Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-10 / 240. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. október 10., kedd Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Francia recept Egy jelenet a sorozatból A szóvirágok és tűlcicomázott nyilatkozatok korában szinte törvényszerű, hogy a csömörítő divatmániának behódolnak a té­vé munkájának irányítói is. Ők is ígérnek, terveket emle­getnek, olyan elképzeléseket „menedzselnek,” amelyekből valószínűleg nem lesz semmi. Az előjelek ugyanis elszomorítóak. Voltaképpen mi sem változott, legfeljebb az amúgy is soványka színvonal zuhant még mélyebb­re. Sajnos, ez a fontos. Délibá­boknak hinni botorság. Az lenne a helyes, ha holnap helyett a máról beszélnének. Méghozzá úgy, hogy tennének is valamit. A mostani mezőnyben — ez nem nagy érdem — még az olyan, zseninek aligha minősíthető al­kotó is elviszi a pálmát, mint Ju­les Romains. Az egykori közép­iskolai filozófiatanár 27 kötetes főművének francia feldolgozása kétségkívül oázisként hatott eb­ben a riasztó szellemi sivárság­ban. A szerző erényei e közeg­ben kiugrónak minősíthetők. A Néhány jó szándékú ember című sorozat egyértelműen jelzi, hogy ez a viszonylag felkészült tollfor­gató nyitott szemmel járt az élet­ben. Szembesült a valósággal, s megszenvedett konfliktusok ré­vén lépett előbbre. így lett az in­dividualizmus ellen indokolatlan hevességgel küzdő fiatalember­ből pacifista szemléletű, huma­nista gondolkodó. Vállalkozása nagyszabású. Több száz figurát varázsol elénk. Ezek mindegyike hiteles. A jel­lemrajzok kivétel nélkül árnyal­tak. Ezek a karakterek egykor szerettek, sóvárogtak, gyűlöltek, bűnözték, álmodtak, keseregtek, csalódtak. Ütközéseik nemcsak érdeke­sek, hanem tanulságosak is. Ar­ra intenek minket — s ez napja­inkban kívánatos vezérelv lehet­ne —, hogy ne dőljünk be a ka­méleonok rigmusainak, hogy mindenekelőtt önmagunkat vizsgáljuk. Nem elnézően, ha­nem higgadt tárgyilagossággal, egyedül csak az egyetemes, sehol meg nem kérdőjelezhető igaz­ságra, az örök, a megcáfolhatat­lan erkölcsi értékekre figyelmez- ve. S okulhatnak — mindezen túl — a műsor-összeállítók is. Ismét megismerkedhetnek az­zal a minimális követelmény- rendszerrel, amelyet nem szabad devalválni, hiszen ez többszörös vétek. Sérti az esztétikai érzéket, az egészséges ízlésformálást, s azt a szolgálatból fakadó kötel­met, hogy első a néző. Érte kell munkálkodnunk a tömegkommunikáció valameny- nyi posztján. Bármilyen rang­ban, beosztásban. Ha megfeledkeznek róla, jog­gal lesz hűtlen, csökkentve a haj­dan lelkesek amúgy is vészesen fogyó táborát. Érdemes ezen meditálni. Ta­lán még nem késő... Pécsi István Hová utazik Szindbád? Gondban van a televízió. Ez abból is látszik, hogy hová is me­het kiküldetésbe Szindbád, az utazók utazója. Az Ezeregyéj­szakában lent első hét kalandja elég költségesnek látszik, mert különböző külföldi tájakat kell bejárnia: tengert és szárazföldet, ráadásul mindet valahol Távol- Keleten. Ott tudni valóan nagyon drága minden, így hát kétszer is meg kell gondolni, hogy arra menjen-e egy magyar utazó. Ezért aztán a hazai Szindbá- dunk (nem a Krúdy Gyula által kitalált figura) megnézte lapos pénztárcáját, számot vetett gyor­san fogyó valutakészletével, s el­határozta, hogy — világútlevél ide vagy oda — a lélek belsejébe teszi újabb kirándulását. Ebben a kitűnő Rajnai András segített neki a technika minden eszközé­vel. Bámulatosan ügyes már a vi­deo varázslója* Bencze Ferenc markáns arcából pillanatok alatt Napocska, vagy éppen lázadó dzsinn válik, a csillogó citrom- csavaróból palota lesz, a bauxit­bányából pedig sivatag. Ha ezzel kapcsolatban bárki­nek valami kifogásolni valója van, az bizonyítsa be, hogy más­milyen a lélek belseje. Ha azt mondja valaki, hogy az övé spé­ciéi nem ilyen, akkor legfeljebb azt a választ kapja: hogyha a ma­gáéra kíváncsi, akkor minek néz tévét, egyszerűen csak bambul- jon el. Úgyhogy Szindbád barátunk nekiindult, hogy trükkös kaland­jaival elszórakoztassa a nagyér­deműt. Ebben Alaksza Tamás forgatókönyvíró támogatta, aki fordulatos cselekményt szedett össze, állítólag a keleti meseiro­dalomból. Ebbe aztán minden belefér, megjelennek szivár­ványlények, a sötétség szellemei, jó lelkek, szellemvárosok, s még ki tudja, mi minden. Közben persze némi filozófiát is kapha­tunk arról, hogy a jó és a rossz egymás kiegészítői a világban, így hát teljesen fölösleges a hős csatangoláSa. Félő, hogy ennek a sorozatnak a technikai bravúrokon kívül nem sok értelme van. Míg elkáp­ráztat bennünket, hogy a gyíkból hogyan csinálnak sárkányt, ad­dig különösebb mondandót nem találhatunk a képsorok mögött. A „lélek belseje” ilyen módon kevéssé föltárható, bemutatha­tó. Épp az a csendesség hiányzik belőle, amely minden keleti filo­zófia lényege, amely helyett in­kább valamiféle pótlékot talá­lunk. Úgyhogy ilyen módon a tele­vízió gondjai kevésbé megoldha­tóak. Hiába nyilatkozta Rajnai András a sorozat kezdetén, hogy most új korszak nyílhat a tévéfil­mek készítésében, mert nincs szükség tovább nagy díszletekre. De hiába színes a Szindbád nyol­cadik utazása című széria hátte­re, hogyha végül is teljesen hitel­telen, káprázatosságában is le­egyszerűsített a látvány. Gábor László Lublini vendégjáték Egerben Sztálin és a játszótér Nem egyszerű dolog egy ide­gen nyelven játszó színtársulatot figyelni. A színház túlságosan is benne gyökerezik az anyanyelv­ben, a külső szemlélő talán soha nem avatódik be az igazi titkok­ba. Mégis, vonzó dolog olyan szí­nészeket nézni, akik nem magya­rul beszélnek, hanem másként formálják a szavakat. Az azo­nosság és a különbözőség felis­merése teszi kétszeres élménnyé a bemutatót. így érezhette a néző a lublini Julius Osterwa Színház egri vendégszereplésekor is. A megértést megkönnyítette a tol­mácsberendezésen túl a közös történelmi sors, amelyet a két nemzet hasonlóan élt végig. Há­rom darabot játszottak: Mrozek A portré és Roma Mahieu Ebéd utáni játékok című drámáját, il­letve egy Júdás zsákja című ösz- szeállítást, amely régi lengyel versekből formálódott. Most a két előbbiről fogalmaznám meg benyomásaimat. L A világhírű lengyel szerző, Slawomir Mrozek egyik legújabb műve a sztálinizmus belső vonat­kozásairól szól. Kiindulópontja az, hogy nem csak valamiféle torz társadalomszerkezetről van szó, hanem az emberi lélek meg­fertőzött mélységeiről is. A da­rab két főszereplője jellegzetes figurája a bolsevista pártoknak: Anatol, a jóképű, lendületes, népszerű forradalmár, Bartodzr ej pedig a nehézkes, megszállott, görcsösen elvhű hivatalnok. Ta­lán bármelyik kelet-európai or­szág elmúlt évtizedeibe be lehet helyettesíteni ezt a képletet, egyikük — mondjuk — lehetne Rajk, a másikuk Rákosi. Tragédiájuk az, hogy a múlt kitörölhetetlenül bennük él, hiá­ba is akarnának tőle megszaba­dulni. Úgy formálódott szemé­lyiségük, hogy szükségük van a Nagy Eszme és a Vezér biztos el­igazító pontjaira, ha másképp nem, hát azoknak tagadásaként. Hozzá vannak kötve testestül- lelkestül egy történelmi zsákut­cához. A darab díszlettervezője, Ur- szula Kubicz látványos megol­dást alkalmazott: egy többméte­res Sztálin-fej uralja a színpadot. Minden ebből bontakozik ki, a szobabelsők az arc megbontásá­ból alakulnak ki. Ezzel érzékel­teti, hogy mindenkit és mindent ez a gigantikus torzó határozott meg. A mrozeki gondolatmenet a sztálinizmus tombolása után indul, Bartodziej már félreállí­tott politikus, Anatol pedig fris­sen szabadult a börtönből, ahová barátja juttatta. Össze vannak láncolva egymással, így hiába is menekülnének a nyulakhoz, a nőkhöz vagy bármi máshoz. Ha már máson nem tudnak igazsá­got venni, akkor legalább önma­gukat és egymást teszik végérvé­nyesen tönkre. A rendező, Jacek Andrucki elsősorban a darab tragikumát hangsúlyozta. Ebben eltér a ma­gyar felfogástól, nálunk inkább Mrozek Örkény Istvánhoz ha­sonlatos, kelet-európai fekete humorát szokták hangsúlyozni. Legalábbis nem billen meg az egyensúly, s legalább annyira vígjátéki az előadás, mint ameny- nyire komor. S itt eljutottunk egy olyan pontig, amelyben markán­san el lehet választani egymástól a lengyel és magyar világképet. Talán a történelmi tapasztalatok eltérése, talán a mai helyzet kü­lönbözősége, vagy más ok miatt, de súlyosabb ennek a lengyel ér­telmezésnek a levegője, mint bármilyen általam ismert magyar Mrozek-előadásé. Ez különösen a legnagyobb játéklehetőséget kínáló barto- dziej-i figurában szembeötlő, a levitézlett lengyel pártkáder mindent a lehető legvégleteseb- ■ ben él meg. Hiányzik belőle min­den könnyedség, némi túlzással minden emberség. Ezt a hangulatot fokozza az a feketébe öltöztetett női alak, aki néha előkerül egy gyertyával, s emlékezik az áldozatokra. Talán a legélettelibb Anatol fi­gurája, akit Henryk Sobiechart formált meg. Émlékképként „spanyolos” öltözetben jelenik meg, arra figyelmeztetve, hogy Európa forradalmi mozgalmai­nak bölcsője valahol az Ibériai­félsziget polgárháborújában rin­gott. Amikor viszont letelnek az akasztófa árnyékában töltött börtönévei, „amerikás szerelés­ben” tűnik fel. Az ő alakja a le­gösszetettebben értelmezett, a legjellegzetesebb. Végül is ez az előadás egy sajá­tos lengyel kép volt közös törté­nelmünk sztálini zsákutcájáról, ezért többszörösen is izgalmas­nak bizonyult a bemutató. II. Az Ebéd utáni játékok szerző­je, Roma Mahieu egy játszótér poklába visz el bennünket. A gyermekek tükrözik a felnőtt vi­lág ellentmondásait, feszültsége­it. Az ő nyersen őszinte viszo­nyaikban még torokszorítóbb, kegyetlenebb módon tárul elénk életünk. Ez az argentin darab ját­szódhatna bármelyik nagyvárosi lakótelep „dühöngőjében”, mert a kommersz kultúra ugyanazo­kat az „értékeket” közvetíti. A hulladék is ugyanaz, szinte csak a pléhdobozok, zacskók felirata változik. Ez az előadás a szereplők jó­kedvéből született, a fiatal színé­szek még stúdiósként láttak munkához, azután szerezték meg képesítésüket. Meg is látszik igyekezetük még mesterkéletlen alakításuk végeredményén. Ahogy azt is meg lehet látni, hogy hol tapasztalatlanok, hol élnek még amatőr koruk leegy­szerűsítő magatartásával. Közvetlenül a nézők előtt ját­szanak, így nincs lehetőségük ar­ra, hogy elnagyolják szerepüket. Teljes erőbedobással kell dol­gozniuk, így nem csoda, hogy egyikükről, másikukról menet közben már csurog a víz. Hamar elfelejti a néző, hogy itt már nem tíz éven aluliak fogócskáznak, verekednek vagy éppen öldösik egymást, hanem már jószerivel felnőtt emberek. Rabul ejti a kö­zönséget az indulat, a megjelení­tőerő. Lehet, hogy a darab végső ki­csengése némileg didaktikus, s erre a felcsendülő gyermekdal még rá is erősít. Hiszen Roma Mahieu azt is megfogalmazza a művében, hogy nem csupán a felnőtt világ torzulásai hatnak a gyermekre, hanem eredendően is megvannak a maga kőkorszaki érzelmei. Ehhez képest kissé túl érzelmes, hogy a gyermekek tisz­ta ártatlanságáról dalolnak a sze­replők a befejezéskor. Jacek Gi- erczak rendezése pontos, bár nem mindig lehet érteni kiemelé­seit. III. Különleges élmény volt a len­gyel színház vendégszereplése. Valamit megérezhetett a néző abból, hogy milyen erők jellem­zik ma a lengyel társadalmat. Bár a művészeti vezető, Andrzej Rozhin azt is elmondta sajtótájé­koztatójában, hogy manapság az utca sokkal drámaibb helyzete­ket teremt, mint maga a színház, így kell megtalálniuk új szerepü­ket, helyüket a megfordult világ­ban. Úgy véljük, ez nem lesz ne­héz, mivel megvan a belső erő ebben a társulatban a folyamatos megújuláshoz. S így az egri együttes olyan szövetségest szer­zett magának, amely segíti útke­resésében. Ennek a két nemzetnek egyre több a mondandója egymás szá­mára. Az ilyenfajta színházi együttműködés élővé, minden­napossá változtathatja a párbe­szédet. Gábor László Az életmű lezárult Az amerikai filmművészet egyik nagy alakja, Hollywood aranykorának egykori, de máig népszerű csülaga fejezte be életét a múlt hét végén: a Párizs melletti Neiully amerikai kórházában nyolcvanegy éves korában elhunyt Bette Davis. A kétszeres Oscar-dif- jas filmszínésznő hosszabb ideje küzdött a rákbetegséggel. 1908. április 5-én született, a Massachusetts államban lévő Lowellben. Már tizennyolc éves korában megkezdte művészi pályáját. Előbb egy New York-i színiiskolában tanult és lépett fel. A hollywoodi filmgyártók azonban hamar felfedezték te­hetségét, annak ellenére, hogy az akkori filmcsillagokhoz ké­pest enyhén szólva is csúnyának számított. Alakítása viszont rendkívüli tehetséget, nagy meggyőzőerőt mutatott. Már első, 1932-ben bemutatott film­je után a sztárlista élére került. Filmjei szinte kivétel nélkül világsikert arattak, sokat közü­lük a magyar közönség is jól is­mer. Néhány cím a legemléke­zetesebbek közül: Szerelem és Vérpad, Egy asszony három éle­te, őrség a Rajnánál, az Egy­másba nyíló szobák, Mi történt Baby Jane-nel?. Bette Davis még két évvel ez­előtt is forgatott. Gyakran jelent meg a nyilvánosság előtt, nem félt korának megfelelő szerepeket vállalni. Gyakori vendége volt az amerikai televíziók műsorának is. Bár súlyos betegsége már évek óta éreztette hatását, életének szinte utolsó napjáig aktív maradt. Átalakítás — Mondja, szomszéd, a maguk gyárában hogy halad az átalakítás? — kérdeztem a minap a lépcsőházban Szomorkás Jani­tól. — Az halad, szomszéd, halad — válaszolta nagyokat bólogat­va. — Lassacskán átalakulunk családi vállalkozássá. Ma is ki­rúgtak húsz embert. — Gondolom, ezzel növelik a termelékenységet... A megma­radó kvalifikált munkaerőt jól megfizetik, nagyobb lesz a ter­melékenység, javul a minőség, meg ilyesmi. Az se utolsó szem­pont, hogy több beleszólása lesz a dolgozóknak a gyár gazdálko­dásába. — No, látja, ez biztos, mert­hogy akár otthon is megbeszél­hetik az ügyeket. A mi üzemünk­ben például az üzemvezető meg a művezetők rokonsága dolgo­zik. A többinek kiadták a mun­kakönyvét. — És maguk ezt csak úgy eltű­rik, szó nélkül? Joguk van bírálni a vezetőséget! — Jogunk, az most már van, csak üres a tarisznya. Ez is az át­alakításhoz tartozik. Eddig a munkához volt jogunk, most meg a bírálathoz. Élünk is vele. Most már a bírálatot is megbírál- juk. Annyi a bíráló, hogy alig marad, aki a szekeret tolja. — A szekeret most húzni ké­ne, Jani, nem tolni. A szekérto­lók ideje lejárt! — Maga is alternatív? — né­zett rám megütközve. — Hát ak­kor legalább azt mutassa meg, melyik a rúdja! — Jani, Jani — csóváltam meg a fejemet —, hát már maga se hisz az átalakításban? — Nem olyan egyszerű ez, ké­rem — vakarta meg a feje búbját Szomorkás szomszédom. — Ma­napság már a templomba is eljár­hat hinni az ember. Ott legalább csak a halála után tudja meg, va­lóban vem-e mennyország. Ha­nem, tudja, én csak lesek a tévé előtt, hogy milyen vallásossá let­tek a mi vezetőink. Állandóan a miatyánkot mondják. — Hogy-hogy a miatyánkot? — Mást se hall az ember, mint hogy „bocsásd meg a mi vétkein­ket, amiként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Csak az a gubancom ezzel az imával, hogy nem ellenük, hanem elle­nünk vétkeztek. — Ugyan ki vétett magának, és mivel? — Mondja, maga hány dollár kölcsönt kért nyugatról? — Én? Ugyan kitől kértem volna? Nemhogy rokonom, de ismerősöm sincs kint... — Na látja, nekem sincs, még­is én fizetem vissza. Meg arra se emlékszem, mikor írtam alá a bős — nagymarosi vízlépcső épí­tésének nemzetközi szerződését. Mióta fölemelték az én érde­kemben a gyógyszerárakat, a re­uma elleni tablettákat se tudom kiváltani. Képtelen vagyok olyan mélyre hajolni, hogy eléijem az életszínvonalamat. — Ezek csak átmeneti gon­dok, Jani. Átalakították a kor­mányt, egy sor személyi változás történt odafönt. Majd meglátja, rendbe jön minden. Szomorkás szomszéd rám né­zett, és elkezdett lefelé futni a lépcsőn. — Hová ilyen sietősen, szom­széd? — kiáltottam utána. — Hajt a kíváncsiság — fele­lte. — Elmegyek megnézni, hány leváltott miniszter áll sorba mun­kanélküli-segélyért. T. Ágoston László Jelenet az Ebéd utáni játékokból (Fotó: Miechyslaw Sachadyn)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents