Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-27 / 255. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. október 27., péntek „Jelképek erdején át visz az ember útja” Köztéri szobraink Senki nem tudja mit tegyen, de mindenki szóno- Van ok a bánatra: sorra összeomolnak a családi kol... haditervek Ma esti bemutató Erdman: A mandátum Amikor a szovjet Nyikolaj Erdman A mandátum című darabját Í925-ben Moszkvában bemutatták, óriási sikert aratott, méghozzá a közönség és a kritika körében egyaránt. Többen az első szovjet komédiának tekintették ezt a művet, amelyet annak idején több mint három- százötvenszer adtak elő. Ehhez képest a szovjet szerzői jogvédő hivatal semmit sem volt hajlandó tudni Erdmanról és művéről, amikor néhány évvel ezelőtt a kaposvári színház engedélyt akart kérni a bemutatóra. Az történt ugyanis közben, hogy az egyre keményebbé váló sztálini diktatúra csöppet sem nézte jó szemmel a bátran bíráló Erdmant és alkotásait, ezért több évre Szibériába száműzték, drámáinak bemutatását pedig betiltották, miközben őt magát „csődhangulatot teijesztő latornak” bélyegezték. Bűne pedig csak annyi volt, hogy szabad emberként szemlélte a történelmet, s kinevettette az apró élősdieket, akik időnként magas talapzatra vergődnek fel. Erdman csak a peresztrojka térhódításával lett újra szalonképes, s ennek köszönhetően jutott el most Egerbe is A mandátum című komédiája, melyet nemzetközi művészgárda állít színpadra. Hiszen a rendező nem más, mint a lengyel Andrzej Rozhin, aki a tavalyelőtti évadban már bemutatkozott a Gárdonyi Géza Ötven esztendővel ezelőtt, 1939-ben alakult meg Egerben a repülőklub, amely — kisebb-na- gyobb megszakításokkal — jelentős támogatója, közreműködője volt a városban folyó légi életnek. A repülés szerelmesei, V irágosodnak a temetők, pompáznak a sírok, pufók krizantémok virítanak a drága hantokon, fátyolká- kat, kései rózsákat viszünk a világ négy tája felé. így, halottak napja táján többet gondolunk az elmúlásra, mint egyébkor, arra a nagy óceánra, amelynek egy-egy cseppjei leszünk valamennyien. — Csak meg ne fagyjanak ezek a szeretetvirágok! Falucskám temetőjében a sokszínű fák most vetkőznek, és ha jön néhány fagyos hajnal, akkor már ők is feketében, talpig gyászban várják a halottak napját. A sírkeresztek pókhálószálain ugyan fennakad még egy-két sárga, barna falevél, aztán azokat is elsodorja valahová a csípős őszi szél. Az apám sírja előtt állok, olvasom a saját nevemet, ki tudja, hányadszor betűzöm a márványba vésett írást: élt ötvenhárom évet. Az anyám neve alatt még kivé- setlen a két utolsó számjegy helye... Harangszót sodor felém a szél, kongását ezer közül is kiválasztanám, és amikor Róma, Párizs harangjait hallottam — a csodálat alázatosságával a szívemben —, mégis erre gondoltam. A temető a domboldalon van, Az álcárnőt leleplezi szokatlan szerszáma Színházban, Rozewicz Fehér házasságának színpadra vitelével. Ez a bemutató igen nagy sikert aratott országosan is, a díszleteket pedig m'vódijjal jutalmazták. A ma esti bemutatóban több lengyel munkatárs is segíti a rendezőt, így a díszlet- és jelmeztervező Marcin Jarnuszkiewicz, a zeneszerző Wieczyslav Mazurek és a koreográfus Jacek Tomaszik. A rendkívül sok szereplőt felvonultató előadásból emeljük ki a főbb figurákat alakító Csuja Imakik ma is rendszeresen találkoznak a Megyei Művelődési Központban, most jubileumra készülődnek. A nyári szünet utáni első foglalkozásukon — október 27-én délután öt órától — az évforduló megszervezéséről ejteannyi sima hely sincs, ahol egy gömbölyű kavics megállna, most veszem észre, hogy a közelben emberek dolgoznak. — Ki a halott? — Élőnek állítunk síremléket... Állok a temetődombon a késő őszi fényben, lábam elé pottyan egy makk a sírokat borító tölgyfáról, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy ő is részt kíván venni az őszi búcsúzkodásban. Tűnődöm: a makkból új fa lesz, a fákból erdő, a rönkökből valaha bútorok, koporsók. Egyszerű ősi körforgás ez, a világ vitathatatlan nagy igazsága, amit senki nem vonhat kétségbe, nevezze bár végzetnek, isteni rendelésnek, sorsnak. Ez a mozgás — velünk vagy nélkülünk — egyaránt létezik, mint ahogyan a kalapomra hulló hársfa arany esőt ontó levelei sem kérdezték senkitől, hogy mikor borítsák be a csupasz földet, a temetőt... Járva a sírok között, egy friss emlék jut az eszembe, egy több nyelvet beszélő, az embereket szívből szerető, mélyen vallásos, idős hölgy története, illetve a vele folytatott — számomra felejthetetlen — beszélgetés. Kompol- ton él, öregek otthonává rendezrét, Agárdy Ilonát, Simon Marit, Blaskó Balázst, Saárossy Kingát, Losonczy Ariéit és Somló Ferencet. Bár a mű elkészülte óta több mint hatvan év telt el, az emberi természet örök hibái ma is aktuálisak, és az a történelmi korszak sincs még tőlünk túl messze, melyben ez a komédia megszületett. így ma is tanulságos és szórakoztató egyszerre a szovjet irodalom e fenegyerekének alkotásával szembesülni. (koncz) nek szót, ezúttal felkérnek mindenkit, aki a „hőskorról”, azaz az alapításról és az utána következő évtizedekről újságcikkekkel, fényképekkel, dokumentumokkal tud segíteni, vigye magával a klubtalálkozóra. te be a házát, és — közel a nyolcvanhoz — jelenleg kitűnő egészségben, derűs életszemléletben, az emberek szeretetében égve éli az életét. Fleismann Rudolf világhírű növénynemesítő leánya, mindenki Mimi nénije ő, aki a nyelvtanításból összegyűjtött pénzéből legutóbb» egy teherautónyi ruhát vásárolt, és a menekültek részére szánva, a Vörös- kereszt rendelkezésére bocsátotta. Ragaszkodom a szenvedő emberekhez. Bekukkantottam a szobába, ahol Mimi néni lakik, és az öreg bútorok között, az ágy mellett megpillantottam egy festetten fakoporsót. A végében fejvánSokaknak már akkor is szálka volt a szemében „Iván”, még mielőtt elkezdett volna fújdogálni a változás szele. így becézik régóta az egriek a népkerti szovjet katonát — amúgy bensőségeseit — miként a társaság nem egészen kellemes, de nélkülözhetetlen tagját szokták illetni. Aztán, hogy kezdünk leszokni a több évtizedes társadalmi képmutatásról, már egyre többen pedzegetik félhangosan vagy kimondva: mi végre áll ott a megyeszékhely legszebb parkjának közepén ez a monstrum? (A régiek még emlékeznek: egykor szökőkút volt a helyén.) A legelső választ talán — lehet úgy három hónapja — a kivonuló szovjet csapatokról készült tévéfilmben adta meg az egyik szókimondó katona: „Nem is értem, hogy miért voltunk itt az önök országában. Nagyon helyes, hogy hazamegyünk” — így fogalmazott. Szóval, némely emlékművünk talapzata megingott — amúgy ideológiailag. S talán szóvá tehető már, amin eddig csak csendben morfondíroztunk: miért kellett egyformára szabni valameny- nyi községünk főterét, melyek többségében felszabadulási „egyenemlékmű” áll. Jobb esetben az első világháborús oszlop szomszédságában, máshol meg egymagában. A politizáló közakarat azonban egyre sürgetőbben változtatni kíván. Erről számolt be Erdélyi Eszter, a megyei tanács művelődési osztályának művészeti főelőadója is, aki köztereink szobrairól, emlékműveiről hivatalból is bőven rendelkezik információkkal. Most már az emberek adakoznak... — Az utóbbi időben egyre több településről érkezik híradás — tájékoztat Erdélyi Eszter. — Közadakozásból kívánnak emlékművet állítani a II. világháború áldozatainak, vagy 1848 szabadságharcosainak. Többnyire levélben vagy személyesen kérnek segítséget tőlünk, de előfordult, hogy csak újságból értesültem a szándékról. Gyöngyösön például a nagytemplom bejárata mellett emléktáblát akar állítani a helyi városszépítő egyesület a szabadságharc és a II. világháború hőseinek. Tavasszal Tiszaná- náról, később Poroszlóról jelezték, hogy gyűjtést szerveztek hasonló célra. A gyöngyösorosziak pedig október 23. alkalmából két szabadságharc és két világháború áldozataira emlékeztető szobrot avattak. Egerben a Tűzoltó téren készítik elő a terepet egy hasonló objektum számára. — Többé tehát már nem lehet ilyen ügyekben az emberek megkérdezése nélkül dönteni. S kin kos, hajói emlékszem, vékonyka takaró is. Első pillantásra teknő- nek, jászolfélének, vallásos ereklyének tartottam, később a kíváncsi tekintetemre kérdés nélkül is választ kaptam. — Ebben a koporsóban alszom. — És ez lesz majd a végső nyughelye? Látta az arcomon a megdöbbenést, érzékelte a szokatlan és különös helyzetet, ám a szeretettől sugárzó angyali derű minden feszültséget feloldott. — Ne tartson zavart elméjűnek — magyarázta. Ez a koporsó — hitem és meggyőződésem szerint — nem a borzalmak helye, csupán egy mindennapi memenA népkerti szimbólum Egerben (Fotó: Gál Gábor) múlik az, hogy egy idejétmúlt szimbólum ott maradjon-e a helyén, vagy ne? — Tévedés azt hinni, hogy rajtunk múlik. A mi szerepünk az, hogy segítsünk kijelölni a köztéri létesítmények helyét, ügyeljünk a művészi megvalósítás színvonalára, s lehetőségeinkhez mérten anyagilag is hozzájáruljunk. Ha egy település közössége kéri ezeknek a köztéri szobroknak az elmozdítását, s a helyi tanácsi testület erről dönt, akkor nyílik erre lehetőség. Hozzánk még ilyen igény nem érkezett, ha előfordul, természetesen utánajárunk. ' Csak úgy nem no ki a földből... Közhelynek tűnik ismételni, mennyire meghatározó szemléletformáló a lakosok számára egy város, falu tereinek szépsége, harmóniája. Az ott elhelyezett építmények kifejezik egy közösség gondolkodását, eszményeit. Vajon kifejezik-e? Merthogy kifejezhetik a közösség korlátozott szabadságát is, ha egy diktatórikus hatalom az emberek akarata ellenére állít vagy állított oda szimbólumokat. — Hogy zajlott ez az utóbbi esztendőkben? Valóban demokratikusan? — Az erre a célra szolgáló pénzösszeg elosztása s a művek képzőművészeti zsűriztetése a mi feladatunk. A gyakorlatban ez úgy zajlik, hogy a községi, városi tanácsok jelzik, milyen emlékművet, szobrot szeretnének állítani. Ötéves ciklusban dolgoztunk. Eddig egy tervidőszakra kijelöltük, hogy az elkülönített keretből (ez a legutóbbi időszakban kétmillió forint volt) mennyit tudunk támogatásként adni. tó, egy reggeli figyelmeztetés az ébredőnek, akit az Isten egy új nappal megajándékozott. Az új nap számomra egy újabb esély arra, hogy kijavítsam a tegnapi hibáimat, és jóvátehessem azokat. Higgye el, ha egy hívő katolikus számára, aki a temető útjait jáija, és hisz abban, hogy a halál után létezik egy boldogabb élet, mindegy, hogy ágyban vagy koporsóban alszik. Oly természetes, őszinte volt minden szava, hogy a koporsó láttán bennem lévő borzadály mintha mólóban lett volna. Egyszerre néztem a vetett ágyat és a vetett koporsót, amelyben talán még ki sem hűlt a párna, amelyen Mimi néni feküdt. — Hogy aludt? — kérdeztem. — Mindig jól alszom! Itt van hét vekker! Ezek ébresztenek, mert a mormotának ugye, feltétlenül elkel az ébresztő, bár én minden reggel korán kelek. Megyek a templomba! öyalog indulok Kálba — a szomszéd faluba —, oda kell érnem a misére. Közel ötven esztendeje, hogy egyetlen szentmisét sem mulaszottam el, mindig megtaláltam a módját, hogy megkeressem a hozzám legközelebb eső templomot... — Fél évszázada? Az elképzeléseket egyeztetjük a Képző- és Iparművészeti Lektorátussal, amelyik minden esetben egy művészekből álló bizottságot hoz létre. A szakemberek megtekintik a helyszínt, és véleményt mondanak arról, hogy megfelelőnek találják-e az előzetes elképzeléseket. — Ki bízza meg az alkotókat? — •Ennek két formája van, vagy pályázat útján találunk művészt a megrendelőkkel együtt, vagy pedig megbízással. Ha ezen már túl vagyunk, a köztéri alkotás terveit, valamint a kész művet ugyanaz a zsűri bírálja. Előfordul, hogy kikérjük az építészek véleményét is. Különösen akkor, ha új létesítmények elé, vagy azok belső terébe kerül az alkotás. Ez történt például a hevesi oktatási központ belső térplasztikájának elhelyezésénél, vagy az egri lila iskola esetében is. — Említette, hogy a megyei tanácsnak kétmillió forintja volt e célra 86-tólVO-ig. Ez nem tűnik túl soknak. — Ez évente csak négyszázezret jelent. De az elkövetkezendő időszakra lehet, hogy még ennyi sem jut. Beleszólni, de... — Ha csak a megyeszékhelyen nézünk szét, az embernek az a benyomása, hogy még mindig üresek a közterek. — Pedig a jelenlegi összesítésünk szerint pusztán Egerben 69 köztéri szobrunk vagy emléktáblánk van. A megyében pedig 210-ről van tudomásunk. Hozzáteszem, ez nem végleges adat, 1990-ben készítünk kiegészítő felmérést. Számos műalkotás van készülőben. Például Füzesabonyban díszkutat állítatlak, Gyöngyösön tavaly adták át Kli- egl Sándor kétalakos plasztikáját Kapások címmel, Egerben, a Belvárosi ABC mellett most alakítanak ki egy pihenőparkot kút- tal, s jövőre a Lenin út — Sas út sarkán Pusztai Ágoston városköszöntő szobrát állítják föl. Szóval sorolhatnám a példákat. — Nem kerülhetünk ki még egy kérdést. Sokan úgy mondják, meghatározó az, hogy ki ül annál az íróasztalnál, amelynél e kérdésekről döntenek. — Mióta itt vagyok (1986- tól), igyekeztem pártatlanul közreműködni megrendelők és alkotók között. Nem vagyok híve sem a helybeli, sem a fővárosi művészek elvtelen támogatásának. A magam részéről jobban szeretem a pályázati rendszert. Nagy felelősség dönteni arról, hogy milyen környezetben élünk majd. Manapság ebbe a kérdésbe egyre több közösség beleszól. Ez jó is, hiszen a demokráciát segíti, ám a politikai mellett a művészeti-esztétikai szempont a döntő. Jámbor Ildikó Elmondta, hogy a kutatóintézetben, ahol annak idején édesapja gépírója, személyi titkárnője is volt — az ő halála után tolmács és fordító —, azért nem nevezhették ki véglegesen, mert sohasem ért vissza reggel nyolc órára a miséről. — így aztán, mint részfoglalkozású kisegítő személyt alkalmazhattak, bizonyára ezért is ilyen csekély a nyugdijam... Ezeket nem panaszként, el- marasztalólag, sőt megértéssel mondta, elvégre a munkaidő az irodákban általában reggel nyolckor kezdődik. Emlékeim között keresgélve, Fleismann Mária alakja mintha ott lebegne a lombjaikat hullató aranylevelű fák koronái között, és hallom a bibliai idézetet, amellyel annak idején útnak eresztett: — „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom”. Hazafelé jövet a temetőből rádöbbenek, hogy itt nem csupán szomorúbb, de bölcsebb is lehet az ember... Szalay István Jubileumra készülnek az egri repülőbarátok Élők és holtak
