Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-26 / 254. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. október 26., csütörtök GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. A hírekben szerepel: Békehadtest, avagy újabb nevén: Békeszolgálat — „ Örömmel jelenthetem be, hogy a Békehadtest első ízben kezdi meg működését egy európai országban. A Békehadtest instruktorai angol nyelvet tanítanak majd Budapesten és mind a 19 magyar megyében” — jelentette be Bush amerikai elnök július 12-én a közgazdasági egyetem hallgatósága előtt. A megvalósulás szakaszába akkor lépett az ígéret, amikor Glatz Ferenc művelődési miniszter és Paul Cover- dell, a szervezet igazgatója a napokban aláírták a megállapodást a nyelvtanárok érkezéséről és fogadásuk feltételeiről. Mi is ez a különös szervezet? Eredeti, angol nyelvű elnevezése: Peace Corps. 1961-től működik; megalapítása a néhai Kennedy elnök nevéhez fűződik, s mi tagadás, akkoriban nem a legjobban csengett. Beleillett az Egyesült Államoknak abba a világméretű törekvésébe, hogy a II. világháborút követően mindenütt jelen legyen, mindenütt szerepet vállaljon. Igaz, á Békehadtest csak nevében katonai intézmény, ezért célszerűbb a magyar fordításban a Békeszolgálat nevet rendszeresíteni. Az elmúlt 25 év alatt mintegy 150 ezer önkéntest küldött eddig kizárólag fejlődő országokba, szám szerint 99-be, hogy ott segítsenek a különböző — öntözési, egészség- ügyi, oktatási és egyéb — programok megvalósításában. A szervezet most eltér e hagyományától: Magyarország, mellesleg éppen a 100. célpont, az első európai és szocialista ország, amely segítséget kért és kapott tőle. (A Peace Corps Kínával is megállapodott, de Peking a legutóbbi belpolitikai események után a Erőteljesen megoszlanak a vélemények a vállalkozási törvény tervezetéről, amely jogi keretet ad ahhoz, hogy a tervek szerint már jövő év március 1-jétől alanyi jogon bárki vállalkozhasson. A törvénytervezet társadalmi vitájában azzal mindenki egyetért, hogy a magánvállalkozás hazánkban kiszélesedjen, ám mikéntjéről eltérnek a nézetek. Vannak, akik úgy vélik, hogy a készülő vállalkozási törvény csak akkor éri el célját, ha hatályba lépésével párhuzamosan több állami monopóliumot felszámolnak; például magán vállalkozásként is működhet a biztosítás, a rádiós és televíziós műsorszórás, a temetkezési szolgáltatás. Az iparosok nagy része egyébként ellenszenvvel fogadja a törvényterveprogram elhalasztását kérte.) A program folytatható, a további együttműködés a környezetvédelemre is kiterjedhet — mondta Paul Cowerdell, a szervezet igazgatója. A Békeszolgálat önkéntesei a legkülönbözőbb foglalkozási ágakat képviselik az erdésztől a mérnökig, a tanártól az üzletemberig. Korhatár nincs, a munka- vállalók életkora 21-66 év között mozog. A tapasztalatok szerint nemcsak a lelkes fiatalok végeznek hasznos munkát, hanem gazdag élettapasztalataik birtokában az idősebbek, a nyugdíjasok is. Fizetésüket az illető ország pénznemében, az ottani átlagos jövedelmi szintnek megfelelően állapítják meg, tehát többségük jelentős anyagi áldozatot hoz, amikor ilyen munkát vállal. A várhatóan tavasszal megnyíló budapesti iroda feladata az lesz, hogy felkészítse a Szolgálat önkénteseit, illetve folyamatosan biztosítsa a kapcsolattartást velük. A hatvanas években, a Békehadtest megalapítása után gyakorta hangzottak el olyan vádak, hogy tulajdonképpen az amerikai külpolitikai célokat szolgálja, sőt a CIA fedőszerve. Ezek a vádak azonban nem nyertek bizonyítást: negyedszázados fennállása alatt inkább önkéntesei békés tevékenységéről, segítőkészségéről, semmint „felforgató tevékenységéről” vált ismertté világszerte. Annak idején Nicaraguában például, miközben a kormánycsapatok és az Egyesült Államok által is támogatott kontrák véres harcokat vívtak egymással, a Békehadtest „katonái” békésen szüretelték a kávét. Bessenyei Mária zetet, különösen azt sérelmezik, hogy állampolgári jogon válik majd lehetővé a vállalkozás. Véleményük szerint, ha az adott szakma gyakorlásához szükséges képesítést és gyakorlati időt nem követelik meg — márpedig a tervezetben ez szerepel —, az a szakmai színvonal romlásához vezet. A törvénytervezet ugyanakkor szükségtelenül korlátoz — vélik a kisiparosok. A tervezet szerint például nem lehetnek korlátlan felelősségű tagjai gazdasági munkaközösségnek, betéti társaságnak vagy közkereseti társaságnak. Kifogásolják, hogy a több százezer forintos alapító vagyonnal nem rendelkező, de kiváló kisiparosokat e szabályozás kizárná a társulásokban való részvételből. Egyetemisták visszatartott pénze Sokszor csak másfél-két hónap múlva jutnak hozzá az egyetemisták és a főiskolások a havi 910 forintos jövedelemkiegészítéshez, az úgynevezett „húspénzhez” , a tanulmányi ösztöndíjhoz és a szociális támogatáshoz — mindezt sérelmesnek találják a hallgatók, s ennek a panaszuknak hangot is adnak a dékáni hivatalokban. A diákoknak évről évre, sőt félévről félévre meg kell újítaniuk egyetemista státusukat, különben nem vehetnek fel pénzt. Ez még érthető, de az már nem, hogy a felsőfokú intézmények egy része még szeptemberben sem bocsátja rendelkezésükre a júliusra, augusztusra és szeptemberre járó 910 forintot. Tavalyi adatokkal számolva ez azt jelenti, hogy az ország 65 ezer nappali tagozatos hallgatójának havonta járó közel 60 millió forintot önkényesen csak a tanév kezdetét követő egy-két hónap elteltével fizetik ki. Ez oda vezet, hogy akár 120-180 millió forinttal adósai maradhatnak az egyetemek a hallgatóknak. Ezt az ösz- szeget gyakorlatilag az egyetemistáktól veszik „kölcsön”. A Művelődési Minisztérium egyetemi és főiskolai főosztályán meglepetéssel fogadták ezeket az értesüléseket. Az MTI munkatársa különböző oktatási intézményeknél tájékozódott a témával kapcsolatban. Az ELTE jogi karáij például október elején fizettek először jövedelemkiegészítést, azt is csupán július, augusztus, szeptember hónapokra. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem hallgatói kaptak ugyan húspénzt, de három hónap helyett csak kettőre. Még rosszabb a helyzet a tanulmányi és szociális ösztöndíjaknál. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, az ELTE több karán, Gödöllőn a Kertészeti és Élelmiszer-ipari Egyetem tartósítóipari karán csak október végére kaphatják meg a hallgatók az állami támogatást. Kétségtelen, hogy az ösztöndíjak pontos elosztásához meg kell várni, hogy a kar összes hallgatója letegye utóvizsgáit, és beiratkozzon az új félévre, majd a diákjóléti bizottságok döntsenek a pénz egyenkénti odaítéléséről. De hogy ezt a helyzetet át lehet hidalni, arra jó példa a kertészeti egyetem termesztési kara, ahol bevezették az ösztöndijelőleg rendszerét. A Művelődési Minisztérium illetékesei szerint a jelenlegi kifizetési gyakorlat jogsértő, mivel az ide vonatkozó jogszabály kimondja, hogy a rendszeres havi pénzbeli támogatást a tárgyhónapot megelőző hónap végén kell a hallgatóknak kifizetni. Vállalkozók vitája Százötvenezer kontaktlencse évente Hazánkban csaknem 2,5 millióan kényszerülnek arra, hogy szemüveget hordjanak, ebből 25 ezren a kontaktlencse használatát választották. Egy éve még hiánycikknek számított az apró lencse a szaküzletekben. Az Europtic amerikai — magyar optikai kft. létrehozásával megszűnt a kontaktlencsehiány, mivel évi 150 ezer különféle típusú lencsét készítenek angol és amerikai alapanyagból. (Fotó: Balaton József— MTI) Zakopane — 89 A csehszlovák — lengyel határon ránk mosolyog a határőr, és a vámtiszt sem kellemetlenkedik. Mondhatnák erre többen: na és? Aki azonban átesett már ezen a szakaszon korábban néhány megalázó motozáson, az igenis meglepődik. Éppúgy, mint barátunk, akit egy-kétszer itt már pucérra vetkőztettek, mielőtt átlépte a határt. Pedig csak síelni ment néhány napra. Bárhogy is van, bennünket örömmel tölt el ez a gesztus, így bizalommal gördülünk tovább a végcél felé, Zakopanéba. A festői szépségű, Tátra-ölelte tájon az elszórt faházak, a hegyoldalban hancúrozó gyerekek, a kenteden udvarokban dolgozgató emberek mindannyiunkból azonos érzést váltanak ki: szimpátiát és valamiféle megmagyarázhatatlan rokonszenvet. Mondják, ezen a környéken bármelyik házba bármikor bekopoghatnának a magyarok, mindenütt szívesen fogadnák őket, és ha szükség lenne rá, segítenének. Ezt ugyan nem próbáljuk ki, de annyi bizonyos, hogy a rendszámtáblánkat meglátva, többen örömmel intenek felénk. Ez jólesik, s épp ezért kicsit el is szégyellem magam, amikor arra gondolok, hogy az utóbbi időben milyen dühöt vált ki belőlünk a lengyelek „seftelő inváziója”. Pedig hát csupán a „nincs” kényszere űzi őket a méltatlan adásvételre. S egy pillanatra magam előtt látom az egri lengyelpiaccrt, ahol a szemétkupacok középén, langyos sört szopogatva kínálgatják a portékát, a használt fehérneműtől kezdve az otthoni kacato- kig mindenfélét. Képesek a fagyos éjszakákat az autóban tölteni, hogy forinthoz jussanak. Mert a forint húst, élelmiszert jelent, ami lengyel honban egyre kevésbé kapható. Amikor idáig érek a gondolatokban, újra kinézek az autó ablakán, és egy csapásra megbocsátom az itteniek magyarországi alkalmatlankodását. Mert hogyan is lehetne neheztelni azokra az emberekre, akik még ma is előnyben részesítik a fát, amikor új ház építésébe kezdenek, akiknek belülről fakadó ősi kényszer a hagyományok tiszteletben tartása, a múlthoz való ragaszkodás, s a természethez való alázatos alkalmazkodás. Zakopanéba érve azonban változik a kép, s vele együtt a benyomások is. Alig lépünk ki a kocsiból, nepperek gyűlnek koránk. — Márka, forint? — kérdezik, miközben bűvész módjára óriási zlotykupacot pörgetnek az ujjaik között. Nincs — mondjuk. Hitetlen, megvető legyintés a válasz. Sétálgatunk a kis városban, amely épületeiről ítélve egykor varázslatos lehetett. A jelen képei azonban elhomályosítják a múlt sajátos báját. Omladozó műemlékek, szürke tűzfalak, s fáradtan loholó emberek. Hova juttatták őket, s vajon tudják-e, merre tartanak? Sajnos, a kérdés ugyanúgy vonatkozik ránk is, akik itt irigylésre méltó, gondtalan turistáknak látszunk... A főutca egyik padján nyomorék ül ócska kabátban. Mellette egy pár darab ruhafogas. Fogatlan szájában üres kenyeret forgat, s néha rekedten kínálni kezdi az értéktelen portékát. A borúsabb összkép kedvéért az eső is elered. Nyomasztó ez a reménytelen szürkeség. A házfalakon fakulóban lévő Szolidaritás-plakátok egyik-másikát végleg leáztatja a szemerkélő eső. Délutánra jár, szállást keresünk. Valutakeretünk csekély hányadát zlotyra váltjuk a közeli bankban, nagy halom pénzt kapunk érte, és egy ajánlatot tört magyarsággal: — Menjenek a Hotel Kasprowyba! Amikor odaérünk, akkor tudjuk meg, négycsillagos, exkluzív szállodáról van szó. De pénzünk van, sokkal több, mint amennyit itt másra elkölthetnénk. Szobát foglalunk hát, s vacsorázni indulunk. Farmerban, pulóverben, hiszen eredetileg túrázni készültünk a Tátrába. Az utcai öltözet miatt egy kissé zavarba is jövünk az elegáns étteremben, ahol frak- kos, csokornyakkendős urak és kisestélyis hölgyek üldögélnek. A zavar azonban csak addig tart, amíg rá nem jövünk: ezek az emberek is magyarok, szinte kivétel nélkül. Mi idejövünk, távolságot nem kímélve, hogy azt tehessük, amit otthon soha. Ide jövünk, hogy úrnak érezhessük magunkat, hogy előmelegített tányérban tálalják elénk az ételt, az etikett ösz- szes esedékes szabályát betartva. Ide jövünk, hogy „fillérekért” szaunázzunk, tekézzünk, s hogy kisestélyit öltve különös színű, jeges koktélokat szopogassunk a sejtelmes fényű szállodai búsban. Furcsa, visszás érzésünk támad, s egy délutáni epizód jut eszünkbe. A piacon füstölt sajtot árult egy nénike. Vettünk egy pár darabot, és nem akartuk elfogadni a visszajárót. Nem értette, és kétségbeesetten nyomta vissza a tenyerünkbe a pénzdarabot. Nem akart bennünket becsapni... Éjszaka a fülledt szobában ránk nehezedik a pehelypaplan, s reggel szinte menekülünk. El, a szomszéd országba, Csehszlovákiába, ahol nem mosolyog ránk a pincér a magas borravaló reményében, s ahol a magyar szó mostanában nem vált ki a helyiekből túlzottan nagy szimpátiát. Mégis itt találunk magunkra, itt kezd oldódni a görcs. A sziklák és a vízesések között, ahol értelmetlenné válik minden, ami hazugságra, s kiszolgáltatottságra épült. Barta Katalin Marosán Györg)j: Fel kellett állítom mmwmm 4. rész Ebben a két figurában minden megtalálható, a szabad választás, élet és halál, helytállás, hűség, becsület, karrier, gyávaság és bosszúállás. Mondjon nekem egy írót, aki ezt meg meri írni. Egy azonban nincs meg bennük: a helyes politikai felismerés, az igazi emberi tartás. Nagy Imre és Maiéter helye, felelőssége nálam lezárt ügy. Először is Nagy megosztotta a kommunistákat. Ezzel egy kritikus politikai helyzetben lehetetlenné tette az erő összpontosítását. Másik súlyos hibája, hogy nem ismerte fel, vagy nem vette számba az országban, a politikai életben uralkodóvá vált azon erőket, amelyek nem állnak, nem akarnak megállni Nagy Imrénél. Sőt fedezte a kommunisták nyílt lincselését, likvidálását. És a legfontosabb ballépés, hogy Nagy Imre, a kommunista, nem akart a munkásosztályra támaszkodni. Az is tanulságos, milyen volt Nagy Imre viszonya a volt szociáldemokratákhoz. Amikor 1956-ban kijöttem a börtönből, sokan megpróbáltak rábeszélni: fordítsak hátat a kommunistáknak, sőt álljak bosszút. Nem tettem. Nagy viszont nem velem állt szóba, hanem Kéthlyvel és a szociáldemokraták munkásegység- ellenes, bosszúra éhes szárnyával. — Maga ezért volt ellene? — 1957 végén úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy egyenesbe jutottunk. Visszaszereztük a munkások bizalmát, hittek nekünk. Megakadályozhatunk egy óriási tragédiát. Kézzelfogható eredmények voltak kialakulóban. — Az értelmiség nem hitt maguknak, nem is fogadta el magukat, különösen magát és Kádárt nem. Ki itt az aljas? Elnevettem magam: — Várjon csak. Van itt egy érdekes tény ebből az időből. Illyés Gyula és Tamási Áron azt mondták az íróknak, újságíróknak: aki írni mer a Kádár-bandának, segít nekik, számoljon azzal, hogy bosszút állunk. Kádár és bandája majd kiegyezik velünk, és akkor majd mi határozzuk meg, hogy kinek hol a helye. — Hát ez a jóslat bevált. — Rendben van, de akkor feleljen arra a kérdésre, ki itt az aljas, a becstelen? Én. Marosán György, az akkori idők mindent vállaló marxista kommunista munkása, törvényen kívül vagyok. A talpnyalók és a kasszakulcstartók viszont uralkodó tényezővé váltak. — Maga többször említette, hogy 1957 végén el akart menni. Mi játszott ebben szerepet? — Az, hogy engem nem kötött a közéletiség és a hatalomvágy, és amire vállalkoztam, azt sikerrel elvégeztem. 1958 elején két jelentős politikai válsággal kellett szembenéznünk, és ez két személyhez fűződött. Nagy Imréhez és Kádár Jánoshoz. Nagyot haza kellett hozni Romániából, és bíróság elé kellett állítani. — Milyen szerepe volt magának ebben? — Másfél éven keresztül talán senki sem lépett fel olyan élesen Nagy és Nagyék ellen, mint én, mégpedig nyíltan, a tömegek előtt. Később a pártban és az állami életben viselt funkcióim' szerint hozzám is tartozott az ügyük. Ezt az ügyet azonban Kádár, Biszku és Kállai kezelték. Az utóbbi azért, mert régi barátságban volt Naggyal, vele együtt került a csúcsvezetésbe is. Nagy bíróság elé állítása és kivégzése hallatlanul visszavetett bennünket. Majdhogynem elölről kellett kezdeni a harcot. A sors iróniája, hogy Nagy Imre kivégzéséről én vittem a hírt No- votnynak. Mindezért senkit nem támadtak úgy, mint Kádárt és engem, de különösen Kádárt. Hiszen Kádár még a csőd előtt együtt ment Naggyal. Kádár hagyta el Nagy Imrét, és én Kádár után mentem. Kádár minden akkori cselekedetét, megítélését, döntését helyeseltem. — Még most, 1969-ben is helyesli? — Változatlanul, Miklós. Piszkos hitszegőnek, árulónak kiáltott ki a jobboldal és az egész világ. Velük szemben védtem Kádárt. Innen eredt a velem szembeni gyűlölet a jobboldal részéről. Ügy ítéltem meg, hogy Kádár kulcsember. Az egyedüli vezető közöttünk, akit erősíteni, támogatni kell. 1957 végén, 1958 elején azonban megindult egy támadás Kádár ellen, méghozzá baloldalról és párton belül, azok részéről, akik gyűlölték őt. Mint később kiderült, nem is ok nélkül. A támadás a Párttörténeti Intézet fedezete alatt bontakozott ki, és jól átgondolt volt. Az intézet egy dokumentumot akart kiadni az ellenforradalom anyagából. Már ki volt szedve, nyomás alatt állt. Ügyesen építették be Kádár beszédeit, különösen a Naggyal kapcsolatos dolgokat. Kádár érthetően el volt keseredve. Dúlt-fúlt, fel akart állni, el akart menni. Én tartottam vissza. Azt mondtam neki, nem a te dolgod, hogy megvédd magad. Hát kié? — tört ki elkeseredetten. Ez a párt és a vezetés dolga, válaszoltam. Kételkedve nézett rám. Rólad elhiszem, hogy kiállsz értem és megvédsz, de hogy ezt mások is megteszik-e? Bízd csak rám — mondtam neki. Utazz el. Ne legyél itthon. (Folytatjuk)
