Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-02 / 232. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. október 2., hétfő GAZDASÁG—TÁRSADALOM Magyar semlegesség: program vagy vágyálom? Tény, hogy a mai érvelő vagy indulatos, higgadt vagy éppen nekikeseredett, tárgyszerű vagy időnként a valóságtól elrugaszkodott politikai vitákban csak elvétve merülnek föl külpolitikai kérdések, és ezek száma sem tűi nagy: romániai és NDK-beli menekülők; mit szól majd a Szovjetunió mindahhoz, ami nálunk történik; ad-e majd pénzt a Nyugat és ehhez hasonlók. E nem túl kiélezett külpolitikai vitán belül is a vélemények figyelemre méltó egybeesése tapasztalható egy kérdésben, ez pedig Magyarország jövendőbeli semlegessége. A semlegesség mellett száll síkra a legtöbb új és régi-új párt programja; semlegességről szól az Országgyűlés elnöke, aki nemrégen még az MSZMP külügyi titkáraként a pártállam nemzetközi ügyeinek egyik legfőbb letéteményese volt s személyében is képzett és gyakorlott diplomata. Sőt megfogalmazza a semlegességet az MSZMP új programja is — igaz, óvatos formában —, amikor a két katonai szövetség egyidejű feloszlatása mellett érvel. Elismerés és garancia A nézetek ilyen egyöntetűsége első pillantásra meglepi az embert, aki kezd lassan hozzászokni a vita élesedéséhez, a polarizálódó álláspontokhoz, a szenvedélyességhez. Am kicsit alaposabban szemügyre véve a kérdést, hamar bebizonyosodik: a semlegesség megfogalmazása népünk, közvéleményünk alapvető igényét, a lelkünk mélyén meghúzódó legősibb vágyat tükrözi: a békéét és az öntörvényű fejlődését. De valóban a semlegesség jelenti az áhított megoldást? Igaz, hogy nekünk nem sikerült, de másnak sem. Belgiumot és Luxemburgot semlegessége sem tudta megóvni az első világháborúban a német lerohanástól. Napjainkban pedig pedig Írország és Málta kinyilvánította ugyan semlegességét, de ezt mások nem nagyon ismerték el, így ezen státuszuk enyhén szólva megkérdőjelezhető. (De az is elgondolkoztató, hogy a semlegességjellegzetesen európai kategória; a fejlődő világban — éppen a háborúk gyötörte térségekben — nemigen ismeretes.) Vagyis: a semlegességhez az óhaj kinyilvánításán túl további dolgok szükségeltetnek: egyrészt az, hogy mások ezt elismerjék, másrészt az, hogy valami módon garantálni lehessen. Kinek jó a magyar semlegesség Ha szemügyre vesszük a semleges országokat, néhány körülmény azonnal feltűnik. Az egyik az, hogy olyan helyen fekszenek, amelyek nagy fegyveres egymás- nakrohanás esetén másodlagos jelentőségűek, vagy szakkifejezéssel élve: nem fő hadászati irányban. A másik: földrajzi adottságaik olyanok, hogy rendkívül kedvező feltételeket teremtenek a védelem számára — hegyvidék vagy tavak szabdalta erdőségek. A harmadik pedig az, hogy mindegyikük fejlett hadiiparral rendelkezik; Svédország és Svájc jelentős exportőrök is, de Finnország és Ausztria fegyvergyártása sem elhanyagolható. Mindez Magyarország szempontjából végiggondolva a következőket jelenti: először is azt, hogy mi sem fekszünk „fő hadászati irányban”, de a Kárpát-medence mégiscsak fontosabb, mint az emh'tett semlegesek, mert innen mód nyűik nagyszabású „átkaroló hadműveletekre”. Másodszor: területünk igen nehezen védhető, tehát a természetes akadályokat mesterségesen kellene pótolni és a légitámadások ellen is meg kellene védeni — és ez rendkívül költséges lenne! A magyar hadiipar pedig — nos, nem összemérhető, de ez a jelenlegi körülményeink között nem feltétlenül sajnálatos. Vagyis mindebből aligha vonható le más következtetés, mint az, hogy a jelenlegi nemzetközi katona- politikai feltételek között és adott gazdasági teljesítőképességünk mellett az ország semlegessége saját fegyvereinkkel aligha lenne szavatolható. Menjünk tovább. Hajlandó lenne-e akkor valaki más garantálni semlegességünket? Nyilvánvalóan csak az, akinek ez az érdeke — de kinek az? A Szovjetuniónak? Az Egyesült Államoknak? A kettőnek együtt? Esetleg másokkal — például Nyugat- Európával — közösen? De miért lenne az? A mai nemzetközi, s főleg európai viszonyok között aligha mutatható ki olyan körülmény, amely erre késztetné őket. Éppen ellenkezőleg: a kialakult egyensúlyi rendszer olyannyira bonyolult, annyira törékeny és mindenki számára olyan fontos, hogy aligha tenné kockára bárki, akármennyire is kedvelhet egyébként bennünket, magyarokat. Mert egy magyar semlegesség megbontaná egyrészt ezt a rendszert, másrészt beláthatatlan folyamatot indítana el: mindenki joggal tehetné fel a kérdést, hogy ha a magyarok igen, ők miért nem. A megoldás kulcsa « Azt jelenti tehát mindez, hogy hazánk semlegessége pusztán vágyálom, és nem lehet reális program? Nem, erről nincs szó; ez valahol már önfeladással lenne egyenlő. A megoldás kulcsát azonban másutt — vagy másutt is — kell keresnünk. Az európai — a kelet-nyugati és a kelet-keleti — viszonyok alakulása ugyanis magában hordozza egy másfajta gondolkodás ígéretét is. A Varsói Szerződés átalakulása több tekintetben is megkezdődött. A védelmi jelleg erősödése kétségkívül mérsékli a fegyveres összecsapás veszélyét; a politikai egyeztetés növekvő jelentőségével és a szervezeten belüli demokratizálódással a katonai tényező egyre kevésbé szerepel az előtérben, s az öntörvényű fejlődés szempontjából legfontosabb, hogy éppen az idén nyáron erősítette meg a szövetség vezető testületé a saját útválasztás jogát, vagyis — közvetve — 1968 megismételhetetlensé- gét. Hasonlóan fontos az, ami ma a kelet-nyugati kapcsolatokban történik. A leszereléshez — miként a tánchoz, a szerelemhez és sok minden máshoz — két félre van szükség, és a tárgyalások ígéretesen haladnak. A gazdasági, politikai, humanitárius kapcsolatok kiteljesedése, az egymásrautaltság tudatosodása előbb- utóbb visszafordíthatatlan változásokat eredményezhet, s elvezethet oda, hogy a régi ellenségkép soha többé nem újulhat ki. Mindez pedig jó, nagyon jó. Enyhít az egyoldalú függéseken, kiszolgáltatottság, a fenyegetettség érzésén, s ami talán még fontosabb: mozgásteret, értelmes cselekvési lehetőséget kínál azért, ami mindannyiunk vágya — hogy békében élhessünk és úgy, ahogyan mi magunk szeretnénk. Több lehetőséget nyújt — mert lehet Magyarország semleges, lehet különleges státusza a Varsói Szerződésen belül, törekedhet a két tömb egyidejű feloszlatására vagy meg lehet várni azt is, hogy a probléma jelentősége magától is háttérbe szorul. Lehetőség tehát van több is, és talán nem lenne bölcs dolog egy és csakis egy megoldás mellett elköteleznünk magunkat — inkább mindig azt kell választanunk, amelyik az adott pillanatban a legcélszerűbb és amelyet a körülmények lehetővé tesznek. Lábody László Régiségek nagy vására Arezzo az olaszországi műkereskedelem egyik legjelentősebb központja. Rendszeresen tártnak itt országos régiség vásárokat, s ezek közül is kiemelkedik az, melyet szeptember első vasárnapján a szaracén ünneppel egyidőben rendeznek. Az ország minden részéről érkeznek ütött-kopott kombikon és elegánsan kifestett teherautókon a kereskedők, akik zsúfolásig megtöltik standjaikkal az óváros hatalmas parkját. A jancsiszögtől a patinás bútorokig udvarházak és kastélyok mélyéről előkerült festményekig az égvilágon mindent meg lehet itt ilyenkor vásárolni. Az árak igencsak borsosak, dehát meg kell adni a vásár rangját — különben is alkudni szabad, sőt kötelező... (Fotó: Koncz János) Egyelőre tankönyv nélkül A technikusi egyszer már hevált — Lehet az elnevezésben nosztalgia — annak idején magam is technikumba jártam —, de nem a név a fontos, hanem a tartalom: a korszerű technikához, technológiához illeszkedő oktatás — mondta Pólyák György, a gyöngyösi Vak Bottyán János Ipari Szakközépiskola igazgatója. Néhány évtizede bevált formának számított, hogy a négyéves középiskola technikusi bizonyítványt adjon. Később ez a képzés áldozatul esett az oktatás újabb és újabb reformjainak, mígnem rájöttek, hogy'mégsem volt az olyan rossz, és hasznos volna visszatérni hozzá. Az idén lettek ötödikesek azok a diákok, akik a szakközépiskolát megtoldják még egy évvel a technikusképesítés kedvéért. Megyénkben