Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-31 / 258. szám

4, KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. október 31., kedd--------------------------< A Eav hét KÉPERNYŐ ■■M W I I wi, m m m ELŐTT Árnyalt számvetés Érdeklődőket vonzott a Szindbád nyolcadik utazása is Valaha volt a deklarált szürke­ség, a renitenseket a másság vét­kével minősítő, közösnek titulált akarat regulája. Ebben a szituá­cióban nem dukált, nem is járha­tott elismerésféle azoknak, akik nem tudták megtagadni egyéni­ségük lényegét. Ma, lelkileg, gondolatilag sza­badabbá váló honunkban lega­lább a belső elégtétel osztályré­szük, az, hogy nemhiába ütköz­tek, mert vállalt küldetésük is hozzájárult ahhoz, hogy a szo­morkás messziből jelenünkbe jussunk, s a még perspektiviku­sabb holnapok felé haladjunk. A személyiség jogilag is hitele­sített sokszínűsége mutat már irányt valamennyiünknek. Tü- nedezőben a közhelyek, a ruti­nosan vagy ügyetlenül fésülj sab­lonok, s körvonalazódik az a gazdagság, az a szellemi bőség, amely mindnyájunk számára ka­matozik. Megnyugtató, hogy ez az egészséges jelenség befolyásolja a műsor-összeállítók korábban indokoltan kritizált alapállását. E remélhetőleg meggyőző­désből fakadt a Kása Ferenc äItal írt és rendezett A másik ember című 1987-ben készült magyar film október 21 — 22-i tévés be­mutatója is. Egy tisztességes, következetes — bátorságát, határozottságát igazolta Béres József rákkutató ügyének kitartó képviseletével — alkotó visszapillant, s gyer­meknek és ifjúkorának karakter­megszabó történéseit fűzi tanul­ságos csokorba. Az ábrázolt válságokat, buk­tatókat ő élte át, szenvedte meg, viselte el. Emiatt hiányoznak a nagy szavak, a mozgalmi zsargon révén elcsépelt fordulatok, né­mán is megkérdőjelezett lózun­gok. Ifjú Bojtár Antal a lét gyötrő próbájára rendeltetett. Elsősor­ban közvetlen környezetének, famíliájának megpróbáltatásai, történelmi és emberi vizsgái ha­tározták meg, illetve árnyalták látásmódját. Emiatt kötődött később is az örök, a megcáfolha­tatlan etikai értékekhez, ezért hallgatott arra a hangra, amely félreérthetetlenül megkülönböz­teti a tiszta búzát az ocsútól, nem rettenve meg a szinte törvénysze­rűen közelítő haláltól sem. A harminchárom esztendővel ezelőtti mártírok emléke előtti főhajtás — persze áttételes érte­lemben — ez a mű, amelytől ide­gen a harsányság, a csinnadratta. Kizárólag nyíltságával, megnye­rő őszinteségével babonázza meg mindenekelőtt azokat, akik ilyentájt felidézik a hajdani imp­ressziókat, akik nem felejtették el, hogy honnan és miért rajtol­tak, akik a különbözőséget olyan erénynek tartják, amelyért drága árat kell fizetni, ám mégis előre­viszi a világot. Nemcsak a példaadás, de a zsoltáros töltésű, katarktikus val­lomások révén is. Pécsi István Nemzeti öncsonkítás elfelejteni... A végvár: múlt és jövő olvasztótégelye „Az jó hírért-névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hagynak”—jut eszünkbe Balas­si katonaénekének sora, ha a végvárakról, a végvári életről hallunk. Ez volt a témája annak a történészkonferenciának, me­lyet nemrégiben Egerben ren­deztek. A vizsgálódás tárgya ez­úttal — folytatva a megkezdett hagyományt- a XVII - XVIII. század fordulója volt. A tanácskozás egyik résztve­vője volt dr. R. Várkonyi Ágnes történész, az ELTE professzora. Előadásában azt taglalta, hogy a végváriak milyen természetes­nek érezték a nagyobb régióhoz tartozásukat, hogyan hatotta át őket a közép-európaiság tudata. A tanácskozás szünetében arról kérdeztem, miként alakult a vé­geken katonáskodók