Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-22 / 277. szám
KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. november 22., szerda Minősültek az egri néptáncosok... Válság után ismét az élen! Az amatőr művészeti mozgalomnak talán egyetlen területén sem igaz ennyire, hogy professzionális szintű teljesítményt kell nyújtani a felszínen maradáshoz, mint a néptánc — ezen morfondíroztam, amikor az egri Gárdonyi Géza Színház zsúfolásig megtelt nézőterén ültem, az egri együttes gálaestjén. A hangulat egyszerre volt feszült és fergeteges. Érthető volt a kezdeti izgalom, ami a fellépők arcáról is tükröződött a műsor elején. Az 1976-ban alakult csoport meglehetősen változatos — dicsőségekkel és kudarcokkal tarkított — múltat tudhat maga mögött. Létrejöttekor — a hetvenes években — fellendülőben volt az amatőr művészeti mozgalom valamennyi ága. Ma már tudjuk, az „erőszakos” életszínvonal-növelés következményeként a hivatalos népművelés megteremthette a lehetőségeket a — várhatóan egyre több — szabadidő tartalmas kihasználására. A közművelődés anyagi lehetőségeire is viszonylagosan jobban lehetett alapozni, szemléletileg pedig mindenképpen kedvezőek voltak a feltételek. Egészséges igény is volt erre — mind a közönség, mind pedig a kulturált mozgásra vágyó fiatalok részéről, hogy Gyöngyös után a megyeszékhelyen is teremtődjön meg a helyi és hazai hagyományokat ápoló, továbbalakító közösség. A kezdeményezés az MMK akkori népművelőitől származott, s ebben készséges partnerek — ma már úgy mondanánk, szponzorálók — voltak a megyei szövetkezeti szövetségek (a Ki- szöv és a Teszöv). Varga Zoltán, az együttes első szakmai vezetője megfelelt az elvárásoknak, s lendületesen beindította a kis csapatot. ót Sára Ferenc, majd Énekes István követte. A vezetőváltások időszakában hosszabb-rö- videbb ideig tartó kényszerű szünetekkel dolgoztak. S mivel a tánc erős fizikai megterhelést jelent, folyamatos szintentartást igényel. A kényszerű — sokszor a belső ellentétek miatti — fluktuáció egyre gyakoribbá vált. Emiatt többször kerültek mélypontra. S bár maguk a táncosok nem is hivatkoztak erre — az utóbbi időszak társadalmi tendenciái egyáltalán nem kedveztek a műfajnak. A támogatásra mind nehezebben sikerült kicsikarni a szükséges összegeket — maguknak a fenntartóknak is —, s ami a szabadidőt illeti, társadalmilag abból is kevesebb lett, nem pedig több. Aki pedig ezt a műfajt űzi, annak olyan privát foglalkozást kell választania, amely mellett eljárhat a kemény próbákra. (Amiből ugye, meggazdagodni nem lehet.) Azt hangsúlyozni sem kell, egy # alkotó közösséget az elért eredmények, sikerek kovácsolnak ösz- sze. S mivel a megméretésre jó ideig — az elmúlt 5 esztendőben — megfelelő szakmai vezető híján nem mertek vállalkozni, az együttes valóban mélyponton volt. A mozgalomban jelenleg még érvényes minősítési rendszer szerint bronz, ezüst 1 — II., valamint arany I — II — III. fokozatokra pályázhattak. S igazodni kellett az eddig elértekhez:? 1-ben az ezüst második,"83-ban pedig az arany harmadik fokozatot szerezték meg. Amikor tehát meghirdették ezt a mostani bemutatót november 19-re — kimondva-kimondatla- nul —, nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy legalább eggyel magasabb fokozatra pályáznak. Ezért izgult a publikum, s ezért látszott a szokásosnál talán nagyobb feszültség a szereplőkön. Változatos tizenhárom műsorszámból álló programot állítottak össze, beválogatva a régebbi repertoár sikerkoreográfiáit is. A vélhetően frissen betanult műsorszámoknál a szigorú egymásrakoncentrálás „elmosta” a szereplők arcáról a mosolyt egy-egy pillanatra. Mindezt megbocsátottuk azonban, látva, milyen felszabadultan járják a méhkerékit, vagy épp az oly nagyon szeretett széki táncokat. A műsorszerkesztés igen átgondoltnak tűnt, így ökonomikusán illesztették egymás mellé a líraibb szóló vagy kamaraprodukciókat a teljes gárdát igénybevevő össztáncokkal. Előadásukból nem hiányzott a játék, a humor, s a dramatikus jellegű műsorszámoknál (Tomory: Szeress egyet) igen megkapóan teljes lényükben azonosultak az ábrázolt szituációval. Nemcsak az autentikus előadásmódban jeleskedtek, de a korszerűbb, a hagyományokat alkalmazó koreográfiákban is otthon voltak. A lányok létszámban és összeszokottságban is előnyben vannak az együttes férfitagjaival szemben, de ezt most a műsorból nem érzékeltük, szerencsére. Az újak mellett régi arcok is feltűntek az együttesben, tehát tényleg összeszedték minden erejüket Mindezt a laikus közönség szemével jegyzem meg, amely örvendezett a társulat tiszta, egységes, szép színpadi megjelenésén; de bizony tanúja volt annak- is, amikor lecsúszott egy fókötő, vagy épp a lábbeli vagy sarkantyú nem úgy állt, mint ahogy kellett volna. A beavatottak persze jól tudják, nem egykönnyen sikerült összeszedni a változatos — s bizony költséges — jelmezeket. Dacára annak, hogy gyorssegélyként a megyei tanács hetvenötezer forinttal hozzájárult, néhány ruhadarabot kölcsönbe kellett venniük, ez vagy más oka lehetett, hogy úgy látszik, kellett volna még néhány jelmezes próba. Hiába a milliméter pontossággal kipróbált lépések, az ilyen apróságok befolyásolják az összhatást. Am mindezek ellenére mégsem maradt bennünk tüske. A nagy vállalkozást végül is siker koronázta. Az egri néptáncosok megmutatták, hogy többféle dialektusban is otthon vannak, értik és érzik a különféle tájegységek (Dunántúl, Szatmár, palóc vidék) táncnyelvét. Az egri Okos Tibor vezette Gajdos együttes (Dom- boróczki Zsuzsa, Gulyás And- rák, Szabó Attila, Horváth Attila) fegyelmezetten és pontosan segítette sikerhez a táncosokat, s hangulatosan töltötte ki a felkészülés szüneteit. Ók is osztoztak az érdemben, melyet a meghívott szakemberekből álló zsűri adományozott az együttesnek. A bírálóbizottság: Novdk Ferenc koreográfus, Borbély Jolán néprajzkutató, Neuwirth Anna, a Néptáncosok Flázának vezetője, Eredics Gábor, a Vujisics, és Papp Imre, a Jászsági Néptáncegyüttes vezetője végül is úgy döntött, hogy az egri táncosoknak megérdemelten az Arany II. minősítési fokozatot adományozza. Ágoston László, az együttes szakmai vezetője méltán foghatott kezet tehát a zsűrielnök Novák Ferenccel. A Vidróczki- együttesből érkezett szakember a szakmai hozzáértésen túl azt is bebizonyította, hogy képes lelkesíteni és összekovácsolni a csoportot. Szép gesztus volt a művelődési központ részéről, hogy ott helyben, a színpadon pezsgővel köszöntötte a nyerteseket. Persze, mondhatnák sokan, ez apróság. Nem az akkor, ha ez a kölcsönös figyelem és akarás megmarad a jövőben is. Szóval, azon morfondíroztam mindvégig az előadás alatt, hogy bizony profi elvárásoknak kell megfelelni ma egy ilyen amatőr csoportnak. Ez most sikerült. Csakhogy — ezt látnunk kell mindannyiunknak — az áldozat emögött most legalább tízszerese a tíz év előttinek. Az ilyen alkalmak mindig töprengésre késztetnek: ha így haladunk, vajon jut-e még idő, energia a kultúrára a jövőben. Lesz-e, lehet-e folytatás? Jámbor Ildikó A rádiókészülékek nemcsak a lakásokban lelhetők fel, hanem a személygépkocsikban is. Jó ez, hiszen a felgyorsult idő arra sarkall bennünket, hogy tartsuk a tempót, hiszen ha lemaradunk, akkor rövidesen bonyolulttá válnak az egyébként se könnyen áttekinthető és értékelhető események. Pénteken késő este az Alföldről utaztunk vissza a barokk városba. Egy kapcsolás, s máris hallgathattam Czinner Tibor történész — ebbeli minőségét ugyan a szakemberek nem is alaptalanul vonták kétségbe — szegényes szellemi tornáját. Most arra vállalkozott, hogy Nagy Imre sorsának zárószakaszát „kritizálja”. Többek között azt hangsúlyozta, hogy a mártír miniszterelnök a forradalom leverése után is kompromisszumot keresett a Kádár-rezsim képviselőivel. Olyannyira, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén hajlandónak mutatkozott a lemondásra, a különben törvénytelen kormány elismerésére. Mi tagadás, nemcsak megdöbbentett, hanem meg is hökkentett az a szemlélet, amely a látszólag akkurátusán csoportosított „tények” mögött rejtőzködött. Jó néhányan megkísérelték már, hogy deheroizálják azt a személyiséget, aki végül is a legdrágábbat, az életét adta az általa vállalt ügyért. Suttogtak már arról — a kiszivárogtatás mindenekelőtt Grósz Károly volt MSZMP-főtitkár „érdeme” —, hogy valaha KGB- ügynök volt, s kétségbe vonták magyar állampolgárságát is. Rögvest kiviláglott, hogy ez a régi reflexek nyomán kreált koncepció bumeráng, s elsősorban azokat sújtja, akik kiagyalták ezt a sanda sztorit. Valamire ugyanis nem gondoltak, mégpedig arra, hogy ez a sokat tépelődő ember végső kiállásával, áldozatával akkor is hőssé nőtt, ha sohasem pályázott efféle babérokra. Ezt a rangot senki sem veheti el tőle, legfeljebb a vádaskodókvtörpül- nek még apróbbakká. Az a nekifutás ezért nem sikerült. A jobb érzésűekben általában tudatosul a kudarc, a konokok, az elvakultak azonban újabb rohamokra indulnak. Mondjuk olyan finomkodva, mint a riportalany csinálta. Méghozzá a historikus menlevelét mutogatva. Rá kell jönnie, hogy ezt az öltözéket nem rá szabták. Azt azonban megvallotta, hogy vonakodik szembenézni nemcsak a jelennel, hanem a jövővel is. Egyszer magam is beszéltem vele — a recski internálótábor krónikáját bogozgatVa —, s akkor elriasztott az a kijelentése, hogy 1400 üldözött kálváriája nem nagy probléma. A párttörténeti intézetben találkoztunk. Most nem tudom, minek hívják. Kizárólag az érdeklődés, a mindkét fél meghallgatásának vádja vezérelt ide, ám csalódottan távoztam, mert a nesze semmi, fogd meg jól „dialektikája” mindennek titulálható, csak jel- lemerősító, illetve szellempezs- dítő erőnek nem. A tolerancia valamennyiünkre kötelező regulája mégis józan intésre késztet. Abban a reményben, hogy az álláspontok revideálhatok. Persze csak akkor, ha nem hiányzik a szándék. Ott a másik parton... Költői baki Patthelyzet és kitörési pont A Péti Nitrogénműveket meg kell menteni, mert nélküle csődöt mond a magyar mezőgazdaság. (Sokkal beláthatóbb időn belül, mint ahogyan az egyébként is megtörténhet!) Az ember hallgatja a nem könnyű, és nagyon sürgető döntések súlyát-ér- ző, valójában egy hibás gazdasági szerkezet működésképtelenségének csapdájában vergődő, kiutat kereső szakemberek okos érvelését — meg a megoldás „feltalálásával” megbízott hivatalnok hímezését-hámozását — és rádöbben: mostani és közeljövőbeli valóságunk alaphelyzetével áll szemben. A sokmilliárdos deficit „termelését” nem tűrheti el, a monopolhelyzetben lévő üzem műtrágyáját viszont nem nélkülözheti az agrárgazdaság. Patthelyzet. Bimbózó jogállamiságunk szuverén, tehát tájékozott és felelősen gondolkodó polgára felkapja a fejét a televízió műsora hallatán, és pontosan érzékeli, mit jelent az, amit oly sokszor hangoztatunk: rendkívül nehéz helyzetben kell „kitörési pontokat” találnunk. Be kell vallani, a kényszerhelyzet manapság jellemző szituáció. A diadalmámorban egy ideig ritkán lehet részünk, annál többször kell viszont tolerálnunk a kényszermegoldásokat. Látszólag távoli az összefüggés, mégis megkockáztatom, hasonló az a helyzet is, ami ma az orosz nyelv tanítása körül nálunk kialakulóban van. A kötelezőség monopóliuma tovább nem tartható, a változtatás feltételei azonban hiányoznak — egyelőre nincs elegendő más nyelvet tanítani képes megfelelő szakember — sígy az iskolák többsége aligha tud az orosznál egyebet kínálni a következő év(ek)ben. A változtatás kényszere és nehézségei egyaránt jellemzik ezt az oktatásügyi probléntát, amit a sietségből és tervszerűtlenségből ítélve — a politikai tőkecsinálás balul sikerült manővereként a saját nyakukba akasztottunk, mint visszahúzó ballasztot. Osztozom abban az aggódásban, amely Doros Judit írásából (Népújság, 1989. augusztus 4-i szám) a kérdésről gondolkodva kicsendül. Bizonyára jobb lett volna előbb — átképzéssel is, meg a felsőoktatás keretszámainak módosításával is — az új helyzetnek megfelelő szakembergárdáról gondoskodni. Abban egyébként a kiinduló gazdasági példánk és az orosztanítás közötti párhuzam bizonyára nem tökéletes, hogy amíg a veszteséges gazdasági tevékenység fenntartását ma már ideig-óráig sem lehet „megideologizálni”, az utóbbi területen nem olyan vétek a megfontoltabb tempó. Doros Judit — s nem csak ó az egyetlen ilyen hang a sajtóban sem — az orosz szakos tanárok frusztráltsága és az átképzésből adódóan rájuk nehezedő jelentős teher miatt aggódik, s másokkal együtt joggal teszi ezt. A lelki kín és a megnövekedett teher elviselésén túl azonban azt hiszem, a nehezebb feladat annak a lehetetlen pedagógiai szituációnak a feloldása lesz, hogy tudniillik — néhány szerencsésebb iskolától eltekintve — az iskolák többségében alig változik valami a korábbiakhoz képest. A kevésbé szuverén, tehát kevésbé tájékozott, kevésbé felelősen gondolkodó közhiedelem viszont erősen úgy tudja, hogy „megszűnik az orosz”. A fentebb említett frusztrált kollégák kényszerülnek majd győzködni és motiválni, hogy a drága órakeretből ne vesszen el heti három, vagy annál is több hiába. Lesz-e mindenkinek elég ereje, hogy az idegen nyelv elsajáúásdban való jártasságot is magában foglaló nyelvi nevelőség fontosságáról, mint leendő európaiságunk nélkülözhetetlen feltételéről meggyőzze azokat, akiket meg kell győznie. Magamis több, mint huszonöt étje tanítok orosz nyelvet. Az eltelt idő alatt mindig igyekeztem messzebb tekinteni az iskolám kerítésénél, egy ideig erre beosztásom is kötelezett. Nem elsősorban saját tanári munkám tapasztalatai alapján, hanem sok igen eredményesen dolgozó kolléga és iskola ismeretében mondhatom tehát, hogy ez a szakma — az elmúlt negyven év sok új és egyéni utakat járó gyötrődése árán jelentős értéket hozott létre és képvisel. A hazai orosznyelvoktatás most jutott el — elsősorban invenciózus hazai szakembereinknek köszönhetően — mind elméletileg, mind a metodikai gyakorlatokat tekintve az európai mércével ismerhető színvonal közelébe. Folyik a nyelvtudomány eredményeinek metodiai adaptációja. (E kérdésben nem tudok egyetérteni a felsőoktatás jeles képviselőjével, aki az átképzés kapcsán — igen borúlátóan —. egy rádióriportban úgy vélekedett, hogy az orosz nyelv tanítása „ortodox módon folyik”. Vannak persze „szigetek” — még a felsőoktatásban is —, ahol „megállt az idő”.) Adatokkal nem rendelkezem, de tapasztalataim szerint egészen a legutóbbi időig folyamatosan növekedett a népszerű állami nyelvvizsgát tevők száma. (Az is jól látható persze máris, hogy a nyelvoktatás csak hosszabb idő alatt lebonyolítható reformjának ilyen szerencsétlen „felvezetése” miatt kialakult közvélekedés eredményeként ez a szám a közeljövőben a minimálisra csökken!) A metodikai gyakorlat modellértékű megoldásként mutathatja fel pL a tizenöt éve működő orosz nyelvi táborok programját, trojka-rendszerű nyelvgyakorló szerveződését is. Az érdeklődés megcsappanása miatt e táborok jövője is bizonytalan. Lehet, hogy a jövő nyáron Győrben vagy Tatán már több lesz az osztrák résztvevő, mint a magyar. ók ugyanis érdeklődnek, mintha több lehetőséget látnának és jobban hinnének a peresztrojka sikerében, mint mi. Az érvek számát szaporítani lehetne, e helyen azonban erre nincs lehetőség. Egyébként .a fentiekkel is csak arra szerettem volna utalni, hogy nem magunkért félek a kapkodónak tűnő változ(tat)ásoktól. Sokkal inkább nyugtalanít, hogy tovább szaporíthatjuk ismét dicstelen nagyberuházásaink listáját azzal, hogy az orosz nyelvoktatásban negyven év alatt befektetett fo- ríntmilliárdok itt-ott már nem is olyan kis eredményét egy elegáns mozdulattal kiejtjük az ablakon. Tudom, hogy nem akarjuk kidobni, de bárha ebben az országban mindig minden a legszebb szándékok szerint történne. Ha „szalmatűz” indulat lesz ismét úrrá a Széchenyi-féle „számítási készségen”, félelmeink nem alaptalanok. Az előrelátás most azt követelné, hogy vegyük tudomásul; az Európához való felzárkózás elodázhatatlan kényszere mellett a Kelet-Közép Európához való tartozás ugyancsak megmásíthatatlan geopolitikai realitás. A nyelvoktatás reformjára valóban szükség van. A nyelvi probléma kétségtelenül „kitörési pont”. A nyelvválasztás nem lehet politikai kérdés, mert annak alapját egyedül a valós gazdasági-társadalmi kapcsolatok képezhetik: A milyen nyelvet tanuljunk? áldatlan vitáját eldönteni hosszú idő óta nem tudjuk, és valójában a mi helyzetünkben nem is lehet. Európaiságunk a nyelvi kérdésben nem elsősorban a nyelvválasztáson múlik, hanem a már említett, szélesebben értelmezett nyelvi nevelés színvonalán, azon, hogy képesek leszünk-e — az anyanyelvi kultúrától nem elválaszthatóan — általában a nyelvi műveltség presztízsét, s benne az idegen nyelvtudás becsületét valódi rangjára emelni. Ez ma megfontoltságra, toleranciára int oktatáspolitikust, pedagógiai vezetőt és nyelvtanulót egyaránt. A patthelyzetek korában „kitömi” is csak körültekintően lehet, mert különben többet veszíthetünk a vámon, mint amennyit nyerünk a réven. Az ésszerű törekvés csak az lehet, hogy a nyelvek versenyében jöjjön el az „egyenlő esélyek” korszaka. Ez viszont a nyelvtanárokat intse arra, hogy a jövőben munkájuk versenyhelyzetben mérettetik. Dr. Szabó István gimnáziumi tanár, Gyöngyös Figyelem a kétségkívül színvonalas Vasárnapi Újság legutóbbi programjának utolsó perceit. Bekonferálják Keresztúry Dezső költeményét. Nem vitatom, mívesen megmunkált verssel szembesültem. Olyan poéta írta, aki az elsők közé küzdötte fel magát. Ráhangolódtam mondandójára, azonosultam béke, humánum iránti sóvárgásával. Ez így igaz, akkor is, ha bizonyos motívumok klasszikusaink soraiból köszöntek vissza. A varázs aztán megtört. Úgy a deréktájon felbukkant a Petőfi- mítosz rafinálton becsempészett siratása. Tisztelem a különböző meglátásokat. Nem is ezzel akadt bajom, hanem amiatt füstölögtem, hogy minek ennyire direkten nyomatékolni a vaskonzervativizmust. Különösképp egy ünnepi lendületű, nemes emóciókat kiváltó alkotásban. Ha morbid lennék, akkor arra utalnék, hogy a mecénás Morvái, a Megamorv — Petőfi-expedíció vezetője, a barguzini sírfeltárás finanszírozója elégedett lehet, hiszen úgymond grátisz bevonult az irodalomba. Oldalán azzal a Balajthy Andrással, akit legalább annyira izgatott a poharak emelgetése, mint a rejtély dilettáns bogozgatása. Legyen ekként is övék a halhatatlanság, a mienk csupán az a meggyőződés, hogy az alkalmi jelleg nem használ Pegazusnak. A diagnózis legalábbis bokaficam , j ez rossz óm en annak, aki a Parnasszus csúcsaira vágtázna... Pécsi István 3500 éves urnasírok Etyek határában A székesfehérvári István Király Múzeumhoz érkezett lakossági bejelentés alapján Etyek határában a Nagygödör mögötti részen 3500 éves késő bronzkori, a középvatyai kultúra idejéből származó urnás temetkezési helyet tártak fel. A 200 négyzetméternyi feltárt területen öt szelvényben kutatják a régészek a múlt maradványait. Dr. Jungbert Béla régész irányításával kerámia mellékleteket, bronz ékszereket emeltek ki az alig 30 centi- méteres földréteg alól. Az ásatáson (MTIfotó: Kabáczy Szilárd) Szegényes mutatvány