két intézmény, a Vak Bottyán és az egri Gép- és Műszeripari Szakközépiskola ad erre lehetőséget. Gyöngyösön két osztályban negyvenen kezdik az évet, gép- és készülékszerkesztői, valamint gépszerelő és -karbantartó szakon. — Föltétlenül megtalálják majd a helyüket az itt végző fiatalok, hiszen ha korszerűsíteni akarjuk a vállalatok struktúráját, szükség van a középfokú műszaki végzettségű szakemberekre. Kiterjedt szakmai műveltséget, gyakorlati készséget sajátítanak el itt, és megtanulnak az emberekkel foglalkozni, alapvető vezetési ismeretekre tesznek szert — érvelt az „új” forma mellett a gyöngyösi igazgató. A jelenlegi képzés a tegnapra képez. Ezen kellene túllépnünk, és kissé előre gondolkodni, hogy a vállalatok folyton változó igényeinek is megfelelhessenek növendékeink: tudjanak váltani, találják föl magukat munkakörükben. Hátráltatja a szeptemberi rajtot, hogy az ötödikeseknek szinte minden tankönyve hiányzik. A nyári hónapokban a Vak Boty- tyánban aggódtak amiatt is, kap- nak-e szaktanárokat, hiszen a vállalatok jóval több fizetést ígérnek a mérnököknek, mint amit egy iskola ajánlani tud. Végül is sikerrel jártak, csupán egyetlen villamosmérnök hiányzik még az oktatói gárdából. — Azok jöhettek technikusira, akiket tanulmányi eredményük, matematikai és szakmai ismereteik alapján erre alkalmasnak találtunk, tehát már ehhez is produkálniuk kellett a diákoknak — így Szabó Péter, a GMSZ igazgatója. — A második rosta a tanév végén következik, hiszen a képesítővizsgán nemcsak az lesz a kérdés, hogy tudják-e a tételeket, hanem, hogy milyen szinten sajátították el azokat. írásbelit, két tárgyból pedig szóbelit is kell majd tenniük, és aki nem üti meg a mércét, az nem kaphat bizonyítványt. A vállalatoknak szükségük van technikusokra, de csak olyanokra, akik valóban magas szintű tudásról adnak tanúbizonyságot. A megyeszékhelyen hatvanan kezdték az évet, finommechanikai és automatizálási, ipari elektronikai, valamint gépgyártástechnológiai szakon. Az első két szaknál második után válik szét a hagyományos oktatás, és a technikusi, a harmadik esetében a négy osztály után következik a plusz egy év. Miért éri meg a diákoknak, hogy „ráhúzzanak” egy esztendőt? — erről kérdeztem három ötödévest. — Főleg azoknak éri meg ez — mondja Balassa László —, akiknek nincs módja a továbbtanulásra, akiknek szülei nem bírnák, hogy még négy-öt évig eltartsák a gyereküket. Akinek nem sikerült a felvételije, annak is előnyösebb, ha itt folytatja, még akkor is, ha jövőre újra jelentkezik. Számukra matematikából és fizikából előkészítőt szervez a GMSZ, hiszen mi már csak szakmai tárgyakat tanulunk. Sok olyan témát veszünk az idén, ami a főiskolán kerül csak szóba, így szakmaiból mindenképpen fórral indulunk az érettségi után továbbtanulókkal szemben. — Szakmunkás-bizonyítvány- nyal sokszor csak betanított munkára osztják be az embert — szól Sárközi Tamás —, a mi majdani végzettségünk azért többre ad lehetőséget. Nem látom abban a jövőmet, hogy álljak egy gyárban, és egész nap vezetéket csupaszoljak. így talán kevesebb monotóniában lesz részem, nem tudnám hétről hétre ugyanazt csinálni. — Sokan kötöttünk tanulmányi szerződést, én például a Csepel Autógyárral — így Sós Péter. — Biztonságot ad, és a cég forintjai is jól jönnek. A gyakorlatokon (most ősszel két hetet voltunk, egyébként hetente egyszer megyünk) megtudjuk, mit kell majd csinálnunk, ha végzünk: a gyárban forgószínpadszerűen bemutatták a munkafolyamatokat. Hogy mi lesz a képesítőn? Már kézhez kaptuk a komplett vizsgakérdéseket. Kicsit elfehéred- tünk, amikor beleolvastunk... — Az igazi tapasztalatokról csak jövőre beszélhetünk — veszi át a szót az igazgató. — Mi nem panaszkodhatunk, 65 millió forintot kaptunk az iskola bővítésére, vannak normális előadótermeink, az idén először már tudunk rendes körülmények közt tanítani. A technikusok képzéséről a jövő hónapban Szombathelyen tartanak tanácskozást, az remélhetőleg segít kirajzolni, pontosan mit várnak ettől a formától, minek kell megfelelnünk. Palágyi Edit
