Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-06 / 236. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 29., péntek remben bemutatott fotókról és alkotójukról, aki most rukkol ki produkciójával, ezt a községet immár sokadszor felfedezők sorában. Szabó Sándor már diákkorában beleszeretett a fényképezésbe, ami aztán a hivatása lett. Nyolc éve a Magyar Távirati Iroda fotóriportere, elnyűhetet- len országjárója, megbízatása szerint elsősorban Heves megye fotótudósítója. Képriportjaiból tavaly egy kiállításra valót válogatott „Az MTI jelenti” címen, és fotótárlata Eger után Hatvanban, Gyöngyösön is megfordult. Hangyaszorgalmú embernek ismerjük, aki minden reggel ugyanazzal a lelkesedéssel indul el, pedig sokak szerint ez a szakma is taposómalom. Nem is gondoltuk, hogy a szüntelen lótás- futásban van egy dédelgetett szerelme is. Egy kiemelt fotótéma, mégpedig ez a település! Egy korábban itt fényképező kollégája inkább az ünnepnapokon tetten érhető, ritka értékű néprajzi témákért járt ide. Szabó Sándor viszont a munkanapok felé fordult. Képein végigvonulnak az esztendő tennivalói, de az egyén élete is, egészen a temetőig. A kendős nénikét ott látjuk a téesz ipari melléküzemágában, a gép mellett dolgozva, de bemegy utána a templomba is, hiszen hol is lehetne ilyen szép betlehemes pásztorjátékot látni máshol? Az a jó, ha sokan célozgatják ezt a falut. Én már legalább tizenöt éve hangoztatom: nagyon téved az a turista, aki Hatvannál elhaladva úgy tudja, hogy csak Bujákot, vagy az agyonreklámozott Hollókőt érdemes megnézni. Van ennek a falunak is ama- zokéval felérő gazdaságú népművészete! És ami ennél is nagyobb érdem: a népművészeti kincs nélkül is gazdagok, szeretni valók az itteni emberek. Tudja ezt a mostani kiállító is, aki — reméljük — továbbra is itt forgolódik majd, ebben az újabb és újabb oldalait megmutató világban, Boldogon. Szeptember 30-án nyitotta meg Kunkovács László festőművész Szabó Sándor tárlatát. Az alábbiakban értékelő beszédét közöljük. „Boldogon élni, Boldogon boldogulni” — ez a címe Szabó Sándor fényképes fajurajzának. Ötletes szójáték rejlik az újságíróra valló rímben. A település egyik eredetmondája is a szó első jelentésével magyarázza a falu nevét. Eszerint az ide érkező ős az ígéretes földre lépve kijelentette a többiek előtt: „Itt fogtok majd boldogulni.” Biztosra vehetjük, hogy megszámlálhatatlanul sok generáció élt ezen a tájon. Az Alföld pereme telis-tele nevüksincs népek régészeti leleteivel, és büszkék lehetünk rá, hogy végül a mi népünk maradt és boldogult. Megbirkózott a jobbágysorssal, robottal, majd a kisföldűség- gel, szegénységgel. Leleményével segített magán ez a talpraesett fajta. Munkaigényesebb, de nagyobb hasznot hozó növény- kultúrákat hozott e tájra. A falvak igaz világának megismertetői, az 1930-as évek népi írói világítottak rá: a paraszti hétköznapok monoton reménytelensége teremtette meg a néha túlburjánzó népművészetet. Szinte ellenhatásként született tehát az ünnepeken magukra öltött színes népviselet, amiben aztán kihúzhatták magukat. Gazdag népi kultúra lombosodon ki a Zagyva-partján is. A cifra kalács pompázatos szokásának nincs páija az egész országban! Nem véletlen, hogy innen vitték Bözsit, a parasztlányt a pesti vendéglőbe kemencét pingálni. Már akkor rácsodálkoztak erre a községre. Szinte sztárt csináltak belőle! Megsárgult képeslapok tanúsítják, hogy boldogi lány tartotta a kezében az új kenyeret Szent István ünnepén a bazilikánál. A legjobb terepre talált itt a gyöngybokrétás mozgalom legfőbb szervezője, Paulinyi Béla, aki után még faluA megnyitó pillanatai si tárgyú filmeket is forgattak a jó boldogiakkal. Nagyot fordult azóta a világ. Új irányt vett, és ebbeli igyekezetében — ma már belátjuk és kimondjuk — azt is eldobta a régiből, amit nem kellett volna. Ellenhatás volt ez is, de a rosszab- bik fajta, az örök értékeknek ártó. Nincs is arra normális magyarázat, miért nem volt — nem lehetett? — hosszú évekig egyáltalán népi együttese ennek a községnek? Túl vagyunk rajta... Az újabb idők eszmélése végre jó irányú változást hozott. Meghozta a boldogiak egészséges önértékelését. Ennek jegyében teremtettek saját erőből tájházat maguknak tavalyelőtt. És megkezdődött a közösségi tudatot erősítő falunapok sora. A további változásokról a helybéliek beszélhetnének. Szóljunk végre a kiállítóteEgy kiállítás képeihez... Sorsüldözött K ét rövidet és egy hosz- szút csengettek. Reggel van még, így váratlan a jól ismert jeladás. — Csengettek. — Hallom, hallom! — mor- coskodok, és papucsban botorkálok az ajtóhoz, előkeresem a kulcsot, szélesre tárom az ajtót, és megdöbbenésemre egy harminc körüli szakállas férfi köny- nyedén, zakóban áll előttem. Nagyot nézek, már-már azon gondolkodom, hogy visszalépek, amikor szomorúan, fázósan, de mégis szimpatikusán köszön: — Jó reggelt. — Mit óhajt? — íijon az életemről! Hideg tódul be kintről, fázom és gyanakszom, már-már ott tartok, hogy ajtót csukok az orra előtt. — Fél tőlem? Az igazat megvallva, muszájból a hónom alá csapnám ezt a kis embert, így aztán ennek tudatában felbátorodom és intek, hogy lépjen be. A szobában fázósan dörzsöli össze a tenyerét, leveszi a nyakából a zakó alá gyömöszölt hosszú sálat. — Hogyan jut eszébe ilyen marhaság? — Csak úgy! — Miért ilyen sürgős, börtönből szalasztották? Gyűrött arca megnyúlik, szemét tágra mereszti, nagyokat nyel, ádámcsutkája föl-alá szaladgál a nyakán. — Honnét tudja? Érzem, hogy a véletlen folytán a helyzet ura lettem, és a leleplező szellemi fölényével már kezemben van a tetten ért ember. — Iszik valamit? — Mit? — Mondjuk pálinkát, egy kávét. — Kaphatnék egy kis harap- nivalót? Figyelem, ahogyan iszik és eszik. A pálinkát nem az alkoholisták mohó kapkodásával önti le a torkán, szemhunyorgatva issza, még meg is köhögted, abból pedig, hogy előbb eszik, és a végére hagyja a kávét, ismét következtetni lehet. Finoman fogja meg a feketéscsészét, ujjaival — hogy onnan is összeszedjen egy kis meleget — még meg is simogatja. Három hete, hogy a börtönből szabadultam, néhány hét híján lerántottam egy fél évet, de jó magaviseletemért még kurtítottak is, én ugyanis ott mindent megjavítottam: a kilincseket, a WC-t, a konyhában az elszívóberendezést. Mondta is a parancsnok: — Magának, Bogdán, arany keze van! — Ezért sóztak a nyakába egy fél évet? — Elgázoltam egy embert, és cserben hagytam, mert becsináltam, és észrevettem a visszapillantó tükörből, hogy tápászko- dik — gondoltam —, nagy baja nem lehet... Mire befejezi a reggelizést, egészen más ember lesz ez a Bogdán. Vonásai kisimulnak, eltűnik a szeméből a bujkáló idegesség, otthonos nyugalommal — mintha egy jó könyvből tartana felolvasást — folytatja a saját történetét. — A sitt után röpültem haza, bár gondban voltam, mert a kis „feleségem” ilyen-olyan kibújókkal mindössze egyszer jött be hozzám látogatóra, és akkor is Megalakult a Független Szövetkezeti Alkotók Országos Egyesülete A szövetkezeti mozgalom történetében először megalakult a Független Szövetkezeti Alkotók Országos Egyesülete, Varga László Meszöv-főelőadó szívós és következetes munkájának eredménye ez a nagy célokat maga elé tűző egyesület. Megalakítása sem volt sima és egyszerű, hosszú küzdelmes időszak előzte meg létrejöttét. 1987-ben még az volt a vád ellene, hogy alternatív szervezet, ma már az, hogy részt kíván venni a szövetkezeti közéletben, és egyáltalán van önálló véleménye és programja. A tiltások és mellőzések ellenére az egyesület mégis megalakult, van, létezik, és tenni kíván a reformok, a szövetkezeti közélet, irodalom előbbrevitele érdekében. Tagjai zöme Heves megyéből vállalkozott a közös együttműködésre, de szép számmal vannak tagok széles e hazából: Szegedről, Pusztataskonyból, Leányfaluból, Mátészalkáról. Egyesületünk a közelmúltban tartotta meg alakuló közgyűlését, ahol titkárnak Varga Lászlót, helyettesének Kiss Mihálynét választották meg. Megalakult az ellenőrző bizottság, alakul a nemzetiségi osztály, a művészeti tanács, szerveződik művészeti együttese. Az egyesületnek — bár rendkívül nehéz körülmények között dolgozik — sem helyisége, sem anyagi támogatója nincs, mégis komoly program megvalósítására készülnek az egyesület tagjai. A közeljövőben bemutatkozó előadásokat tartanak Heves megyében, kiadásra készül a Szövetkezeti irodalmi antológia, ha csekély anyagi támogatást is kapunk, megszervezzük az írói Népfőiskolát. A nagy cél viszont, amire már most megkezdjük az előkészülést, 1995-ben a Bécs — Budapest Világtalálkozó megrendezése alkalmából: szövetkezeti írók világtalálkozója Egerben. Az egyesületben a felnőtt mellett remélhetőleg rövid időn belül egy ifjúsági alkotókor is megkezdi működését, szerveződik a történészszakosztály, valamint az egyesület művészeti együttese is. Ezúton is hívunk és várunk mindenkit, aki úgy érzi, soraink között a helye, jelentkezzen az egyesület címén: 3300 Eger, Május 1. út 44. Ügy érezzük, sokat tehetünk a szövetkezeti mozgalom politikai, művészeti, közművelődési célkitűzéseinek megvalósításáért, a szabad szövetkezés eszméjének megismertetéséért és a szövetkezeti irodalmi élet kibontakoztatásáért. Mindezt összevetve az egyesületet ért támadások ellenére élünk, vagyunk, és reméljük, nem is olyan soká nemcsak megalakulásról és tervekről, de eredményekről is tudunk majd számot adni. KissMihályné titkárhelyettes Felhívás! A Vilati Egri Gyárának dolgozói felhívással fordulnak Eger város polgáraihoz, Heves megye gyermekszerető lakosaihoz, ne hagyják, hogy a Hámán Kató Megyei Úttörőházat elvegyék a gyermekektől! A Népújság szeptember 6-i és 13-i számaiban olyan írások jelentek meg, melyekből arra következtethettünk; hogy a megyei tanács művelődési osztálya az úttörőházban kívánja elhelyezni a Gárdonyi Géza Színház stúdiószínpadát. Szeretjük és becsüljük a színházunkat, azonban az általános iskolás gyermekeknek nincs más, csak az ő művelődésüket szolgáló intézménye az úttörőházon kívül! A gazdálkodás nehézségei lehetnek valósak, s éppen ezen lenne kötelessége segíteni a művelődési osztálynak. Az úttörőház programjainak eredményességét pedig az évek múlva is visszajáró gyerekek igazolják. Ne vonjuk el tőlük ezt a lehetőséget, ne legyünk ellenségei jö- vőjüknek! Biztosak vagyunk benne, hogy a stúdiószínpadnak sikerül méltó és alkalmas helyet találni, például a Megyei Művelődési Központ felújított színháztermében. Maradjon az úttörőház épülete azo- ké, akiknek épült! A gyerekeké! A Vilati dolgozói (118 aláírás) zavart és furcsa volt. A gyanúm, sajnos, nem volt alaptalan, mert otthon az ajtót zárva találtam, és a szomszédasszony elmondta, hogy Erika összeállt egy vörös hajú pancserrel, és most egy forgalmas faházikóban süti a lán- gost és árulja a forralt bort. — Gyerek? — Kettő, az első házasságomból, Erikával éppen csak egybekeltünk... — Megesik az ilyesmi. Nincs ezen semmi írnivaló! A férfin úrrá lesz az idegesség, cigarettát kér, de mondom, hogy nem tartunk bagót, és egyébként is utálom a füstszagot. Rendezgetni kezdi magát, kétszer-há- romszor nyakába csavarja a kétméteres pamutsálat, és mintha mégis meggondolta volna, tovább beszél: — Két hét alatt elment a pénzem, amit a munkám után kaptam. A haverok sajnálkoztak, a rokonok farizeus pofával szomorú sorsukat emlegették, és finoman kidobtak. Aludtam parkolóban a lócán, a várótermekben, de ezeken a helyeken mindig a rendőrök ébresztettek. Hiába magyaráztam, hogy a volt munkahelyemen szóba sem állnak velem, és még azoknak a szűrét is kitették, akiknek nem volt balhéjuk, a lakás pedig Erika jogos tulajdona... Ismét hosszabb szünet következik. Bogdán már harmadszor csavarja a nyakára a sálat, és úgy tűnik, hogy menni készül. — Tudja, mit csináltam? A fejemet rázom. — Visszamentem a börtönbe, és megkértem a parancsnok urat, hogy tekintsenek el a „felezéstől”, és engedjék meg, hogy le- tölthessem a teljes büntetésemet. — Sikerült? — Azt mondta, hülyeség! — És ha megint balhét csinálok? — cukkoltam. — Az még nagyobb hülyeség — mondta —, és hogy meg ne próbáljam... — Kidobták a börtönből is? Bogdán a fejét rázza. Elsejétől a sitten dolgozom, mint üzemi karbantartó... Szalay István
