Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-23 / 278. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 23., csütörtök GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Utánpótlást biztosítanak szakemberekből a vasút számára: Új MÁV-tanműhely Hatvanban A MÁV a Heves Megyei Tanács hozzájárulásával 1^.5 millió forint beruházási költséggel új tanműhelykomplexumot létesített Hatvanban. A szakmunkás és szakközépiskolai képzés keretében közel 200 leendő vastíti-járműszerelő sajátíthatja el a jól felszerelt műhelyekben a szakma alapjait. A létesítmény hozzájárul ahhoz,hogy a vasút hiányzó szakembereinek pótlását elősegítse jól képzett fiatal munkaerővel, akik tanulmányaik alatt ösztöndíjat is kapnak. (Szabó Sándor felvételei-MTI) Tiszanánai szándék — ellenfényben A javaslatot meghallgatjuk, de a döntés jogát fenntartjuk! Tisztelt Szerkesztőség! November 8-i lapszámukban meglepő hírt közöltek arról, hogy a tiszanánai új MSZP alapszervezet a községi hálózat szövetkezetünkből való kiszakításához gyűjt aláírásokat. Enyhén szólva furcsának tartjuk a törekvést, buzgalmat, miután a fiatal párt szinte azzal kezdi a működését a településen, hogy elődjének is kifogásolt gyakorlatához hasonlóan munkahelyi, gazdálkodási kérdésekbe avatkozik. Áfészünk szervezeti ügyei ma már egyetlen pártra sem tartoznak, ilyesfélékben — a még érvényben lévő szövetkezeti törvénynek megfelelően a demokrácia meghatározott fórumain kell dönteni. Mi tartottuk is magunkat ehhez. Tudomásunkra jutott még a tavasszal a tiszanánaiak kezdeményezése, vizsgálni kezdtük a bejelentést, s a gondok, az ellentétek tisztázására vezetőségünk tárgyalásokat folytatott a helybeliekkel. Tekintve pedig, hogy felvetett sérelmeiket, aggályaikat, a félreértéseket nem sikerült megértetniük, közösen tisztázni, októberre — a szabályok betartásával — Tiszanána három részközgyűlési körzetében is tagértekezleteket hívtunk össze. E három alkalomra a községben lévő 1297 áfész-tag mindegyikének részvételét vártuk, ám már a visszajelzésnél 316 bejelentette távolmaradását. Majd végül is összesen csak 117-en mutattak érdeklődést a részükről olyannyira fontosnak tartott ügyben. A megjelenés 11,92 százalékos aránya is elenyésző, jelentéktelen, a kiválásra szavazó 98 tag száma pedig még inkább, egyaránt nagyon messze vannak a határozathoz szükséges kétharmados többségtől. Véleményünk szerint a szövetkezeti demokrácia szabályos fórumain korántsem igazolódott a tiszanánaiak szándékának komolysága. Sem a részvétel, sem a szavazati arány nem támasztotta alá hiteltér- demlően, hogy a község kereskedelmi ellátásban szakadásra okot adó rendellenességek, bajok vannak a közös áfész miatt. Ezért a tiszanánaiak szövetkezetünktől történő leválásának kérdését — jogosan — levettük munkánk napirendjéről. Természetesen a tavaszi részközgyűléseken — a tagok — akiknek arra joga van — napirendre tűzheti a kérdés megvitatását. A szövetkezetünk — tőle telhetőén — tisztességgel iparkodik gondoskodni ennek a településnek is az ellátásáról. Amire képtelen áfészünk, azt egy helyi új szövetkezet sem tudná megoldani. S akkor sem, ha az MSZP-alapszervezet felkarolja a minden bizonnyal egyéni, s nem tömeges tiszanánai akciót. A kiválásra nem adtunk, és nem adunk okot. Legjobb akaratunk szerint igyekszünk ezután is a község kereskedelmének jó gazdái lenni. Amihez természetesen változatlanul igényeljük munkánk lakossági támogatását is mindenféle jószándékú észrevétellel, javaslattal, reális kéréssel. A pártbeavatkozást határozottan visszautasítjuk. S kérjük, hogy ennek a Népjújságban is —, ahol az MSZP aláírásgyűjtéséről hírt adtak — szíveskedjenek hangot adni. Gőz Pál ÁFÉSZ-elnök Heves Felhívás a Magyar Szocialista Munkáspárt tagjaihoz és barátaihoz Ez év októberében a „Kongresz- szus ’89” az MSZMP-ből kiszakítva, új pártot alapított: a Magyar Szocialista Pártot. Az elmúlt hónap bebizonyította: a Magyar Szocialista Munkáspárt tagjainak jelentős része ragaszkodik pártjához, megőrzi és újjáalakítja szervezeteit. A nagy többség most még várakozó állásponton van, de a baloldal szolidaritásának, az erők tömön'tésének híve. Hozzájuk fordulunk, maradjanak az újjászerveződő, megújuló MSZMP tagjai! Valamennyi megyében, a városokban és a községekben, a főváros kerületeiben továbbra is működnek az MSZMP szervezetei. Soraik ösz- szefogása és egyesítése érdekében az MSZMP Ideiglenes Ügyvezető Testületé, valamint Ideiglenes Szervező Bizottsága összehangolja tevékenységét. A legfontosabb feladat: a munkások, a parasztok, az értelmiségiek egységes marxista pártjának újjászervezése, hogy képesek legyünk megőrizni a négy évtized áldozatos munkájával elért vívmányait, le- küzdjük a fojtogató válságot és megtaláljuk a szocialista eszmények kiteljesedéséhez vezető új utakat. Keressük a baloldali erők együttműködésének lehetőségeit. Ennek érdekében december 17- re összehívjuk az MSZMP XIV. kongresszusát. Megszervezésére Előkészítő Bizottság alakult. Vezetője: Grósz Károly. Tagjai: Berecz János, dr. Juhász Ferenc, Kői Tibor, Morva József, Nagymihály János, Nyirő Sándor, Pál Géza, Púja Frigyes, Rét Pétemé, Ribánszki Róbert, Udvarhelyi László. A XIV. kongresszus azt a feladatot tűzi maga elé, hogy kidolgozza az MSZMP akcióprogramját a szükséges reformokról, a demokratikus törvénykezésről, az égető gazdasági és szociális tennivalókról, a fizikai és szellemi dolgozók, a nyugdíjasok és a fiatalok érdekeinek politikai képviseletéről. A kongresz- szus utat nyit a párt megújulásához, a hatékony, demokratikus szervezeti rend megteremtéséhez. A kongresszus megválasztja a párt vezető testületéit. A felkészülés koordinálására útmutatót adunk ki. Az akcióprogram tervezetet eljuttatjuk a párt tagjaihoz. Elvtársainkat munkára, a még várakozókat csatlakozásra és cselekvésre hívjuk. Készítsük elő együtt a Magyar Szocialista Munkáspárt XIV. kongresszusát! Az MSZMP XIV. kongresszusát Előkészítő Bizottság nevében: Grósz Károly Érdekeltségeink Az emberi cselekvés nehezen kiszámítható. Véleményünk, reagálásaink, döntésünk több tényező által befolyásoltak. A természeti és társadalmi környezetünkkel való kapcsolatunk szinte minden rezzenését felfedezhetjük tevékenységünk motivációi között. Sőt, gyakran előfordul, hogy ugyanazon környezeti hatásokra is különbözőképpen reagálunk. Felvetődhet tehát bennünk: előre láthatók-e a társadalom cselekvései? Felfedezhetünk-e valamilyen törvényszerűséget cselekvéseink láncolatában? Bizonyosan sokan eljutnak a felismerésig: valaminek lennie kell, hiszen ha ilyen nem létezne, a társadalmak viszonylagos rendezettsége sem állhatna fenn. A társadalomtudományok állítják: az emberi cselekvés legbensőbb indítéka az érdek. S itt meg is állhatunk, mert valójában mi az, ami a társadalmunkban élő egyének cselekvéseit meghatározza? Jó lenne tudni! Különösen az utóbbi időben szembetűnő — amióta talán komolyabban gondoljuk, hogy a társadalomformálást csak törvényszerűségei minél mélyebb ismeretében érdemes csinálni —, hogy még mindig mennyire nem alapvető érdekeink mozgatják cselekvéseinket. Ha visszatekintünk gazdaságunk utolsó tíz évének történéseire, megdöbbentő kép tárul elénk: Felcseréltük a véletlent a törvényszerűvel, amiért súlyos árat fizettünk és fizetünk. A termelési dinamika, jövedelempozíciók, világgazdaságban elérhető árak átmeneti piaci javulásait, de még egy-egy jobb időjárású mezőgazdasági évet is a javulás tendenciájaként értelmeztünk, s a következő időszak programjait erre az ingatag alapra helyeztük. Sokszor úgy tűnik, mintha teljesen feledésbe merült volna még a legegyszerűbb közgazdasági elemzés gondolata is. A jelenségek alakulásának okait nem vizsgáljuk, vagy nem akarunk tudomást szerezni róla. Világos, hogy mást jelent egy korszerűbb struktúrával elért exportnövekedés és egészen mást bizonyos nyersanyagok, vagy hagyományos mezőgazdasági termékek konjunkturális világpiaci áremelkedése! Az 1984-es gazdasági év felszíni egyensúly- javulásából lehetett tartós tendenciákban bízni és erre építeni? Mint bebizonyosodott: csak légvárakat! 1985 elején még „kisik- lások”-nak hittük azt, ami törvényszerű volt: a világgazdaság mély strukturális átalakulásai nem tolerálták a mi elavult gazdasági szerkezetünket. Mondhatnánk azt, hogy mindez már a múlté. Ha így lenne örülnénk, s elemzését gazdaságtörténészekre bízhatnánk. De sajnos nem mondhatjuk, hogy ma már mindez „szóra sem érdemes”. Az 1988-89-es évek kereskedelmi mérleg aktívumai mellett fizetési mérleg pozícióink rosszabbak a „várt”-nál — állapítják meg a különböző nyilatkozatok. Kik vártak, kik várhattak a mostaninál jobb pozíciót? Ki gondolhatta komolyan, hogy a világútlevél bevezetése és egyéb behozatal korlátozások csökkentése nem hat negatívan fizetési mérlegünk egyensúlyára? Ki nem tudja azt, hogy hiánygazdaságban az a törvényszerű, ami itt bekövetkezett! Mindemellett az idegen- forgalom 400-500 millió dolláros negatív egyenlege nem okozna gondot, ha gazdasági teljesítményeink más oldalról kompenzálnák ezt. De nem teszi, nem tehetik, mert az elavult struktúránk nem mozdul, s rövid távon a jelenlegi adósság- szolgálataink mellett csak kevéssé mozdulhat. Ha ez előre látható volt, miért nem láttuk? Úgy vélem, ha az ismerethiányra tippelnék, én is a véletlent „fognám” meg. Megalapozatlan gazdasági döntéseinknek ennél mélyebb okait sejtem. Tulajdonos nélküli társadalmunkban az alapvető érdekek kifejeződése nem történhet meg, ezáltal döntéseink túlpolitizáltakká válnak (akkor is, ha ennek ellenkezőjére törekszünk)! Jelenlegi gazdasági állapotaink gyökere nemcsak abban van, hogy véletlen jelenségeket tekintünk törvényszerűnek és fordítva, hanem más okokra is visszavezethetők. Közülük még egy jellemzőt emelek ki, amelyik szorosan kapcsolódik az előzőhöz, mégpedig a céljainkban, a programjainkban vissza-vissza- térő gazdasági irrealitást. 1981-82-ben a majdnem bekövetkezett pénzügyi krach után 85 végén elfogadtuk a VII. ötéves tervet, amelyről már 1986. végén teljes biztonsággal állítható volt (illetve nyilatkozatokban is megjelent, ami elfogadásakor is nyilvánvaló volt), hogy a terv számai nem teljesíthetők. Már ekkor megfogalmazták: nem állnak rendelkezésre olyan tartalékok, mint a 70-es évek végén, a 90-es évekre a 4-4,5 milliárd dollárt is elérheti az évi adósság- szolgálat. „Idáig nem lehet eljutni” — mondták akkor, s meghatároztuk a követendő irányokat. 1989-ben az akkor meghatározott irányok és időközben született „stabilizációs” programok ellenére eljutottunk idáig. S ezek után mit teszünk? Gazdasági realitásérzékünktől újra „megszabadítva” magunkat a termelést piaci „versennyomás” alá kívánjuk helyzeni, piacváltásunkat Keletről Nyugat felé az Európai Gazdasági Közösség társult tagsági viszonyával látjuk megoldhatónak, reprivatizálást indítunk tulajdoni reformként, s mind- ezéknek megfelelő költségvetési és monetáris politikát kívánunk folytatni. Nyilvánvaló, hogy az export- támogatások leépítése, a rubel export 12-13 százalékos csökkenése és importliberalizálás együttes piaci versenynyomása mellett csak az derülhet ki, hogy nem vagyunk versenyképesek! Az Európai Közösség 1992-re tervezett egységes piacán — ha legszebb reményeink „bejönnek” is — csupán korábbi diszkriminációnk nem folytatódik. És addig is milyen termékeket exportálhatunk oda a jelenlegi struktúránkban? Jelentős mértékben olyat, amellyel verseny- képesek nem lehetünk, vagy a Közösség szabványosítási elvárásai (csomagolás, egészségre káros adalékanyagok kizárása, stb.), a mezőgazdasági termékek túlzott támogatási rendszere, vagy éppen a beviteli korlátokba ütköző textilipari termékek vagy a hosszas engedélyeztetés kálváriáját végigjárni kénytelen gyógyszerek adta exportstruktúránk miatt. A rendszer talán legbizonytalanabb pontja a tulajdonreform, amelyben minden erőltetettség csak kárt okozhat, s még „másolatokban” sem bízhatunk, mint a restriktiv pénzügyi politika vagy a piaci verseny területén. S még akkor nem szóltunk arról, hogy ezeknek a céloknak jelentős része már hosszú évek vagy évtizedek gazdaságpolitikai kívánalma, s nagyon keveset sikerült belőle megvalósítanunk. A célok önmagukban természetesen sohasem minőstíhetők. Országunk jelenlegi helyzetében a realitás elemeit is felfedezhetném benne, ha olyan céllal készült volna, mint az 1986-ban Japánban napvilágot látott Maeka- wa-jelentés, amely 21. század szükségesnek tartott fő vonulatait fogalmazza meg. Olyan gödörben viszont, amelynek az alja is süppedős és állandó „elnyeléssel” fenyeget, csupán a pálmafás liget illúzióját kergetni fölösleges. Hosszabb távú céljaink megvalósítására csak akkor lehet reményünk, ha megleljük azokat a biztos, stabil „indákat”, amelyek segítségével az ingoványos gödör elhagyható. Attól ugyanis, hogy egy légzészavarokkal küszködő újszülöttet kiveszünk az inkubátorból, hogy edződjön, nem valószínű, hogy egészséges csecsemőt kapunk. Tudom, a mai helyzetre talán legtalálóbb Tardos Márton egyik vitán elhangzott megjegyzése: „nem tudunk mást, minthogy szinte reménytelen, de éppen ezért mégis meg kell próbálni. Madách Imrével azt tűzhetjük magunk elé, hogy „...küzdj, és bízva bízzál”, mert nem tehetünk egyebet” (lejegyezte Lengyel László). De ezt legalább tisztességgel valljuk be. Hogy miért nem tesszük, vagy ha már nem akarjuk másoknak bevallani — ami a tudományban régen megtörtént —, legalább döntéseinkben miért nem jelennek meg a magunk számára levont tanulságok? Úgy vélem, ez sem sorolható a „véletlen” kategóriájába! Célszerű lenne meggondolni: nem kellene-e azoknaik az országoknak az útját is elemezni, amelyek félfeudális viszonyokból voltak képesek jelentős változtatásokra, mert akárhogy is nézzük, a svéd szocializmus lehet számunkra csábító, de jelenlegi helyzetünkben kábító inkább, mint gyógyító. Elképzeléseink lehetnek bármily szépek, hatalmi zűrzavaraink vihetnek sokfelé, de ha tulajdonosként nem tudtunk dönteni, nem vezérelnek alapvető érdekeink. Addig a gazdasági döntések lehetnek túlpolitizáltak függetlenül attól, hogy a hatalom egy vagy többpólusú. A kérdés csak az, hogy lehet-e tulajdonosként dönteni nem tulajdonosként. De akkor vajon mi vezérel bennünket? Félek, hogy a farok csóválja a kutyát! Palcsó Pálné
