Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-02 / 232. szám

___KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS _________ NÉPÚJSÁG, 1989. október 2., hétfő *

E

rdély, székelyek

Az Országos Műemléki Felügyelőség — több más intézménynyel együtt a saját székházában rendezett nagyszabású kiállítást a budavári Táncsics u. 1. sz. alatt. A téma, a gondolat: Erdély veszélyeztetett öröksége. Nemcsak a mi sajtónk, Európa is csordultig tele van mindazzal, ami tül a Király-hágón történt és történik.

Amit az aulában elhelyezett tárlókon a fotók bemutatnak, egy-egy épület, egy-egy falu, egy-egy templom, székely-kapu, temető, fejfák, részlet épületből, tájból, településből. Ízelítő in- nen-onnan, Nagyszebenből, Ho- moródról, Kézdiszentlélekről, ahol az erődített katolikus templom idézgeti a viharos idők járását is. Szerdahely Melegszamos, Torockószentgyörgy, címeres kapu Damosról, Majk sem marad ki, hiszen ez a vidék, ott, nemcsak a térképen, de tudatunkban is fontos emlék, rajzolata a léleknek, amiről nem szabad megfeledkeznünk.

Ezt a kiállítást majd vándorol- tatni fogják az országban: ahol kérik, oda elviszik. Nem szeretnénk, ha a megye városait ez a mementó elkerülné.

A kiállítás közepén bedesz- kázva, de a fotókat mégis jól lát- tatóan riportszerű felvételek arról, hogy is írják át — akár Bukarestben is — a régi épületek eltüntetésével és az újak felhúzásával a történelmet, a nemzeti tudatot, nyomják homályba azt a lelket, ami évezredeken át őrizte a kultúrát, a nép eszméletét, hitét és életerejét.

De most maradjunk csak Erdélynél. Itt szórólapon olvasható Transsylvánia múltja, s az is, ahogyan ebben a Tündérkertben a három nemzet fiai, magyarok, románok, szászok éltek — közösségben. Kik, mikor jöttek ide? Kikutatható, hiszen a hiteles források, az élő történelem írásos dokumentumai vallanak az országiás ilyen-olyan formájáról, királyokról, fejedelmekről, gyűlésekről, siculicidiumról (Nyirő József regénybe ötvözte a Mádéfalvi veszedelmet!) és még sok egyébről.

Ezen a tárlaton azt mutatják be a félmúlt képeivel, ami ma még talán itt-ott fellelhető, lencsevégre vehető, de holnap már beleúszik a felejtésbe. Küküllőkemérvyfalván állhatott még a régi házsor a székely-kapukkal, építészeti emlék lehetett a mik- házi kolostor a régi kapuval, járhattak a szász asszonyok az átörökített népviseletben, a székely öregasszony kiállhatott a kapujába és tétova szemmel, ujját a szájához emelve leshetett oda, messze, ahol az idő fordul, vagy a szerencsétlenség közelít. Szemében száraz a sírás, a nedvesség talán a hét-nyolc évtized súlyát vizsgálgatná, érdemes-e még egy-kicsinység arrébb cipelni. Román népviseletű lányok az utcán, mert a falu egyetlen-isme- rős-közösség, ott nem igen lehet senkinek elbújni-elrejteni valója.

A szász táncoló fiatalokról átugrik a szemünk arra a képre, ahol a magyar emberek élik át a nehéz sorsukat ahol az öröm, a boldogság ritkán telepszik a lócára elbeszélgetni.

Aztán fejbe csap egy kép aláírása: Homoróddaróc. Vakká lett ablakok, lógó zsalugáterek, málló vakolat, rogyadozó tetőzet és egy mondatnyi híradás: a község a hetvenes évek végén az NSZK-ba települt át. Ez a kép állva maradt bennem. Mert eddig is életem folyamán, elfogott olykor a lélek, hogy a halálról elmélkedjem. Az egyéni sors végső mércéje az, hogyan készül erre a tennivalóra: ki-ki igyekezzék rendbetenni a szénáját, hogy a hűhó helyén rend is maradjon, hálás emlékezés is. Ám ez a Homoróddaróc nem megy a fejembe. Hogyan tudhatták közösben otthagyni szüleik-nagyszüleik- felmenőik temetőjét, templomát, házát, utcáját, a termő talajt, ahonnan vétettek? Mi az a kegyetlenség, amely a lélek számtanát úgy irányította — a menekülésbe? Mert szerintünk senki előtt nem lehet kétséges, hogy a természet és lélek ismerete szerint a hűség az égjük legszebb erény, amit szakadatlanul kell gyakorolnunk. Önmagunkkal és másokkal szemben. Mert csak így maradhat meg a közösség, amit népnek, nemzetnek nevezhetünk. Szokásaikat, ünnepeiket elvihették ezek a homo- róddaróciak, de a múltat, a fejfákat, azt „a világot”, ami már nem lesz soha ugyanaz, mint amiben éltek, hogyan lehet odahagyni? Közösen, ésszel és észből teremtett elhatározással? Vagy újra vannak erők, amelyek barbár módon csak a fékezhetetlen egyoldalúság szempontjai szerint cselekszenek? És ha igen, hányszor kell még összefognia „annyi nemzeteknek”, hogy ez a sírköveket és élő gerinceket felőrlő elgondolás megálljon?

A század első egyik nagy rémületét az jelentette, amikor a törökök az örményeket millió- számra irtották. Most — a diktatúra példatevése mindig ragadós — hatalmak foglalkoznak lélek- irtással. Úgyis, hogy senkit kés- sel-fegyverrel meg nem ölnek, úgyis, hogy csak szabályozzák a mindennapi nyugtalanságot. Addig, míg a fiatalabbja — lábbal búja — elfut a lélek rémülete elől, az öregebbje pedig szája elé emeli az ujját és nem tudja, ki, hova fogja őt eltemetni? A képek láttán innen indultak indulataim.

Farkas András

Önelszámolású üdülők a Szovjetunióban

Tavaly a szovjet szakszervezetek 28. kongresszusán elfogadott határozatnak megfelelően kidolgozták a dolgozók szanatóriumi és üdülői ellátásának, a turizmus és idegenforgalom javításának alapvető irányait, létrehoztak egy olyan programot, mely az ezredfordulóig szól. A szanatóriumi üdülők és turistahálózat fejlesztésére három ötéves terv alatt, 1986 és 2000 között, több mint 7 milliárd rubelt ruháznak be. Ez 305 ezer új férőhely létesítését teszi lehetővé. Ily módon a jól felszerelt üdülőhelyek férőhelyei 1,7-szeresükre növekednek. Az újonnan épülő és felújított üdülőket úgy alakítják ki, hogy azokat családok vehessék igénybe.

Harminc jelentős ipari központban létesítenek korszerű vízgyógyászati eszközökkel, úszómedencékkel, tornatermekkel és masszírozó helyiségekkel ellátott gyógyfürdőket.

Nagy ütemben fejlesztik az Ural, a Szibéria, a Távol-Kelet és a nem feketeföldű övezet nem hagyományos üdülőhelyeit. Ami a Dél, a Fekete-tenger, az Azovi- tenger és a Kaszpi-tenger partvidékét, különösen eddig gyéren lakott területeit illeti, ezek fejlesztésére az idegenforgalom kialakítására részvényes alapon nagyobb mértékben vonják be a vállalati eszközöket, természetesen a dolgozó kollektívák egyetértésével.

Ilyenek tehát a jövő tervei. De hogy áll a helyzet ma?

...’’Turistabázis eladó” — olvashattuk nemrégen a Poljarnaja Pravda című murmanszki újság

A homokföve- nyes feketetengeri part

egyik számában. A turistabázis 40 férőhelyes, gázfűtéses, garázs- zsal, kikötővel, szaunával rendelkezik. A példa nem egyedülálló. Ugyanezen a területen már bérbeadtak szállodát egy szövetkezetnek, illetve egy turistabázist egy családnak.

Az átfogó gazdasági reform eredménye, hogy 1989. január 1-jétől az idegenforgalom teljesen áttért az önelszámolásra és önfinanszírozásra. Bővül a bérletbe adott objektumok száma is.

Az új gazdasági módszerektől azt remélik, hogy az idegenforgalom több problémáját megoldják. A kedvező változások már az idén tapasztalhatók: nő a szakszervezeti üdülőkben dolgozók száma. A gazdasági ösztönzők lehetővé teszik, hogy az idegenforgalmi vállalatok olyan jövedelemhez jussanak, melyet dolgozóik anyagi ösztönzésére fordíthatnak.

A kiadások fedezésére a szak- szervezetek évente 275 millió rubelt szánnak.

A népszerű fekete-tengeri üdülőhely, Cagra is áttér a gazdasági önelszámolásra és önfinanszírozásra.

Évente mintegy 2 millióan pihennek e festői, tengerparti városban. Ám étkeztetésük, ivóvíz- ellátásuk, az elektromos energia és utaztatásuk biztosítása egyre nehezebb. Romlott az üdülőzóna ökológiai helyzete is — a városi szennyvíztisztító berendezések kapacitása nem elegendő. Sürgősen helyre kell állítani a természetes strandokat. E problémák megoldásához azonban a városi tanácsnak nagy pénzösszegre van szüksége. Mindezi- deig a tanács semmilyen pénzt nem kapott az évente városba látogató üdülőktől.

Az új elgondolás szerint minden üdülő a jövedelem egy részét a városnak adja. Ez egy szezonban legalább 30 millió rubelt jelent. Ä városi tanács végrehajtó bizottsága ezt az összeget saját belátása szerint használhatja fel Gagra fejlesztésére.

A gazdasági önelszámolás megkönnyíti a nemzetközi idegenforgalom helyzetét is. Ugyancsak Gagrában a „CIB Corporation” amerikai vállalattal közösen, a turisták egész éves üdültetését biztosító komplexumot kívánnak létesíteni. Ennek része lesz a partot a hegyekkel összekötő 5 kilométer hosszú függővasút, több első osztályú sportlétesítmény és egy vidámpark is. Gagra érdekes ajánlatokat kapott Kuwaittól is.

A Szovjetunióban Szovsa- derm elnevezéssel már megalakult egy szovjet-svájci közös vállalat a Saderm Holding SA cég részvételével, mely a szakszervezeti üdülők fejlesztésével foglalkozik. Habarovszkban egy kínai cég ajánlotta fel szolgálatait egy helyi szanatórium építéséhez.

Az idegenforgalom és a turizmus az egész világon egyre nagyobb mértékben nemzetközi ágazattá válik. A Szovjetunió sem maradhat ki e folyamatból.

Ivan Tonkonog

Tábor, táborozok és tábortűz

(APN-sajtó- szolgálat)

z4 feifUiím közepe

Beszélgetés Zelnik Józseffel, a Magyar Kulturális Kamara elnökével

Egy enciklopédia tömör megfogalmazása szerint: a kultúra funkcionális értelemben a társadalmi (emberi) lét egyik aspektusa. Á társadalmi lét történelmileg kibontakozó totalitásában azonban a kultúrának más és más szerepe van. Minél fejlettebb a társadalom, annál inkább fontos a kultúra a társadalmi lét egészében. Ez a funkcionális szerep sok mindennel jár együtt, elsősorban a személyiség szerepének növekedésével. A kultúra tág fogalom, amelynek közepe azonban az ember.

És idézhetnénk írókat, költőket, bölcselőket, akik mind azt állítják: kultúra, művelődés nélkül elvész a nemzet. Minden társadalmi cselekvés, szándék hiábavaló, ha közben a személyiséget megfosztják kultúrájától.

A kultúra manapság a teljes reménytelenség állapotában van, olyan rosszak a pozíciói, hogy bármit meg kell próbálni,

ami ezen a helyzeten változtat — vélekedtek a művelődési intézmények szakemberei. És tettekre szánták el magukat.

Májusban megalakították a Magyar Kulturális Kamarát.

Zelnik Józsefet, a kamara elnökét kérdezem:

— Miért van szüksége a kultúrának érdekvédelemre? Nem képviselte ezt a kulturális kormányzat?

— A minisztériumnak sajátos, tudathasadásos helyzeténél fogva egyszerre kellett volna hatósági kulturális kormányzatnak és érdekképviseletnek is lennie. Ezért egyik feladatának sem tudott maradéktalanul megfelelni. Évtizedeken keresztül, 1947-48 óta nem volt stratégiája, csak ilyen-olyan akcióprogramokat készített, mint kulturális adminisztráció. Holott éppen az lett volna a szerepe, hogy elfogadtassa a művelődés, a kultúra társadalomformáló voltát.

