Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-18 / 274. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 18., szombat GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. A Lánchíd éjjeli kivilágításban Magános merészletből országos üggyé A Lánchíd születésnapjára A Római Birodalom felbomlása után Európában elfelejtették — vagy talán még meg sem tanulták —, hogyan kell nagy, állandó kőhidat építeni. A római mérnökök tudományát elsöpörték a kontinensünkre zúduló barbárok. Hosszú évszázadokon át általában hajóhidakat készítettek, miközben lehetetlenné vagy keservessé vált az áruforgalom, a kereskedés, a politikai és társadalmi élet. Ennek a helyzetnek a felismerése késztette gróf Széchenyi Istvánt arra, hogy a technikában előrébb tartó nyugati, elsősorban angol példák nyomán felvesse egy Pest és Buda között építendő állandó kő- vagy vashíd gondolatát. Először 1821. január 4-én írt Pest és Buda összekapcsolására létesítendő ilyen hídról. 1830-ban pedig azt írta báró Wesselényi Miklósnak, hogy a híd ügyében Angliába szeretne utazni. 1832. február 13-án a hídépítést támogató barátaival és szakférfiakkal kihallgatáson jelent meg a nádornál, aki biztosította támogatásáról. Másnap megalakították a Budapesti Híd- egyesületet. S ekkor kezdődtek a bonyodalmak és nehézségek. A két város ragaszkodott a hajóhídhoz, amelyből szép jövedelmet húztak. Széchenyi ekkor az ügyet a megyék, elsősorban Pest vármegye pártfogásába ajánlotta, hiszen a híd egyesítené a Duna által kettészelt hazát. A megyék melléálltak, s Széchenyi 1832. augusztus 16-án útnak indult Angliába hidakat tanulmányozni és hídépítő szakemberekkel tárgyalni. Végül is William Tierney Clark mérnök és az általa épített hammersmithi és shorehami hidak nyerték meg leginkább a tetszését. Hídrajzokat rendeltj és ezekkel 1832. november 24-én érkezett haza. Elkészítette gróf Andrássy Györggyel a Hídjelen- tést, kérvényt intézett Pest vármegyéhez, amely úgy döntött, hogy kétpilléres, függő lánchíd építtessék, a hídon mindenki fizessen, az építési költséget bankügylettel kell megszerezni, és a híd építésével gyakorlott angol mérnököt kell megbízni. Ugyanekkor elhatározták, hogy a hídépítés ügyét az Országgyűlés elé viszik. A követek az 1833. június 26-i kerületi ülésen adták elő indítványukat, kérvén a rendeket, tegyék magukévá az eszmét. Az Országgyűlés ezután kiküldötteket rendelt a hídépítés összes körülményeinek kivizsgálására. Ezzel, mint Kossuth Lajos az Országgyűlési Tudósításokban megjegyezte, az ügy „a magános merészlet köréből országos ügy- gyé” emelkedett. Széchenyi ezután, még decemberben, ismét kiutazott Angliába, s közben megkezdődtek az Országgyűlésen a híd ügyében az üzenetváltások a rendek és a főrendek között (az alsó és a felső tábla között.) A főrendek ötödik válaszát 1836. április 22-én olvasták fel a pozsonyi Országgyűlés alsó tábláján, aztán felteijesztették a törvénytervezet szövegét a királyhoz, aki az Országgyűlés újabb feliratára 1836. május 2-án szentesítette. Az „Egy állandó hídnak Buda és Pest közötti építéséről” szóló törvénycikk 1836-ban született meg. A híd tervezésével W. Tierney Clarkét, az építés vezetésével Adam Clarkét bízták meg. Ez utóbbi mérnök itt le is telepedett, és megmagyaroso- dott. A négy oroszlánt Marschal- kó János faragta. A hidat kereken másfél évszázaddal ezelőtt kezdték építeni. 1849. november 20-án fejezték be, s másnap adták át a forgalomnak. További története kőbe vésve, aranyba metszve olvasható a két hídfő oroszlánok vigyázta kőtábláin. 1913 és 1915 között kimerült vasszerkezetét átépítették. 1945. január 18-án a visszavonuló németek felrobbantották. (Mint köztudott, Alnoch ezredesnek 1849-ben ez nem sikerült.) A második világháború után, a szabadságharc századik évfordulójára a Széchenyiről elnevezett Lánchidat helyreállították. Budapest Főváros Tanácsa az idén ünnepi külsőségek között emlékezik meg e nagyszerű mű 150. (az építés kezdete), 140. (a híd első megnyitása), és 40. (az újjáépítés utáni második megnyitás) születésnapján azokról, akik létrehozásán fáradoztak. Cs. K. Csehszlovák gépjárműgyártás Középpontban a személyautó Csehszlovákiának meg kell dupláznia az autógyártást, ha a felszínen akar maradni a következő évtizedben is — hangsúlyozza Andrej Barcak, a Moto- kov külkereskedelmi vállalat vezetője. Ennek egyedül lehetséges útjaként aztjelölte meg, hogy nagyobb körben kell kooperációt kialakítani a nyugati jármű- és alkatrészgyártó vállalatokkal. Az idézett vezető szerint Csehszlovákia két nagy nehézjárműgyártóját, a Tatra és a Liaz céget össze kell vonni, továbbá meg kell állítani a motorkerékpár- gyártás további hanyatlását. Nyilatkozatának középpontjába a személyautó-gyártást állította Barcak, és elmondta, hogy a Skodának továbbra is fenn kellene tartania a személyautógyártást, de nem a jelenlegi méretekben. A fennmaradáshoz szükséges sorozatnagyságot minimum 350 ezer egység évenkénti legyártásában látja, de az igazán gazdaságos termeléshez 500 ezer darabos éves volument tartana szükségesnek. 1989-ben várhatóan 183 ezer személyautó hagyja el a Skoda szerelőszalagjait, nagyjából annyi, mint 1988- ban. A termelés felfuttatásához mindenképpen szükséges a nyugati beruházások növelése — hangsúlyozza Barcak. Ez megnyilvánulhat például nyugati motorok licencének átvételében vagy valamilyen közös fejlesztés végrehajtásában. A nyugati részvételnek a későbbiekben sokkal nagyobbnak kellene lennie, mint amilyen az az 1300 köbcentiméteres hengerűrtartalmú Favorit típus esetében volt. Ez utóbbi karosszériájának tervezésében részt vett az olasz Bertone, de az elsőkerék-meghajtás kidolgozásában, valamint a zajcsökkentést illetően is igénybe vettek nyugati támogatást. A Motokov vezetőjének kijelentései eltérnek attól, amit kormánytisztviselők ezzel kapcsolatban állítottak. Ez utóbbiak közül az egyik kijelentette, hogy a kibocsátásánalc 400 ezer darabra való növelése — amiről más alkalommal is szó esett — nem jöhet szóba. A legnagyobb akadályokat az egyes alkatrészek beszállításának hiányosságaiban látták. A legkritikusabb elemeknek a porlasztókat és a lökésgátlókat tartják. Barcak a maga részéről hangsúlyozta, hogy többször sürgette a kormányt a sorozatnagyság növelésével kapcsolatos döntések meghozatalára. 1988-ban 40 ezer Skoda Favorit legyártása szerepelt a tervekben, helyette azonban csak 25 ezer hagyta el a szerelőszalagokat. Mivel az alkatrész-beszállítások körüli gondok mérséklődtek, az 1989-es tervet 100 ezer darabra emelték. A Motokov igazgatója mintegy 80-85 ezer darab legyártásával számol. Eredetileg azt tervezték, hogy a korábbi, farmotoros típusok gyártását rövidesen kifuttatják. Mivel azonban ezek iránt — a viszonylag kedvezőbb árak miatt — még ma is jelentős a kereslet, folytatják a gyártásukat. Barcak sürgette, hogy a két nagy teherautó- és haszonjárműgyártó vállalat, a Tatra, valamint a — korábban Skoda-részleg- ként működő — Liaz fuzionáljon, és közösen folytassa a gyártást ebben a kategóriában. A két vállalat ez idő tájt 15 ezer, illetve 18 ezer járművet gyárt évente. Az összevonásukból ki kellene maradnia a kisteherautókat gyártó Aviának, amely jelenleg 18 ezres évenkénti sorozatnagysággal termel. Ez utóbbi az RV1 keretében működő, korábban önálló francia Saviem céggel folytat együttműködést. A csehszlovák motorkerékpár-gyártás évek óta fokozatosan csökken, miközben a termékek műszakilag is egyre jobban elmaradnak a világszínvonaltól. A kibocsátás most 170 ezer darab körül van évente, és folyamatosan tovább süllyed. A műszaki színvonal mind a CZ, mind a Ja- wa esetében megsínylette azt, hogy az eladások 90 százaléka a Szovjetunióba irányult, ahol a