sorsa, élet­érzése Balassi százada után. — A történelmi körülmények változásával természetesen az ő körülményeik is nehezebbé vál­tak, de megőrzik hagyományai­kat és igyekeznek megtalálni a túlélés módozatait. A XVII. szá­zadi végvári élet, a társadalom története az előzőnél nem köny- nyebb, sőt izgalmasabb kutatási terület. A végvár nemcsak határ­vonal, az ellenséggel farkassze­met néző várak rendszere. Kul­túrákat közvetít, a múlt és jövő olvasztótégelye. Falai közt ma­gyarok, németek, rácok, szlová­kok harcolnak együtt, a Magyar- országra látogató utazók megné­zik, írnak róla, hírét viszik. Góc­pontja, idegközpontja a korabeli országnak, sőt Európának. A végváriak érzékenyen reagálnak az európai változásokra, a hatal­mi viszonyoknak a török kiűzé­sét előrevetítő átrendeződésére. A keresztény világhoz tartoznak, tisztában vannak vele, hogy csak nemzetközi összefogással indít­ható támadó háború a török el­len. — Mi lett a sorsuk azután, hogy megkötötték a karlócai bé­két a Portával? — A végvári katonaságot 1672 majd 1698 után elbocsátot­ták. Még a Habsburgok közt is akadt olyan vélemény, hogy önálló magyar hadsereget kell létrehozni, de végül az ellenér­vek kerekedtek felül. Az lett vol­na a vitézek érdeke, hogy önálló katonaságunk legyen, és testü­letként folytathassák tovább dol­gukat. így azonban beálltak a császáriak közé, zsoldosok let­tek, vagy letelepedve békés job­bágyokká, kereskedőkké, iparo­sokká váltak. Mégsem tagadták meg önmagukat, a spanyol örö­kösödési háborúban résztvevő zsoldosok közt volt olyan, aki a Rákóczi-szabadságharc hírére gyalog hazaverekedte magát, és beállt a seregbe. — Miből merítettek erőt a ha­dakozáshoz, milyen célért fogtak fegyvert a végek őrei? — A vitézi siratok, a katonaé­nekek tudósítanak erről legjob­ban, egyikben így áll: ”nemze­tünkért hadakozunk ”. A korabe­li Magyarországot jelentette ez, nemcsak a nemesi nemzetet. A történészek közt is akad olyan, akinek szemében rabló, prédáló hadként élnek. Pedig szerveze­tük van, önmaguk létét, célját képesek megfogalmazni. Nem­csak a vitézséggel megszerezhető nemesség lebeg a szemük előtt, hiszen számtalan más módja van a feltörekvésnek, ezért nem kel­lene vérüket adniuk. Márpedig ők önként adják az életüket, er­ről nem szabad elfeledkeznünk. — Hogyan járult hozzá a kon­ferencia, hogy a történészek több oldalról, alaposabban szemlél­hessék ezt a témát? — A végvári társadalom ösz- szetett jellegének, fejlődési le­hetőségeinek reális megismeré­sét segítette elő. Olyan értéke­ket hordoz a végváriak sorsa, élete, melyekről a mai társadalomnak nem volna szabad könnyelmű­en lemondania. Nemzeti ön­csonkítás elfelejteni ezeket az ér­tékeket. (palágyi) Benczúr- festménnyel gyarapodott a Nemzeti Múzeum Gróf Károlyi Gyula portréját ábrázoló fest­ménnyel — Benczúr Gyula alkotásával — gya­rapodott a Magyar Nemzeti Múzeum. A nagy értékű képet Szabó Lóránd, a Magyar Mező- gazdasági Múzeum főigazgatója adja át Kovács Tibornak, a Nemzeti Múzeum főigazgató-he­lyettesének. (Fotó: Pintér Márta — MTI) Az örök dollár Búcsú Király Istvántól Egy örökifjú filmet a sok kora­vén között mindig öröm meg­nézni. Régebben valahogy job­ban értettek a sikergyártáshoz. Tudták, hogy egy épkézláb for­gatókönyvre kell alapozni, meg­felelő színészgárdát kell verbu­válni, s hagyni kell őket játszani. Akkor még a némileg szájbará­gós társadalmi mondanivaló is elérheti a célját, mert nem újság­papírba, hanem csillogó celofán­ba csomagolják. Ezért aztán lelkesen fedeztem fel a műsorújságban a Dollárpa­pát. Igaz, többször is láttam már, de azok közé az alkotások közé tartozik, amelyek megérdemlik az újbóli figyelmet is. Meg aztán eszemben volt egykori egyetemi évfolyamtársam alapelve is, aki azóta ellenzéki országgyűlési képviselővé rukkolt elő: csak olyan filmeket érdemes megnéz­ni, amit már látott az ember. Legalább nem éri meglepetés. Igaz, némileg furcsállottam logi­kai szempontból ezt a véleke­dést, mert valahol mégiscsak el kell kezdeni a mozizást ahhoz, hogy az, ember alapélményeket gyűjtsön. Persze, vannak olyan művek, amelyek beépültek a tudatba, szinte már ismerni se kell őket ahhoz, hogy felidézzük képsora­ikat. A magyar filmtörténetből ilyen például a Hyppolit, a lakáj, a Körhinta, a Hannibál tanár úr, vagy—ne is menjünk tovább — a Dollárpapa. Talán nincs is olyan fordulata, amely már ne lenne közhelyszerűen ismert, mégis van benne frissesség. Valami bá­mulatos egyszerűség, amely még mindig hatásos. Nem is szólva Darvas Iván, Rajz János vagy Ráday Imre játékáról, akik való­sággal lubickolnak szerepeik­ben. Most, amikor a szerzői fil­mek korszakát éljük, s minden alkotó valamilyen erőltetett új­donságot akar művébe vinni, va­lósággal bájos az a bátorság, ahogy a közhelyeket vállalni mé­ri és sikerre viszi a Dollárpapa stábja. Ez a film a régi komédiái for­dulatok egyikére épült, mégpe­dig arra, hogy egyik szélhámos­ság követi a másikat, míg elő nem áll az a helyzet, hogy az alapha­zugság felbontása lavinát ered­ményezne, ezért inkább minden­ki elfogadja azt. Ez még önma­gában nem érhetett volna célt, ha nem ír szellemes szöveget Dar­vas Szüárd és Gádor Béla. Rá­adásul az embernek az efféle ka­landorkodás láttán honi kártya­várépítőink jutnak az eszébe, akiknek épp olyan szent a dollár, mint azoknak, akik a Dollárpapa főszereplői. Azt nem mondom, hogy he­tente le kéne vetíteni ezeket a filmslágereket. De a rendszeres műsorra tűzésük üdítő színfolt­nak számítana abban a televíziós szürkeségben, ami mostanában jellemzi a kínálatot. Pedig a Dol­lárpapa nem is színes film, mégis fekete-fehérben tündöklik a szellemesség szivárványfényé­ben. Gábor László 1921. július 15-én, az egykori Gömör megyei kis faluban, a mai Borsod-Abaűj-Zemplén megye északnyugati csücskében, Ragá­lyon született Király István. Ap­ja református lelkész. Útja Pa­takra vezet, eminens tanuló, or­szágos pályázatok, versenyek győztese. Az Eötvös Kollégium diákjaként végzi egyetemi tanul­mányait és szerez magyar — né­met szakos tanári diplomát. Sok és sokféle feladatot vál­lalt. 1945-ben az Országos Köz­nevelési Tanács titkára, 1948-tól az Eötvös Kollégium irodalom- tanára, 1949-től az ELTE Böl­csészkarán is tarnt, közben a Sza­bad Nép kulturális rovatának is munkatársa. 1949 júliusától 1950 szeptemberéig az ő akta­táskája volt a Csillag „szerkesz­tősége”. Az egyetemi oktató­munka mellett írja Mikszáth- könyvét (1952). Ennek szakmai sikere teszi lehetővé, hogy ispiét a Csillag szerkesztője legyen, hogy a nehéz időkben Németh Lászlót, Szabó Lőrincet, Tamási Áront, Vas István, Füst Milánt, Weöres Sándort is közölje. Tanámemzedékeket nevelt a pesti, 1957-től a szegedi egyete­men, majd pedig újra a budapesti egyetem bölcsészkarán. 1962 — 63-ban a Kortárs főszerkesztője. 1970-ben az Akadémia levelező, majd 1979-től rendes tagja. Akadémiai székfoglalóját Né­meth Lászlóról tartja. 