Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-17 / 246. szám
4. _____KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS _____ NÉPÚJSÁG, 1989. október 17., kedd E gy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Közös ágyban Eseménydús és meglehetősen harsány jelenünk — s ez aligha vitatható — háttérbe szorítja az etikus fogantatású, a cselekedetek, döntések mozgatórugóit elemző műveket. Különösképp akkor, ha a tisztes szándékhoz didaktikus fogantatású felnőttoktatási célok ötvöződnek. Ebben a kényszerű közös ágyban csak nehezen elviselhető kompromisszum születhet. Ezt bizonyítja a Családi kör hétfőn bemutatott vállalkozása is. A forgatókönyvíró Kardos István hasonló töltésű alkotást, Pu- lina Éva riportregényét használta alapanyagként, vagyis — képletesen szólva — bekapcsolta a siker felé ívelést garantáltan akadályozófékezőrakétákat. Tolmácsolásában — s ez is érthető — még hatványozottabban jelentkeznek a forrásmunka egyébként is vaskos hibái. Az átlagsztori magja tucattörténet. Méghozzá felszínes megközelítésben, illetve tálalásban. Tizennégy esztendő után elhi- degül Ágnes és Ferenc korábban nemcsak szexuális vonatkozásban harmonikusnak hitt házassága. A talán régebben se tiszta kék égbolton viharterhes felhők gomolyganak. A férfit hirtelen jött infarktusa, egészséges, majd kissé betegesbe hajló önvédelmi ösztöne rádöbbenti arra, hogy élete párjához már sehogy sem kötődik. Gyötri az esetleges esti kudarcok réme, ezért lemond a testi együttlét megszokott perce-, iről. Az asszony nehezen tolerálja a számára mind idegesítőbb közömbösséget, s kezdődnek az összezördülések, az ellenségeskedést sem nélkülöző viták, amelyek már gyereküket is zavarják. A nyűgös papa szakszervezeti üdülése során megismerkedik azzal a harmadikkal, azzal a nővel, akinél legalább alkalmi menedéket remei. Fellebben a titok fátyla, csapkodnak a jelképes villámok, aztán a nekikeseredettek megegyeznek abban, hogy idegenkedésük ellenére se válnak el egymástól. Legalábbis addig, amíg a bakfis felnő. Ezrekkel esik meg az ilyesmi, így aztán nem csoda, hogy érdektelenül fogadtuk a lélek mélységeit véletlenül sem érintő cselekményt, az igazi konfliktusokat elutasító, az emberi értékeket fel sem villantó összeütközéseket, az íróasztal mellett kreált soványka fordulatokat. Eltávolodásunkat csak megerősítette a tévéjátékhoz rendelt okoskodó, tanácsadó jellegű beszélgetés, amely valamiféle iskolapadba rendelt bennünket, hangsúlyozva azt, hogy mindnyájan juthatunk efféle kátyúba, ezért aztán figyelmezzünk . az okosnak minősített intelmekre. Köszönjük a törődést, nem kérünk belőle. Annál is inkább, mert a hamisítatlan katarzist sugárzó példázatok nem olyan szellemi nászágyban fogantainak, ahol a tudorkodás és a középszerűség szorong. Kárunkra... Pécsi István Meddig tart egy évszázad? A vasárnap esti film ríme szerint Az évszázad csütörtökig tart, azaz 1899 szilveszteréig. E látszólag egyszerű megállapítás is élénk vita tárgya, mert többen úgy vélik, hogy az évszázad egy évvel tovább tart, vagyis 1901, vagy — aktualizáljuk a kérdést — 2001 szilveszteréig. Ki tud ilyen körülmények között eligazodni? Ha még az ilyen egyszerűnek látszó számszaki problémákat sem könnyű megoldani, akkor mi lesz a többivel, az emberi dolgainkkal, amelyek talán még összetettebbek, mint az elemi matematika? így azt sem egyszerű eldönteni, hogy lehet-e egy dátumhoz kötni egy új történelmi korszak kezdetét, például ki lehet-e jelenteni, hogy 1989. október 7-től megszűnt a magyar állampárt, született helyébe egy másik, egy szocialista mozgalom. Lelkesítő volt a televízió előtt is, ahogy a Himnusz felcsendülő dallamára a küldöttek kipirult arccal énekeltek. Nyilvánvalóan nem most kezdődött, s nem is most végződött ez a folyamat. Hosszú hónapok és évek betető- ződése, s ezeket nem kevésbé hosszú időszak követi, melynek során valóban végbemegy a változás. Az ünnepélyes gesztusok, a látványos tűzijátékok csak jelzések, afféle kilométerkövek, amelyek égy hosszabb út állomásait jelentik. Ahogy a világbéke sem az esedékes század-, netán ezredfordulók diplomáciai csúcstalálkozóin születik meg, hanem hosszú küzdelmek árán, látszateredmények, visszaesések és kínkeserves előrelépések során. Manapság már persze a szükségesnél is kevesebb hit él bennünk a különböző kongresszusok és tanácskozások eredményei iránt. Ennek is megvan a maga oka. Túl sokszor tapsolt a világ lelkesen a nagy békeszózatok, felhívások alkalmával. Ezt bizonyította a vasárnap esti alkotás is, amelynek rendezője, Balogh Zsolt egy ilyen nagy összejövetel hangulatát idézte fel, benne minden naivitást és lelkesedést, ami ezeket az eseményeket övezte. De azóta sok évtized telt el, s nem bizonyult az örök béke korszakának a XX. század. Sőt, egyre-másra követték egymást az olyan helyi és kontinentális összecsapások, amelyekben milliók vesztették az életüket. Mégis, valami egyensúlyt kellene teremteni önmagunkban. A látványos ígérgetésnek ugyan nem kell hinni, de a szavak, a fogalmak, a folyamatok valódi súlyát is meg kell látni ahhoz, hogy el tudjunk igazodni a világban. Egy évszázad tarthat 1899 szilveszteréig, de 1901 szilveszteréig is, ez önmagában nem teremt új korszakot. Csak a mindennapokban teremtődhet meg az az újfajta politika, amely hitelt jelenthet. Gábor László Picasso-kiállítás nyílt Párizsban A Paris Arts Decoratifs múzeum egyik látogatója közelebbről is szemügyre veszi a spanyol származású világhírű festőművész, Pablo Picasso egyik rajzsorozatát. A Picasso vázlatkönyveinek rajzait bemutató kiállításon a művész negyven vázlatkönyvét tekinthetik meg az érdeklődők. (Népújság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztősége) A foto-’ gráfia hónapja A Műcsarnokban Glatz Ferenc művelődési miniszter nyitotta meg A fotográfia hónapja rendezvénysorozat megnyitó kiállítását. Felvételeink ebből az anyagból adnak ízelítőt. ♦ Fent: Balogh Rudolf: Nyomorúság Lent: Robert Capa: A milicista halála (MTI-fotó: Földi Imre) Zenélő olajoshordók A Berni Olajtársaság együttesének egri hangversenyei Az elmúlt napokban zenei különlegességet ígérő svájci együttes, a Berni Olajtársaság Acélzenekarának két hangversenyét hallgathattuk meg táblás házak előtt Egerben, az Ifjúsági Házban és a Megyei Művelődési Központban. A zömmel fiatalokból álló amatőr zenekar hangszerparkja szinte teljesen acéldobokból állott. Valamikor a hangszerek őseit Trinidadban, az olajkitermelés hőskorának idején, üres olajoshordókból állították elő. A hangszerek formái ma sem változtak, csupán az intonációs lehetőségeik növekedtek meg a XX. századi technika jóvoltából, és a zenekar vezetőjének leleményességéből. A különböző mélységű és magasságú hangszereket szoprán, alt, tenor, bariton és basszus hangfekvésekre hangolták. A dallamvivő dobokon igen tisztán szólaltathatók meg a legkülönfélébb dallamok, s tegyük rögtön hozzá, hogy ördöngős technikával. Zenéjük elsősorban a Karibi-szigetvilág ősi muzsikáját idézte, de igen gazdag ritmikával, hangszereléssel, sok leleménnyel a különböző dél-amerikai tánczenei ritmusokat, a ca- lipsót, bossa-novát, rumbát, bi- gint, sambát is jó érzéssel, stílusosan játszották. Az úgynevezett örökzöld slágerek közül hallhattuk az „Orfeo Negro” című film híres „biginjét”, a Blue Moont, a Quando-quando, a Brazil című híres darabokat. A vendégzenészek részéről kedves gesztusként kapta a hálás publikum Bartók Béla: Magyar képek című zenekari darabjának Ürögi kanásztánc című tételét, illetve a Román táncok befejező tételét. Érdekes felfogásban hallhattunk egy magyar csárdást, s nem maradt el a magyar gyermekdal sem (Széles a Duna...). Shogyazené- szek átéléssel, elhivatottsággal játszottak, mi sem bizonyította jobban, mint hogy e tánczenében rejlő vérpezsdítő ritmusok hatására végigtáncolták programjukat, kedves, nem hivalkodó mozgással. Jól állt nekik! Mindkét koncert közönsége nagy ovációval fogadta a svájci muzsikusok játékát. A koncerteknek hangulata, atmoszférája volt. Csak dicsérhetjük a két intézményt, hogy felvállalták e hangversenyek rendezését. Jó érzékkel tették, s igazi szórakozást biztosítottak középiskolásainknak s a felnőtt érdeklődő közönségünknek. Ilyenkor mondjuk: a befektetés megtérült! A közönség hálás tapsvihar közepette búcsúztatta a szimpatikus svájci együttes tagjait. (Jó ötletnek bizonyult a Megyei Művelődési Központ részéről, hogy délután úgynevezett matinét, rövid csalogatót rendeztek a zenekar számára a Dobó téren.) Kiemelésre méltó a zenekarnak egy tizenéves „kis” dobosa is, aki ördöngős, korát meghazudtoló technikával, stílusos játékával elkápráztatta hallgatóságát. Mint sportban a csapatkapitány, ez alkalommal ő töltötte be a vezéregyéniség szerepét, a közönség nem kis ámulatára. A rendezvény szervezőitől a jövőben is várjuk az ilyen, példa értékű vállalkozásokat. Szepesi György Tódor János: Olyan közel hajolt az alvó asz- szonyhoz, hogy arcán érezte szu- szogását. Fejét a párnába fúrta, a mélység csillagkáprázatába, s újra beleborzongott az előbb megélt gyönyörbe. Bőgni szeretett volna, elnáspángolt kölyökként, könny préselődött ki lehunyt szeméből. Azt hitték, hogy amit napok óta átélnek, fokozhatatlan, a teljesség olyan igézete, aminél többet hiába is remél a halandó. Akarni kevés, kiérdemelni nem lehet, egyik pillanatról a másikra lepi meg a kiválasztottakat. Aztán óráról órára megtapasztalták a révület kimeríthetetlen fokozatait: végtelenbe vivő, egyre elkeskenyedő csigalépcső, arcok tükörfolyosóival. Sokszor az aktust is felülmúlta az érintés remegő bársonya, vagy csupán annak koncentrált imitációja. Álltak egymás mellett a metró peronján, a kezüket sem kellett kinyújtani, mégis megtalálták, amit kerestek. A vágyako- zás-Himalájában a test sem kell már a kielégüléshez. Szemek tavában elmerülve, sőt az elválasztó teret semmibe véve, kicselezve az időt, feküdni idegen ágyakban, aztán a gondolatátvitel misztériumában ellazulva összekucorodni, mintha a másikat ölelnéd. A boldogság anyagtalan valósága a húsodba, idegeidbe hatol, a zsilett puha kíméletlenségével metszi el, amit elválaszt. Értelmüket vesztik a hétköznapi fogalmak, amelyek az embereket emésztő hiányt próbálják körülírni. Egyszer csak megszűnik az asz- szonyban a gyomrát szorító feszültség, s benne is a szerelmet szükségképpen kísérő szorongás. Az azonosság halálbiztos nyugalma telepszik a kapcsolatra: semmihez sem hasonlítható öröm. Hiába vannak köztük falak, lelkűk a közlekedőedények törvényei szerint mindig ugyanazon a szinten tartja a vágyat. Ajkával simogatta, a havazás lágy kíméletességével, a nő arcát. Továbbra is csukott szemmel, elképzelve azt, aminek muszáj elkövetkeznie. Az álom ezeregyéjszakájából, az alvajáró öntudatlan tudatosságával nyúlt felé a kéz, hogy tarkóját simogatva adja tudtára, számára ő az egyedüli. Eszeveszetten szerette ekkor az asszonyt, akár a villanyt, úgy kapcsolták le a világot, s a menekülők kétségbeesett igyekezetével szorították egymást. Ez gyökeresen más volt, mint amit eddig átélt. Ebben a kiküzdött, megszenvedett egyszerűségben sűrűsödött minden tapasztalat, amit harminchat év alatt a világról megtudhatott. Pedig ez is kihazudott tisztaság volt, a hülye életkonszolidáció normái szerint csalás, bűn, hányaveti megátal- kodottság. Persze, ez most egyáltalán nem érdekelte őket. Régen maguk mögött hagyták már azt a valóságot, amely eddig határt szabott eszméletüknek, képzeletüknek, vágyaiknak. Türelmetlenül akarták egymásban a mindent, tartalmat adni újra az őszinteségnek, a keresetlen szavaknak, a másik fejében megszülető saját gondolatnak. Lázadásuk egyértelműsége nem hagyott bennük kétségeket, megszűntek a gátlások, tudták, amit tesznek, az az egyedüli, amit tehetnek. Nem is lázadás volt ez, sokkal inkább egy kihagyhatatlan, meg- ismételhetetlenségében egyszeri alkalom, aminek kizárólag az elmúlás szab majd határt. A férfi, aki eddig önpusztító módon élte meg az élhetetlenek fojtogató tehetetlenségét, soha nem volt azíliumot talált. Immár a nő lett a mákony, amely az ital helyett is fenntartotta benne a számára nélkülözhetetlen felfo- kozottság érzetét, ami nélkül képtelen lett volna létezni. Idáig a szerelem, szertelenédes gyötrelmeivel, maga volt a káosz, nem sikerült száműzni belőle a hazugság finoman adagolt mételyét, az unalom észrevétlen árulását. Közönségesek voltak, mert még ezt is megengedhették maguknak. Nevén nevezték a dolgokat, aligha van ennél nehezebb egyszerűség. Sajátos, a kívülállók számára érthetetlen kommunikációjuk, mely .egyes mondatokat, szavakat, érintéseket kizárólag kettőjük által értel- mezhető-érezhető jelentéssel töltött meg, nem csupán szórakoztatta, de el is határolta őket. Mi más persze a szerelem, mint a többiek által kódolhatat- lan, csodálatosan egyedi jelző- rendszer, amely másoktól elhatárolva köti össze őket? A szerelem, amelynek leírha- tatlansága mindannyiszor megkísérti. A szerelem, amely pedig túl van a szavakon. Túl a szavakon