazt a minden képen feltűnő elvágyódást az ismeretlen nagy messzeségbe, amiért érdemes élnünk, amit soha, egy pillanatra sem szabadna elfelednünk, még leggyötrőbb napi gondjainkban sem. A végtelen kinyitása ezeken a fényesőkön, fényhidakon innen és túl, határozott logika és hit szerint történik. Úgy, onnan nézi a kitárulkozó tájat és benne az embereket a művész, hogy a mélység és a magasság találkozásából megszülethessél a szuggesztív élmény: csak erre érdemes erőt pazarolni, csak az odébb található otthonossággal együtt, otthon a mi házunk, a mi hazánk. Ez a transzcendentális világ az, amiért érdemes ecsetet ragadni. És, ha a művésznő aktjaira mutatunk, mint amely ábrázolások szembeszegülni látszanak az eddig elmondottakkal? Ezek a szemérmesen kitárulkozó testek, a bennük megszólaló harmóniák, a nagyszerű festői-technikai megoldások egy fontos lélektani keretet beszélnek el. Arról szólnak ezek a testek, hogy a térben és az időben ezt is kapjuk, kaphatjuk. De ez is elmúlik, mint az idő és a tér. Nem kell szentnek, öregnek és sokat tapasztaltnak lenni ahhoz, hogy a mondottak igazságát felfedezzük. És még egy személyes motívum! Egerben, ebben a kedélyes, sok színben és sok szinten, a lélekről is beszélő-elmélkedő városban sokáig szégyenkezve szemérmesen hallgatni volt célszerű, ha valaki a lélekre gondolt. Ez az alkalom arra is jó, hogy erre, a városban meglévő és évszázadok lelki hagyományait sűrítő állapotra is hivatkozzunk, amikor ezt a bölcs, mélyen filozófiai fogantatású művészetet üdvözöljük falaink között. A magány nyelvén beszélő asszonyt itt megérti az, aki a harmóniát, a szépséget, a szépségben felbukkanó igazságot keresi. Mert ez a művészet az emberi teljességet kutatja, oda akar, hozzá közelebb akar juttatni. Ahhoz az egyetemességhez, ahhoz a legjobb értelemben vett katoli- kumhoz, amely nélkül az évezredes mitológiák, a történelmi századok sem sokat érnének. Első hazánk, ezen a földön, az élet — mondja Paul Léautaud, a gall gondolkodó. A másik, tesz- szük hozzá mi, a fény, amely okulásra, harmóniára és szépségre, abban is a hűségre tarnt, önmagunkhoz. Nem árt emlékezni erre! FarkasAndrás Borkóstoló M a minden olyan más, mint tegnap. A pőrére vetkőzött gyümölcsfák, a levelükhullatta szőlőtőkék most, mintha nem is a régiek lennének, még a madárijesztő sincs a helyén. A pince előtti meredek kaptató sem tűnik ezúttal oly nehéznek, mint máskor, a tüdőt tágító novemberi napsütésben szinte jól esik egy csipetnyi gyaloglás. Valahonnan — fekete gyászvitézek — varjak röppennek elő, ügyetlenül ugrálnak néhányat a frissen ásott földön, majd fel- szállnak és károgva odébbálnak. Az út sarában az első nyomat egy másik keresztezi, a gumicsizmák recéje pontosan és különbözően rajzolódik ki a piruló földön. A pince előtt kabátban, kucsmában áll egy férfi, meleg lehelletét maga elé fújja, a tüdejéből felgőzölgő pára olyan, mint a bodor pipafüst. — Szép időnk van. Sírva nyílik a pinceajtó, a rozsdás sarokvasak egymásnak panaszkodnak, mint a pajkos gyerekek, akiket valamilyen csínytevésükért nyakon csípett az apjuk. — Olaj után sír a vas. Langyos gőz csap föl a pincéből, a még mindig erjedő bor kesernyés, orrfacsaró illatát érezzük, a murciét, amely már sem nem must, sem nem bor. Itt felejtett szüreti emlékek kavarognak bennem, vendégeim a törköly szeszgőzös illatát érzik, lenn a félhomályban kellemes óbor iránt kíváncsiskodnak. — Kóstoljuk először az újat! Fanyalogva tiltakoznak, barátkoznak az új szagokkal, egyikük, másikuk titokban meg is kopogtatja a hordók oldalát, rosz- szallóan csóválják a fejüket, amikor a mélységből kiált föl az üresség. — Az új bor még keserű, kiforratlan, élesztőízű... A szemünk megszokja a félhomályt, az imbolygó gyertyák fénye felerősödik, a kármentőt, a léhot már belepte a por a tufafalon vastagszik a nemes penész. Óbor csurran a pohárba, a gyertyafény felé tartott lopóban csillog az aranysárga nedű, amely nem csupán szesszel, de szóval, parázs vitával, dallal is tele van. — Melyik pártban vagy? Bor nélkül mellbeszúrásnak tűnne a kérdés, de így a harmadik pohárka után úgy ahogy megjárja, bár az indokoláshoz egyelőre még a hordóban van a bátorság. Nézegeti az atyafi a bort, tartja a világosság, a láng felé, mintha abból akarná kihámozni a választ, az őszinte igazságot. — Még várok. A második vendég is adós a válasszal, mert a pincében nincs diplomatikus sumákolás, itt a jó bort megissza, a rosszat kiköpi az ember... — Én is. Új poharakat törlők, végigsimogatom a bepárásodott lopót, kiütöm a dugót a vörös hordóból. Az egy gyertyás fényerő árnyakat rajzol a falra, a faggyúszag elüli a kissé áporodott, szeszesillatú levegőt, közben a vendégek, akik a borban többre értékelik a szesznél az őszinte barátságot, már vitázni kezdenek. — Nem tetszik ez így nekem! Sok bába között elvész a gyerek, mindenki ügyeletes okosnak tartja magát, a pártok a maguk igazát harsogják, a kormány meg hol ide, hol oda kapkodja a fejét... — Tavalyi bikavér! Csobban a vékony üvegpohárban a bor, hányja veti a habot, mint cigánygyerek a bukfencet, aztán megnyugszanak a parányi buborékok, és lecsendesedik a pezsgés. ízlelgetik, nyelvheggyel kóstolgatják, szakszerűen átengedik a fogaik között, egyikük egyből dicséri, a másik óvatosan kivár, lesi a színét, szagolgatja vizsla módjára az illatát, harapja, a zamatát kutatja: ugyan fajtiszta-e, vagy elrejtve akadnak benne idegen ízek.-Jó. Ez nagy szó ennél az embernél, aki fukar a szóban, fukar a dicséretben, de nem irigységből,hanem azért, mert nem szereti a nagy hullámveréseket, a melldöngető véleményeket, így aztán hála ez a két betű számomra felér egy bő minősítéssel. A másik két boros gazda már sarkítja, kezd élesbe fordulni a vita, szavaikból az ország féltése, az aggódás árad. Okot találnak eleget, bajforrást is, melyek egy része őseinktől eredő, és szerintük létezik egy magyar átok, amelynek az évszázadok során lépten nyomon áldozatai vagyunk... — Hosszú távú futó sohasem kezd el rohanni az első száz méteren... — Nem látja, hogy egy nagy világfolyamatban sodródunk? . — És ki a kormányos? — Majd választ a nép... Elhallgatunk, mintha parancsszóra tennénk, csak a gyertya serceg, és kormolja a falat, új bor kerül a poharakba. — A parlament döntsön és ne a pártok ordítsák a fülébe a vok- sot. A kormányt pedig hagyják kormányozni! Négyen birkózunk a szavakkal, véleményünk tulajdonképpen, ha nem is azonos, de összességében megegyezik, majd átfordul a szó a gazdaságra, a földre, a paraszti munkára, a vállalkozásokra, a súlyos gazdasági bajokra. — Várjuk meg a januárt! — Tél után jön a tavasz. Ha kétszáz forint lesz egy félkiló hús, akkor a kereskedők nyakán mard, mert annyiért nem veszi meg senki... — Megsülünk a magunk zsírjában? — Ki tudhatná a jövőt... Koccintásra, búcsúzásra nyújtják felém a poharakat, a két némileg ellenlábas, orra a sötétben majdnem összeér. Elnevetem magam, amitől úgy visszhangzik a pince, mintha üres hordóból beszélne kifelé valaki... Szalay István