1971-től egy évtizeden át országgyűlési képviselő. Alelnöke a Nemzet­közi Magyar Filológiai Társaság­nak, magyar főszerkesztője a Szovjet Irodalomnak, a Világiro­dalmi lexikonnak, alapító elnöke a Német László Társaságnak stb. Hazafiság és forradalmiság (1974), Irodalom és társadalom címen publikál tanulmányköte­tet. Ady Endre (1970), majd In­tés az őrzőkhöz (1982) címen írt nagymonográfiát legkedvesebb költőjéről. Önmaga korábbi né­zeteit is revideálva jelenteti meg Kosztolányi — Vita és vallomás című könyvét 1986-ban. Újulni tudó irodalomtudós, vállalja múltját — erényeivel és tévedé­seivel együtt. Új értékösszefüggésekben lát­tatja Ady életművét, a teljes műre és a teljes világképre tart igényt. Ady Endre eszmei hagyatékát, költői üzenetét minden korábbi­nál teljesebben és sokoldalúbban tudatosítja. „Világképelemzést” végez, a formai kérdéseken túl­lépve, az irodalom hivatására, tartalmi problémáira, a „hogyan kell hát élni?” kérdésére is figyel, miközben a poétikummá vált ideologikumot vizsgálja. A nyel­vi-poétikai megoldások mellett érvényes és hiteles magatartás- mintákat, döntéstípusokat, ori­entációkat, értékvonzásokat, em­berségpéldákat is keres. Könyveivel az általános és kö­zépiskolák magyartanárainak is segítséget akar nyújtani. A nem­zeti múlt ébrentartásában az ő láthatatlan, csöndes munkájukat értékelte a legtöbbre. Azt vallot­ta: a magyartanárok tudatalakító ügyszeretetétől függ, hogy az iro­dalom valóban hatni tudó, tudat- formáló élet legyen, és ne élette­len műveltséganyag, hogy embe­ri sorsokba, jellemekbe írva, esz­mei erővé váljon, és hasson to­vább öntudatot adó, nagy nem­zeti örökségként. Szerette a Mátrát, ismerte út­jait, ösvényeit, szívesen időzött a mátraházi akadémiai üdülőben. Örömmel jött Egerbe, s tartott emlékezetes előadást az Ifjúsági Házban (1984. május 18.) a ha­zafiság és irodalom témakörről. Egész személyiségével élte mon­dandóit. Meghatóan idézte Ady szavaival a történelmi magyar sorsot: „Áldott ínség: magyar élet,/ Világon sincs párod né­ked,/ Nincsen célod, nincsen vé­ged,/ Kínhalál az üdvösséged.” Társadalmi elkötelezettsége nem akadályozta meg, hogy ma­gas emberi és szakmai, vagyis oktatói-nevelői, kutatói, szer­kesztői és közéleti minőséget képviseljen. Többször vallott ar­ról, hogy Ady mellett Németh László és Lukács György volt rá a legnagyobb hatással. Áz Illyés Gyula által a XX. század Széche­nyijének nevezett Németh Lász­lótól örökölt etikum és minőség­eszme volt életelve. Nyíltan meg­vallott eszméi és eszményei pél­da értékű munkamorált, helytál­lást, maximális teljesítményt kö­veteltek tőle tevékenységének változatos színterein. Egyszerre szolgált elméleti és gyakorlati célokat. Metodikája a lehetséges kutatási módszerek szintéziséből alakult ki. Szembe­nézett az irodalomtörténet-írás válságával. Mindig igyekezett lé­pést tartani a változásokkal. Iroda­lomtörténeti munkáiban a teljes Embert, az emberi és alkotói léte­zés teljességét és igényességét mu­tatja fel. Átfogó filozófiai-eszme­történeti rendszerbe ágyazza vers- és stíluselemző fejezeteit. Egyetemi tanárként, kutató­ként, közéleti emberként egyaránt kivételes szakmaszeretetet képvi­selt. Büszke volt a „tanár úr” titu­lusra, amelyet az értékskála csú­csára helyezett. Célkitűzése túl­mutat az irodalmon, az emberne­velést szolgálja: „Irodalomról szólva, az ízlést formálva, az iro­dalom külön nyelvét elsajátíttatni akarva az emberre néz mindenek­előtt az így értelmezett irodalom- tudomány. Az emberformálás vá­gya él elsősorban benne. Az a tö­rekvése, hogy ne élettelen művelt­séganyagként, de emberi sorsok­ba, jellemekbe írva, mint eszmei erő éljen, hasson tovább egyik leg­nagyobb nemzeti értékünk, a múlt magyar irodalma.” Cs. Varga István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents