Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-30 / 257. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. október 30., hétfő'

GAZDASÁG — TÁRSADALOM

3.

Öten írásbeli figyelmeztetőt kaptak

Munkamegtagadás a recski bányánál

Az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek biztosítása a munkáltató feladata. Ennek keretében köteles a munkavégzés körülményeit tervszerűen javítani, és ha szükséges, a munkaviszonyra vonatkozó szabályok ntegtar- tásán túlmenően is minden rendelkezésre álló intézkedést megtenni a dolgozó egészségét és biztonságát fenyegető veszélyek elhárítására. (Mt. 51. paragrafus (1) bekezdés.)

Október 5-én reggel 6 órakor, amikor Polgár János, a recski ércbánya művezetője, szakszervezeti főbizalmi-helyettes bement a kokszőrlők öltözőjébe, utcai ruhában találta az embereket, és csak ennyit mondott: — Ha ez a megoldás, ezt kell csinálni, fiúk! Majd 7 órakor jelentette Lehnen Zoltán üzemvezetőnek, hogy az előkészítőben a délelőttös műszak nem veszi fel a munkát. Az indok: hetek óta nincs meleg helyiség és víz, a hideg zuhany alatt már többen megfáztak. Délre már csak öten tartottak ki elhatározásuk mellett, a többiek átöltöztek. Még aznap — és azóta is — meleg víz folyt a csapokból, s nem dideregnek az öltözőben. Elérték céljukat, gondolták, és szombaton ledolgozták a csütörtöki kiesett munkaidőt. Október 9-én, hétfőn, a késő délutáni órákban Pósfai György azzal állított be olvasó- szolgálatunkhoz, hogy menjünk ki, és kérdezzük meg a vállalat vezetőitől, miért indítottak ellenük fegyelmi vizsgálatot?

A történteket részletesebben, a helyszínen a következőképpen elevenítette fel Pósfai György gépkezelő.

— Nézzen meg jól bennünket, ilyen koszosak vagyunk már reggel 10 órakor. Az én arcom még csak hagyj án, de ott van például Kapcát Miklós, csupa korom. Álljon ide mellénk egy műszakra, és aztán próbálja magát lemosni hideg vázéi! Tökéletesen tisztára csak otthon tudja. Az elmúlt hetek alatt szinte naponta szóltunk az üzemvezetésnek, hogy tarthatatlan ez az állapot. Végül, október 4-én, szerdán bejelentettük a szakszervezeti főbizalmi-helyettesnek, hogy ha csütörtökön is ez a körülmény fogad bennünket, nem öltözünk át. A helyzet másnapra sem változott, leültünk tehát, és vártunk. Az igaz,

többször is felszólítottak bennünket,

hogy dolgozzunk, még a munkakönyvvel is példálóztak. Az igazgatóhelyettes, Fodor elvtárs is erre járt, hiszen fontos megrendelésnek kellett eleget tenni, de hiába hívtuk be, szóba sem állt velünk. Először semmilyen megoldást nem ajánlottak fel, később azt javasolták, hogy fürödjünk az 1-es aknánál levő mosdóban. Mi ezt nem fogadtuk el, mivel ott sokszor egyáltalán nincs víz, mert felfelé kell nyomatni. Megegyeztünk, hogy akkor a 2-es aknánál tisztálkodunk a következő naptól. Ekkor hárman munkához is láttak, nekik nem írták be a hiányzót. El kell még mondanom, hogy ketten, Ónodi Miklós és Vágó Pál, akik megfáztak és napokig köhögtek, ezen az ominózus napon azzal jöttek műszakba, hogy lemennek az orvoshoz. A rendelőben a következő párbeszéd zajlott le: — Ércelő- sök? — kérdezte az asszisztens- nő. — Igen — válaszolták kollégáim. — Műszakban vannak? — Igen. — Átöltöztek? — Nem. — Akkor nagyon sajnáljuk, nem vehetjük magukat táppénzre. — Nézze, mi nem szoktunk nyűglődni, szimulálni. Ha valamelyikünk beteg, akkor az úgy is van. És

nem szégyelljük a munkát sem,

bármilyen is az, hiszen ez a kenyerünk. De abba már nem tudunk beletörődni, hogy az alapvető tisztálkodási feltételeket se biztosítsák rendszeresen és megfelelően számunkra. Még annyit, hogy én alaposan utánajártam a dolgoknak. A megyei könyvtárban találtam egy lexikont, Munkahelyi ügyeink címmel. Ennek a kötetnek a 209. oldalán a következő olvasható: „A dolgozó jogosult és köteles megkövetelni a biztonságos munkavégzéshez szükséges védőeszközöket, tisztító- és tisztálkodási szereket. A feltételek biztosításáig jogosult és köteles a munkavégzést megtagadni.” Ezért úgy gondoltam, hogy igazunk van, a törvény is mellettünk áll. Rám már többen haragszanak itt, amiért nem vettük fel a munkát, és hogy elmentem a Népújsághoz. Felbujtással, lázítással is vádoltak. Ismerem én a bányát. Voltam csillés, vájár, és a mélyben rokkantam meg. Vannak, akik a munkaképességcsökkenésemet is megkérdőjelezik. Azt ajánlom nekik, menjenek le Rudabányára — ott voltunk ugyanis bérmunkán, amikor a baleset ért —, szenvedjék el azt a sérülést, amit én, és akkor majd rájönnek, hogy nem játékból tartja össze négy csavar a csigolyáimat. Szóval, beírták ötünknek a hiányzót, és nagyon jól tudjuk, hogy ennek milyen következményei lehetnek. Az első az, hogy már erre a hónapra megvonhatják a hűségjutalmunkat...

Fodor Gyula, a recski üzem igazgatóhelyettese a következőképpen elemezte az esetet:

— Amikor megtudtam, hogy mi történt, nem óhajtottam vitat Kapcát Miklós előkészítő is kézhez kapta az írásbeli figyelmeztetőt

(Fotó: Molnár Zsolt)

kozni ezzel a társasággal. Úgy tekintettem, hogy a fürdővel és az öltözővel kapcsolatos problémáik

nem ok és jogalap arra,

hogy a munkát megtagadják. Különösen nem így, hogy reggel közük: nem hajlandók beöltözni. Bosszantott a dolog, ugyanis késésben voltunk a kokszőrléssel, és bele kellett volna kezdeni egy olyan bentonitfeldolgozás- ba, amit az NSZK-ból rendeltek meg, és igen szorított a határidő. Végül a problémát megoldottuk, hiszen a társaság fele mégiscsak felvette a munkát, és más területről is átcsoportosítottunk embereket. A többieknek beírtuk a hiányzó napot. Közöltük velük, hogy ez munkamegtagadás, fegyelmit kapnak érte, hiszen veszélyeztették az üzem tevékenységét, valamint a határidős feladat teljesítését is. Megjegyzem, úgy próbálták a dolgot elintézni, hogy átvonultak a rendelőbe, hogy vegyék őket táppénzre. Csakhogy az orvos nem volt ott, mi pedig megakadályoztuk, hogy bármilyen umbulda legyen. Az ilyen ügyeknek elejét kell venni, ugyanis maga az üzemorvosi szolgálat sem áll a helyzet magaslatán. Nagyon könnyen táppénzre veszik az embereket. Visszatérve a munkamegtagadásra: utánanéztem a dolgoknak, és kiderült, hogy a fűtést reggel 5-kor megkezdték. Hangsúlyozom, mindez a fűtési idény előtt történt. Sajnos,

itt nincsenek luxuskörülmények,

a tisztálkodást illetően sem.

Ezek adottságaink, és %gy olyan üzemnek, aminek nincs különösebben nyeresége, nincs módja arra, hogy komoly pénzeket költsön ezekre a szolgáltatásokra. Én egyébként nem tudok arról, hogy ez a probléma már korábban is jelentkezett volna. Hivatalos, írásos nyoma ennek nincs. Alapvető törekvésünk az, hogy munkalehetőségeket teremtsünk az embereknek. Arra koncentrálunk elsősorban, hogy az előkészítőben olyan termékek feldolgozását vállaljuk, melyekkel megalapozhatnánk ennek az üzemnek a gazdaságosságát, s az elkövetkezendő időszakban ez minél többeknek elfoglaltságot adhatna. Körülbelül 20 milliós

árbevétel felett lehet csak nyereséges a tevékenységünk. Több mint 10 millió az állandó költségek nagysága, ami az amortizációval, hitel-visszafizetésekkel kapcsolatos, s amelyek terhelik vállalatunkat. Nagyon komoly feszültségben és hajrában vagyunk, hiszen piacokat kell találnunk. A tényleges bevételek pedig most még csak 4-5 milliónál tartanak.

A történelmi adatokhoz az is hozzátartozik, hogy 1981 óta itt csak állagfenntartás van, új létesítményt nem volt szabad építeni. A hatvanas években még biciklivel jártak be a dolgozók, 1970-ben pedig még a bányászoknál sem volt fürdő. A mátra- derecskeiek például koszosán mentek haza, mint Zola Germi- nájában a bányászok, s otthon az asszony mosta meg a hátukat, s közben így „jöttek” a gyerekek. A fürdővel kapcsolatban sok mindenben igazát adok nekik, mert nem olyan állapotok vannak, amelyek igazán megfelelőek. Ha majd körülnéz, láthatja, hogy a többiek is ilyen körülmények között tisztálkodnak. Itt nincsenek úri dolgok, erre nekünk soha sem volt pénzünk. A nagy beruházásból nem teljesültek azok a tervek, amelyekkel egy időben öltözőt, fürdőt építettünk volna. Leszerelt mozdonykazánokkal fűtünk, amelyekbe kézzel kell belapátolni a szenet. Ráadásul most csak egy működik tökéletesen, ez tartja melegen az irodaházat, a szociális helyiségeket, a szolgálati lakásokat, és csak akkor van forró víz, ha a fűtő állandóan gondoskodik a szénről. Ez nem automatizált rendszer, ahol tökéletes minden. Az elavult helyzeten sajnos, egyelőre nem tudunk változtatni. Nem hiszem, hogy az volna a célszerű, hogy ugyan

megélhetési alapunk nincs,

de fürdőt azt építünk. Erre költjük a pénzt akkor, amikor az első fél évet ötmilliós vesztességgel zártuk, amely abból is adódik, hogy túl sok szociális, túl sok jóléti dolog nehezedik ránk. Nem kevés csökkent munkaképességűnek a kártérítését kell fizetni, több mint 50 embert korkedvezménnyel engedtünk nyugdíjba, akiknek mi fizetjük — a tényleges nyugdíjkorhatár eléréséig — a havi járandóságukat. A már említett fürdő a csővezeték legvégén van, a hideg vizet ki kell először engedni, mire a meleg odaér. Nem 5 és 6 órakor kell meleg víznek lenni, hiszen nem fürdéssel kezdjük a napot. Mosakodni akkor kell, ha a műszak befejeződött. Az nem elintézési mód, hogy nem vesszük fel a munkát. Ha a testi épségük veszélynek, baleseti helyzetnek van kitéve, akkor megtagadhatják a

Pósfai György: „...még a mun- kakönyvvel is példálóztak.,,

feladatot. Ebben az esetben nem erről van szó. Amikor a beszélgetések közben és után mérlegelni kezdtem magambán, mi lehet a fontosabb, piac után kutatni, hogy a vállalat fennmaradhasson, hogy az embereknek folyamatosan tudjanak munkát biztosítani, vagy az, hogy nem kis pénz befektetésével átalakítsák, korszerűsítsék az öltözőket, a fürdőket, a vízvezetékrendszert, őszintén bevallom, nem az utóbbiakra voksoltam. Ugyanakkor azzal sem tudtam és tudok egyetérteni, hogy ezen a problémán a lehetőségekhez mérten ne lehessen segíteni. A dolgozók — szavaikból az is kiderült — nagyon jól ismerik a körülményeket, ebben élnek hosszú évek óta, nincsenek különleges kívánalmaik a tisztálkodásukat illetően sem. Tehát nem mennyezetig csempé- zett, ragyogó, korszerű szociális helyiségeket óhajtanak, csak azt a minimumot, ami mindenképpen megilleti őket.

A tényékhez azóta újabbak társultak. Néhány nappal ezelőtt öten, köztük a szakszervezeti főbizalmi-helyettes is írásbeli figyelmeztetésben részesültek, amelynek záradékában a következőket adja tudomásukra a vállalat igazgatója: „A munkamegtagadás következtében nem tudok eltekinteni a bejegyzett igazolatlan hiányzás fenntartásától és annak következményeitől. Jelen esetben azonban a fegyelmi büntetéstől eltekintek.”

Szüle Rita

Nem köteles teljesíteni a dolgozó az utasítást, ha annak végrehajtása az egészségét vagy testi épségét közvetlenül és súlyosan veszélyeztetné, vagy egyébként az érdekeit védő jogszabályba ütközik... (ML 34. paragrafus (3) bekezdés).

Marosán György:

Fel kellett állítom

7. rész

Én magukat tisztességes embereknek tartom, kommunistáknak. Ha nem így lenne, nem ülnék itt. De én is kommunista vagyok, és becsületes embernek tartom magam. Ha szociáldemokrata lennék, nagyon könnyű lenne a helyzetem. Elhagyhattam volna az országot 1956-ban és 1962-ben is. De ezt nem tehetem meg. Nemcsak azért, mert nem ülhetek Peyer és Kéthly mellé, vagy a helyükre, hanem mert a túloldal táborában engem soha senki nem látott, és nem is fog.

De nem is kényszeríthet erre. Igaz, ez a csőd könyve, a bukás könyve. De az akkori kommunista vezetés csődje! Ezt akartam megírni!

Bármilyen nehéz és válságos is a helyzet most, maguk írhatnak, publikálhatnak, vitázhatnak, és mindezt csak azért tehetik meg, mert 1956 után születtek olyan

eredmények, hogy azokból sokáig lehet élni. Még ma is abból élnek. Tudják, mi ebben a szégyen? Hogy 1962-ben történt felállásom óta rohadt szociáldemokrata, maoista, dogmatikus, leprás, üldözött ember voltam és vagyok.

Jogilag törés, politikailag nem

Nézzük Nagy Imrét. Kevés személyes dolgom volt vele. Útja, tragédiája sem az én személyes ügyem, soha, ebben a könyvben pedig különösen nem szoptam ki semmit az ujjamból. Nem hamisítok, inkább nem írok. Sajnálom Nagyot, ember vagyok, miért ne sajnálnám? Ugyanígy sajnálom Losonczit, Szilágyit, Donáthot. Azt a Do- náthot, aki Rákosi Mátyás titkárságának a vezetője volt, és aki elkészítette Rákosi Mátyás részére a Nagy Imre elleni politikai vádiratot 1949-ben, amely szerint

Nagy Imre buharinista. Ezt ugye kevesen tudják? Pedig így igaz!

Kár, nagy kár — jegyzi meg Feri —, hogy magát nem tudták közel hozni Nagy Imréhez. Talán minden másképp alakulhatott volna...

Feri és Ági határozottan jelentik ki, ha Nagy Imrét 1956 november — decemberében bíróság elé állítják és esetleg kivég- zik, nem helyeselték volna, de nem szólnak semmit. De két évvel később, ezt még magyarázni sem lehet.

— Mi indokolta, mi tette szükségessé, hogy amikor már konszolidálódtak, a hatalom biztosan a kézben volt, ezt műveljék? Magának, Marosán, tisztában kell lennie azzal, hogy ebben magát is nagy felelősség terheli. Feltételezhetően közbeléphetett volna, hogy megakadályozza. Nem az ítéletet, hanem a kivégzést.

Pörölycsapásként zúdulnak rám a vádak. Sokszor, de sokan

vágták már ezt a fejemhez. Választ várnak. Vagy védekezést. De nem védekezem.

— Lehet, hogy igazuk van abban, hogy én a kivégzést esetleg megakadályozhattam volna, de akkor fel kellett volna állnom! — Feri közbeszól:

— Maga 1957 végén el akart menni, mit kockáztatott volna?

— Sokat. Talán mindent. Nem az egyéni életemről, hanem az egész ügyről volt szó.

— Mondja, Gyuri bátyám, elgondolkodott már azon, hogy kinek vagy kiknek volt érdeke Nagy likvidálása?

— Ami engem illet, annak idején Nagy és a többiek is megszavazták az én letartóztatásomat. Pedig én ártatlan voltam. Menynyit tettem és adtam a kommunistáknak, és senki sem szólt mellettem. De a bosszú eszembe sem jutott. Egyet utólagosan el kell ismeijek, aminek nagy szerepe lett volna, hogy Nagyot ne végezzék ki, és mások se kerüljenek mellé az akasztófára. Most, hogy feldolgozom a tragédiát, az anyag összegyűjtésekor világosan látom: jogilag van törés, és nem politikailag.

— Mit ért ezen? — kérdezi Feri.

— Azt, hogy a Nagy-per politikai per, és az ítélet jogi oldalának döntő tényezője a Varsói Szerződésből való kiugrás, amihez a kormánynak nem volt joga. Ezt csak a nemzetgyűlés tehette volna meg. A törést abban látom, hogy a többiek nem feleltek a cselekedeteikért.

— Át tudjuk érezni helyzetét, de ezt nem lehet megúszni, erről vallania kell.

— Nem félek tőle. Tudom, hogy az én szerepemről és felelősségemről is szó van.

— Milyen szerepe volt magának ebben? Szembe mer vele nézni?

— Ezen az estén fogok először vallomást tenni róla.

— Az 1958-as év Nagy Imre- évként kerül a történelembe. Nemcsak magyar vonatkozásban. Nekem nem személyes ügyem. Nem volt barátom, de ellenségem sem. 1956-ban azonban szembenálltunk, ellenfelek voltunk. Induljunk ki abból, és ne szépítsük, főleg pedig ne tagadjuk le, hogy Nagy Imre ahhoz a vezetői garnitúrához tartozott, amelyik a Szovjetunióból jött haza, Rákosival az élen. De hozzá tartozott ahhoz a vezető apparátushoz is, amely Rajkot likvidálta. Ezt nem lehet Nagy Imréről elhallgatni. Nagy Imre nálam jobban ismerte a Szovjetunióban lezajló koncepciós pereket. Többet tudott a Rajk-ügyről, mint én. Megfosztották ugyan politikai bizottsági tagságától, de KB- tag maradt, és az adminisztratív osztály vezetője. Később miniszter, s bár buharinizmussal vádolták, nem ültették le.

Nagy ezekért a koncepciós perekért soha nem vállalt felelősséget. A dolgok nem úgy indultak, hogy Nagy Imrét és társait bíróság elé állítjuk. Ezt szentül állítom. Megindultak az ellenforradalmi bűncselekmények perei, függetlenül Nagy Imrétől és társaitól. És mindenki azzal védekezett, hogy az utasításokat, parancsokat Nagy Imrétől kapta. Ezért Nagy Imrét haza kellett hozatni Romániából. Ebben már nekem is volt szerepem. Sőt abban is, hogy bíróság elé állították, és a bíróság szabad kezet kapott. Ezt nem ma vallom be, soha nem kerültem meg, nem tértem ki előle. Olyan világosan, egyértelműen beszéltem Nagy Imre frakciójának felelősségéről, amilyen egyértelmű voltam Rákosi és bandájával szemben. Sem a történelmi igazságon, sem önmagámon nem teszek erőszakot, nem hamisítok és nem hazudok.

Dokumentumot írok, lehet, hogy soha nem kerül nyilvánosságra. De maguk fiatalok, és tovább fognak élni, mint én. Tanúskodhatnak. Tudják, hogy 1957 végén el akartam menni. Úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy már senki nem fordíthatja vissza a dolgokat, konszolidálódtunk. Nem kis áldozattal rendet csináltunk. Talán a legnagyobb tett az volt, hogy véget vetettünk az öldöklésnek. Ebben az időben sok-sok álmatlan éjszakát szerzett számomra Nagy. Éppúgy, mint Rákosi.

(Folytatjuk)