műszaki újításokat csak kismértékben honorálták. A termelés visszaesése miatt az egyik CZ- gyárban most személyautó-sebességváltókat, illetve szerszámgépeket gyártanak. Barcak szerint a teljes motorkerékpár-gyártó profilt felül kell vizsgálni, mert a jelenlegi konstrukcióknak nincs helyük a világpiacon. Ami a kórházi névadás gesztusa mögött van Beszélgetés dr. Szerdahelyi Ferenc főigazgató-helyettessel Nevet kapott az egri kórház. November 17-én ünnepélyes körülmények között zajlott le ez a „keresztelő”, melynek során Markhót Ferenc szellemi örökségét vállalta az intézmény. A XVIII. század jeles orvosa olyan hagyományt örökített mai utódaira, amely nem kis kihívást jelent a ma egészségügye számára. Egyúttal vállalták — bekerült a kórház új emblémájába a jelképük — az irgalmasrendi múltat is. Arról, hogy mit is jelent ez a gesztus, dr. Szerdahelyi Ferenc főigazgató-helyettest kérdeztük, aki az emlékbizottság vezetőjeként készítette elő az ünnepséget. A közvetlen, emberi kapcsolat — Mit jelent ma a Markhót Ferenc képviselte örökség, s miből is áll a gyógyítás folyamata, amibe bele lehet építeni a régmúlt értékeit is? — A gyógyítás évezredek óta komplex folyamat. Mindig ismerni kellett azokat az alapokat, amelyekkel eredményt lehetett elérni, tehát kellett az alapképzettség. Azután meg kellett találni azokat az eszközöket, amelyek segítettek az eredmények elérésében. Harmadikként, de nem utolsósorban említeném, hogy folyamatosan fenn kell tartani a beteg és az orvos között a megfelelő, harmonikus kapcsolatot. Én úgy érzem, ha elődeinket nézzük ebben a kórházban: annak idején éppen Markhót Ferenc volt az, aki a bolognai egyetemről megfelelő elméleti képesítéssel jött, s ilyen szellemben vállalta el annak idején a XVIII. században ennek az irgalmasrendi kórháznak a vezetését. A jövő, a gyógyítás érdekében megtalálta azokat a kutatási feladatokat is — gondolok az egri források jelentőségének felismerésére, a parádi timsós, valamint a recski savanyúvíz elemzésére —, amelyeket fontosnak látott a betegségek enyhítése érdekében. De kiemelt jelentőségűnek tartotta az oktatást, az utódokról való gondoskodást is. Ez is feladata egy orvosnak. Ugyanakkor mindig szem előtt tartotta, hogy szoros kapcsolatban legyen a betegekkel. Tudjuk, hogy a pácienseivel, illetve a tanítványaival való foglalkozás közben közvetlenül maga mutatta be az eseteket, rendszeresen kijárt a városba és a megyébe. Leírják például tiszaná- nai segítségnyújtását a pusztító maláriajárvány idején. Másodmagával napokat töltött ott, hogy tanulmányozza az eseteket. Máig élő intelme, hogy a betegekkel emberi közvetlenséggel kell foglalkozni. — Mintha ez az intelem már nem élne olyan élénken a ma egészségügyében, s miközben a figyelem — hazánkban inkább a vágyak szintjén — a csúcstechno(Fotó: Molnár Zsolt) lógia felé fordul, némileg elfelejtkeznek erről a szemléletről Az egri kórház betegei közül is többen panaszkodnak arra, hogy nem megfelelően közelednek hozzájuk, s egy-egy ilyen rossz élmény még a gyógyulásban is visz- szaveti őket... — A modem orvoslás a korszerű technikai eszközöket, valamint a speciális konzulensek véleményét felhasználva már teammunkává vált. Főleg a súlyos esetekben. De véleményem szerint a csoportnak is meg kell lennie a megfelelő vezetőjének, mindig ki kell jelölni azt az orvost, aki közvetlenül foglalkozik a beteggel. Összegzi a többi vizsgáló véleményét, s ő közli, ő adja meg a tanácsokat a páciens számára. Hiába mondjuk neki ugyanis, hogy komputerszerűen összegeztük és véleményeztük mindazt, ami betegségével összefügg. Megkívánja, hogy emberi hangon mondjuk el javaslatunkat, és lehetőséget adjunk arra is, hogy kérdéseket tegyen fel. Ma már minden ember foglalkozik egészségügyi kérdésekkel, a sajtó is részletes tájékoztatást ad. Érthető, hogy a saját baját mindenki megkeresi a hozzáférhető irodalomban, s érdeklődik. A felvetésekre pedig válaszolni kell. Az ápolás művészete — A markhóti hagyomány mellett az irgalmasrendit is vállalta a kórház. Az egyikhez a gyógyítás tartozik, a másikhoz inkább az ápolás. Ez utóbbival kapcsolatban mi ma a helyzet? — A kórházunk az irgalmasrendi szerzetesek és a Szent Vincéről elnevezett irgalmasrendi nővérek intézményeinek egyesítése után vette át az ő szerepüket. Természetesen az áldozatos és a vallási meggyőződés jegyében vállalt munkájukat — igaz, nehezebb körülmények között — függetlenebb formában, jobban elvégezhették, mint a ma ápolónője, akinek családjáról, gyermekeiről, s egyéb dolgokról kell gondoskodnia. Azonban mindenképpen örökölni kellene azt a szellemiséget, amivel akkor nemcsak az ápolással járó technikaifeladatokat — gyógyszere- zés, kötözés, étkeztetés stb. — látták el, hanem igenis vigaszt, megértő szeretetet, odaadást és együttérzést nyújtottak a betegnek. A gyógyítás művészetének erre az oldalára csak részben nyílik lehetőség. Viszont azt szeretnénk, ha a mi dolgozóink is megpróbálnának saját ápolási munkájukba mind többet beépíteni ebből az örökségből. — A rendek megszűnése óta sok társadalmi változás történt. Ezeket, s az utóbbi évek, hónapok átalakulását figyelve, milyen reményt fűz ennek a változásnak a bekövetkeztéhez? — Az ifjúság részéről érzek egy kívánalmat, amit én erkölcsi forradalomnak neveznék, amely ismét a valódi értékeket szeretné példaként maga előtt látni. Ehhez tartozik a felebaráti szeretet, az elesettek ápolása, az öregek gondozása is. Ezek a törekvések közismertek. Én úgy érzem, hogy a most az egészségügyet vállalók között egyre többen vannak olyanok, akik beépítik magatartásukba ezt az új erkölcsi értékrendet. Elindul egy folyamat — Az egyszerű gesztuson túl milyen lépések történnek az új szellemiség jegyében ? — Örömmel vesszük, hogy megalakulnak ismét az egyházi szerzetek. A legnehezebb területen, a három műszakos nővéri állások közül sok betöltetlen. A kórház vezetősége beszélt már arról, hogy egy osztályt megkapjanak. Mégpedig azt, ahol az idősek ellátása folyik, vagyis a krónikus osztályt. Óda kell a legtöbb türelem, áldozatkészség, és pontosan itt a legproblematikusabb a nővérek létszáma. Úgy érezzük, hogy tudnánk együtt dolgozni velük, mert a múlt is azt igazolja, hogy precíz munkát végeznek. — Azért azt is számításba kell venni: egy modem kórház „nagyüzem”. Ezért nagyon nehezen megoldható, hogy az Ön által megfogalmazott szellemiségben dolgozzon az egész intézmény. Erre lát-e lehetőséget? — Véleményem szerint' az egészségügyben a mondottak ellenére is minden egyes beteggel egyénileg kell foglalkozni. Ezért is munka- és időigényes a mi hivatásunk. Sajnos, ezt valóban kevesen értették meg eddig. Hozzá kell tenni persze, hogy ha valakit váratlanul beosztanak ügyeletbe, s azután ugyanúgy el kell látnia a saját osztályos munkáját, lényegesen nagyobb koncentrációra van szüksége. Ideje is kevesebb marad, és a türelme megfogyatkozik. Állandóan meg kell adni a lehetőséget arra, hogy az ápoltakkal közvetlenül megtalálhassa a kapcsolatot az orvos, a nővér és más kórházi dolgozó. — Ezek az elképzelések vajon élnek-e az egészségügy területén tevékenykedőkben, vajon közös .álláspontként meg lehet-e fogalmazni e nézeteket? — A kórház dolgozóinak közös elhatározása volt Markhót Ferenc nevének felvétele, s az"ín- tézmény szellemiségének vállalása, ahol munkálkodott. Ezt a mi oklevelünkben is leszögeztük, amelyben kértük ezt a névadást. Bízom abban, hogy ez a gesztus elindít egy folyamatot, amelyben a jövőben az egészségügyi munka nemesebb oldala szerez érvényt a köztudatban is, és a hagyományok tiszteletét őrizve, méltó örökösei lehetünk az előző századokban élt elődeinknek. Király Róbert emlékplakettje (Fotó: Pilisy Elemér) Gábor László