— Mégis, a minisztérium az első pillanattól támogatta a kamarát!

— Azért, mert a kulturális irányítás erős szövetségest remél a kamarától. És joggal, hiszen ez a szervezet segít tisztázni azt is, hogy mi a kulturális intézmények érdeke, s ezek érvényesítése érdekében fel is lép. Ugyanakkor a kultúrpolitika érvényesítése olykor kemény vitákat eredményezhet, hiszen intézményi kamaráról van szó.

— A kamara célkitűzései között első helyen ez áll: „nemzeti kulturális eszmékre, értékekre épített kulturális stratégia alapján a magyar társadalom előbbre jutásának segítése”. — Mi módon, milyen eszközökkel lehet e célokat megvalósítani?

— Mindenekelőtt olyan nemzeti stratégiával, amely a kulturális dimenziót is magába foglalja. Nálunk ugyanis olyan gazdasági tervek készülnek, amelyekbe nem épült be a kulturális tervezés. Márpedig a kultúra a társadalom létérdeke. S ezt fel kell ismernie a politikának, a felelős kormányzatnak. Rá kell jönnünk, hogy kultúra nélkül nincs gazdasági, nincs politikai reform. A kultúra nem előnyre tart igényt, hanem társadalmi szerepének elismerésére. És ez nem pénz kérdése.

— Hanem?

— Nem több pénz kell, hanem hatékonyabb felhasználás. A kulturális terület a társadalom érdekében hozzá akar jutni azokhoz a forrásokhoz, amelyek nélkül működése nem biztosítható. A területarányos gazdasági, kommunikációs és emberi forrásokhoz.

— Kérem, részletezze ezeket!

— Világossá, átláthatóvá kell tenni a kulturális költségvetést. Nem lehet megengedni a megszégyenítően toldozó-foldozó megoldásokat, a kényszerből hol

erről, hol arról a területről elvont összegeket, mert ezek nemcsak kultúraellenes, hanem már-már nemzetellenes intézkedések is.

— Milyen kommunikációs csatornákra van szüksége a kulturális szférának?

— A tömegkommunikáció minden eszközére. Nem furcsa, hogy a televízióhoz a kultúra minisztériumának nincs köze?

— Ezt az egy Magyar Televíziót akarják megszerezni? Vagy önálló tévét alakítanak?

— Miért ne? Minél több televízióra van szükség. Legyenek kereskedelmi, közjogi, intézményi és magántelevíziók. Tudatosan vesszük igénybe a tömegkommunikációs eszközöket egy- egy akciónk érdekében. így történt ez a kamara első konkrét lépése kapcsán is, amikor az Országgyűlés számára fogalmaztunk meg egy állásfoglalást, s ezt közöltük a lapokban, s megküldtük minden érdeklődő képviselőnek is. Ez történt a II. vásárhelyi Dispután, ahol a Magyar Gazdasági Kamara és a Köz- gyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete volt a kulturális kamara partnere, és ahol Vásárhelyi üzenet címmel a

gazdasági és kulturális szféra kapcsolatának javítására ajánlásokat fogalmaztak meg a résztvevők.

— Mit ért emberi forrásokon?

— A remélhetőleg még fellelhető kreatív, a kultúra terjesztése érdekében tevékenykedni tudó embereket és intézményeket.

— Felépítési, működési rendjében volt-e valamilyen mintája a kulturális kamarának?

— Ilyen típusú kulturális kamarát tudomásom szerint sehol a világon nem működtetnek. Talán ezért is érdeklődnek a miénk iránt a Szovjetunióból, Japánból. A példánk a Magyar Gazdasági Kamara volt, ezt a modellt töltöttük meg kulturális tartalommal.

— Hol található a kulturális kamara?

— Átmenetileg, az idén a Közművelődési Információs Vállalatnál, ahol megfelelő infrastruktúra, az intézmény számítógépes és videorendszere, nyomdája ad hátteret a kamarai munkának. I Később aztán kis szervezettel, I főleg társadalmi munkában dől- I gozó apparátussal, önfenntartó j működéssel saját lábára kell áll- 1 nia. K. M. £