Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-11 / 214. szám
4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 11., hétfő Múzeum az egész világ... „Sok évvel ezelőtt meglátogattam az észak-szumátrai hindu templomromokat Padang La- wasban. A templomok már leomlottak. A legtöbb szobor, amelyet a magas Ilang-Ilang Fűében láthattam, már elvesztette a fejét. Magányos hely ez, távol a környező falvaktól, és noha az indonéz kormány védettnek nyilvánította, egyetlen őr sem volt itt látható látogatásom idején. Könnyen ellophattam volna a fejetlen szobrokat, s a fűben szétszóródott díszítéseket. Micsoda gondatlanság! Közel-tá- volban sehol senki”. Mochtar Lubis indonéz professzor kezdte így Hága híres kongresszusi palotájában bevezető előadását az ICOM — a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa — tizenötödik kongresszusán, amely a múlt héten ült össze ki- lencnapos tanácskozására. A világ minden tájáról kétezer muzeológus, múzeumigazgató, kulturális szakember, személyiség érkezett Hágába ebből az alkalomból, köztük nyolc magyar múzeumi vezető is. Lubis profesz- szor éppen a kulcskérdésről, a múzeum örök dilemmájáról beszélt. Mert ott, az elhagyatott, de eredeti helyen ezek a fejetlen szobrok mégis felidézték a hajdan itt élt emberek létét, hitét, míg ha egy múzeumba teszik őket, üveglapok mögé, pusztán műtárgyakká válnak. Ez az ellentmondás pedig egyre élesedik: mind több a múzeum világszerte, és amennyire örvendetes ez, annyira elgondolkodtató is. Annál is inkább, mivel a feltételek gyakran nem kielégítőek. A probléma különösen a harmadik világban időszerű. Mind erősebb az igény ilyen intézmények létesítésére, de ezekben az országokban áll rendelkezésre a legkevesebb pénz erre a célra. íme egy az ICOM előtt álló globális múzeumi problémák közül: a nemzetközi tanács által háromévente megrendezett monstre kongresszusok alkalmat adnak a világ minden országából összesereglő szakemberek számára, hogy felmérjék közös gondjaikat, meghatározzák együttes céljaikat, elgondolkozzanak a múzeumok szerepén, módszerein, feladatain, kicseréljék tapasztalataikat, tovább fejlesszék együttműködésüket. Az, hogy ezúttal Hága volt a színhely, nem véletlen: a kis Hollandiának nem kevesebb, mint 800 — országos, tartományi, regionális és helyi — múzeuma van, tavaly 20 millió látogató kereste fel őket. Brinkman holland kulturális miniszter, mint házigazda, sajátos problémát vetett fel. 1993-ra megvalósul az Európai Közösségek egységes, gazdasági kritériumokon alapuló nagypiaca, amely kizárja a verseny befolyásolását állami szubvenciókkal — viszont a kultúra ma megköveteli az ilyen támogatást. Ezért, fejtette ki, ki kellene egészíteni a római szerződést, hogy lehetővé tegye a hatásos nemzeti kultúrpolitikát a tagállamok számára. Ugyanakkor a kulturális intézmények, így a múzeumok számára új lehetőségek is nyílnak a nagypiac létrejöttével, ezzel élni- ök kell. A gondok tehát különbözőek, de a fejlett tőkésországok múzeumai sem mentesek tőlük. A vezérszónokok elsősorban a múzeumok általános célját igyekeztek meghatározni. Az ecuadori Hernan Crespo-Torai a múzeum pótolhatatlan szociális misszióját emelte ki, az amerikai Neil Postman viszont azt fejtette ki, hogy minden múzeum arról szól, mi maga az ember. Köpeczi Béla akadémikus, a magyar küldöttség vezetője elmondotta az MTI tudósítójának: beszédében kiemelte, hogy a múzeum a maga természeti és társadalmi környezetében mutatja be az embert, s felvázolta a múzeumok közötti együttműködés szükségességét és távlatait; kiemelve szerepüket a tudás elterjesztésében, rámutatva, hogy a múzeumoknak missziója nemcsak a múlt megőrzésére terjed ki, hanem a jelen feldolgozására is, hiszen a jelen nagyon hamar közelmúlttá változik. A magyar tapasztalat igazolja, hogy a hagyományos életformát átalakító gyors gazdasági és társadalmi változások megkövetelik a hétköznapi élet tárgyainak rendszeres és energikus gyűjtését és kiállítását, továbbá a különböző diszciplínák szakemberei közötti együttműködést, s az oktatási rendszerrel való szoros összehangolást. Az együttműködésnek, mondotta, nemcsak helyi, hanem nemzetközi — ezen belül európai — szinten is meg kell valósulnia, előtérbe helyezve a múzeum kulturális funkcióját, hangsúlyozta a plenáris ülés felkért előadójaként. A háromnapos plenáris ülés filozófiai és „múzeumfilozófiai” bevezetője után az egyes ágazatok — a szépművészeti, az irodalmi, a néprajzi, a közlekedési, a műszaki stb múzeumok — szekciókban vitatták meg szakterületük specifikus problémáit, s a jövendő együttműködés lehetőségeit. Volt miről beszélniök, hiszen múzeumi téma lehet minden a világon — és a múzeumok, még a legkisebbek is, az egész világ számára őrzik kincseiket. Baracs Dénes Párbeszédek — Tudod mikor lehetek melletted boldog? — Kíváncsivá teszel. — Ha a Vatikán boldoggá avat. *** — Egy helyi alternatív szervezet felhívását olvastam. Tudod mi a választási felhívásuk? Tiszta utca, tiszta város, tiszta közélet! Mi a véleményed? — Tiszta marhaság! *** — Mi a hasonlóság a poroló, a poroltó és a pornó között? — Nos? — Mindegyik nagy port ver — Időközi választás előtt állok. — Hány jelölt van? — Kettő. A nagy fenekű Zsu- zsó és a bögyös Edit. Választanom kell, hogy melyiket próbálom felcsalni a lakásra. — Miért időközi a választásod? — A nejem augusztus 10. és 20. között nyaral a gyerekkel. Ez a két időpont között kell a választást lebonyolítanom. Egyet biztosan állíthatok: nálam nincs érdektelenség. A kármelyikjelölt jön be, akarom mondani fel, sikerként könyvelem el. *** — A szochazásoknak már régen felemelték a nyugdijukat. — És? — Az internáltaknak meg most emelték. — És? — Mikor jövünk mi? Akik se itt, se ott... — Ti túl sokan vagytok! *** — Mai szólásmondás: Szemtelen, mint a piacgazdasági légy. *** — Még szerencse, hogy az iskolai orosztanárokat ingyen képzik át más nyelvek tudoraivá. Igaz? — Én már tanulom az angolt, de még kicsit keverem a szavakat. Figyelj csak: Daragije dzsentlmensz! Áj em rásen ucsi- tyel. The pártizáni of Szovjetunión zányáli forest of Brjanszk. Oké? *** A Balaton-parti lángossütők, lacikony hások, palacsintások, hamburgeresek, hotdogosok, vattacukrosok, gofrisok, fagyisok, bazárosok, butikosok, vendéglősök, panziósok között üj versenymozgalom indult. A mozgalom neve: Szedd meg magad! *** Riporter: Most mi lesz magával, Lajos? A traiskircheni menekülttáborból az osztrákok kirúgják magát. Hová megy? Lajos: Romániába. Riporter: Csak nem? Lajos: De igen. Aztán onnan fogok átmenekülni Magyarországra. Mégis jobban veszi ki magát. Talán még segélyt is adnak. *** — A magyar lányok újabban már Bécsben is strichelnek. — Ha az osztrák tőke nem jön be, ki visszük neki a magyar buk- száL M. L. Bakó Ferenc: Kanadai magyarok Már régen tudjuk, hogy a tudománynak, a felfedezéseknek vannak romantikus elemei, Urai összetevői, szerencsés fordulatai, és sokszor ezek hajtják előre a szakembert, a tudóst a fel sem vázolt cél, a tiszteletre méltó eredmény felé. Bakó Ferenc, a vármúzeum nyugalmazott igazgatója, a palócok kitűnő ismerője több mint két hónapot töltött Kanadában. Az utazas előzményeként emh'tendő, hogy „egy Toronto közelében fekvő városka, Cobourg múzeumának igazgatója, Mr. John R. Taylor azt a javaslatot tette, hogy Kanada múzeumlátogató közönségével meg kellene ismertetni a magyar örökség népművészeti emlekeit az óhazában őrzött, eredeti tárgyak bemutatásával”. És 1978 őszén ez a kiállítási anyag indult útra, Bakó Ferenccel együtt. Az már egy másik kérdés és újabb síkja a kötetnek a keletkezésében, hogy Bakó Ferenc lehetőséget kapott hét héten keresztül bejárni, felkutatni, testi és lelki közelségben is megismerni azokat a magyarokat, sokakat az ott élő mintegy százharmincezerből, akik személyes emlékeikkel, a megharcolt elet utáni ösz- szegezéssel adtak számot, ízelítőt arról, mit is jelentett a század elején kivándorolni, irtásra szerződni a kanadai erdőrengetegbe, abba a magányba és elzárkózott- ságba, amire nem is számíthattak. Hiszen az ismeretlenbe invitáló ügynökök csak azt hangsúlyozták igazán, milyen potom énzért mekkora földet lehet apni. Esterházy, Kaposvár, Saskatchewan — többek között olyan pontok lettek, ahonnan tovább is lehetett menni, az áhított városi közösségekbe. A két világháború közötti kivándorlás a huszas és harmincas fiatalság számára erőpróba is lehetett a nagy kalandon kívül és felül, mert igazából csak az erősek és bátrak harcolták végig eredményesen életük nagy gazdasági csatáját az idegenben. Bakó Ferenc a tudós lelkiismeretével és szorgalmával gyűjtötte egybe anyagat. A személyes faggatózásoknál, a visszaemlékezések között olyan kérdéseket is feltett, amikre a legtöbben őszinte választ adtak. A népszokásokat, a születés, az esküvő, a temetés megünneplését és méltóságát az óhazából átvitt szokások szerint megtartották, megülik ma is. Bizonyára a kanadaiaknak, az ott élő nem magyaroknak is tanulságos, elgondolkodtató megállapítása Bakó Ferencnek, hogy a Kanadában letelepedett magyarok közül — talán az angol nyelv hiánya miatt is, a magyar nyelv lélekmegőrző ereje okából is — elsősorban a parasztság őrizte-őrzi, élteti a szokásokat, amiket az itthoni falvakban gyakoroltak évszázadokon át. A közösséget egybetartó erő a nyelvben, a szokásokban, a hagyományokban és abban rejlik, ahogyan a lélek átjárja a mindennapos kemény küzdelmet. Népi ének siratja — 1930-ban jegyezték le —, hogyan is sajnálja a rímfaragó azt a változást, amikor már a magyar népviseletbe öltözöttet társai is elkerülik, mert a nagy kalap, a kockás ing a divat az uj hazaban. Sokágú megközelítésben tárja az olvasó elé a kanadai magyarok asszimilációs folyamatát a szerző, nem hallgatva el azt sem, hogy a másodtk és harmadik generáció visszafordíthatatlanul beolvad a nagy olvasztótégelyben jelentkező ezer hatásra abba a közösségbe, ahol csak a nagyobb létszám, az újság magyar nyelven, egy-egy labdarúgócsapat, kisebb-nagyobb létesítmények, mint például az Ady-park, a magyar házak, művelődési és önképzőkörök szolgáltatják a civil keretet. Itt és mindenekfelett — a tényékhez igazodva rögzíti Bakó Ferenc — a vallási élet a kohézió, akár katolikus, akár protestáns közösségekről is legyen szó; a papok tartják össze azokat, akrk európaiságukat és magyarságukkal együtt a kereszténységet tartják a legszorosabb összetartó kapocsnak. 1938-ban Szent Istvánt együtt ünnepelték az óhazával. És ha csak egy félmondat erejéig utalunk rá, a művészet és az irodalom, a magyar nyelv ápolása sem hiányzik a kanadai városokból, Torontóból, Montrealból és az apróbb, egymástól oly távol eső közösségekből sem. A kötet sokrétű munka, sok réteget tár fel, sok történelmi párhuzamot is érint, kimondatlanul is eleven sebként jelzi szétszóródásunkat. S ha még hozzávesszük, hogy tíz esztendőnek kellett eltelnie, míg ez a kötet ösz- szeállhatott és megjelenhetett 1988-ban, sőt máig is kevés visszhangja támadt itthon, talán azért is van, mert még mindig nem tanultunk meg nyíltan szembenézni kérdésekkel, amikkel sokáig nem volt ildomos foglalkozni. A néprajztudós Bakó Ferenc olyan lelkiismeret-vizsgálatot tart könyvében, amilyenből sokat és sokszor kellene gyakorolnia a magyar szellemi elitnek. Az önismeret céljából is! Farkas András Hol lesz, milyen lesz a II. világháborús emlékmű'? Hamarosan, — a tervek szerint november 1-jén, a halottak napján — felállítják Egerben a második világháborús emlékművet. A városszépítő egyesület, a népfront városi bizottsága, valamint az Egri Vasöntöde közös együttműködése alapján az előzetes tervek már elkészültek, megkezdődött a megvásárolt — s kissé elhanyagolt állapotban lévő — kegyeleti jelkép helyreállítása (ezt a vasöntöde mintakészítő műhelyének tagjai végzik). Természetesen korántsem vegleges még minden, s hogy miért? — erről is beszélgettünk .S’ó.v Istvánnal az öntöde igazgatójával, az egri Városszépíto Egyesület alel- nökével, és Garamvölgyi Lajossal, a népfront képviselőjével. Elmondták, hogy egy gótikus, toronyszerű emlékművet vásároltak meg egy családtól, amelynek oldalain üvegablakokat alakítanának ki, s ezek mögött világítana az örökmécses. Két boltíves ablaka is van az építménynek: egyikre a város, másikra pedig az ország eredeti címerét festenék majd. Az előzetes megbeszélések alapján arról is volt szó, hogy az emlékmű a Tűzoltó téren kapna helyet. Persze ehhez előbb a városnak ezt a részét rendbe kell hozni. S hogy miért még a sok feltételes mód? A kezdeményezők nem szeretnének az itt élők „feje fölött dönteni”, épp ezért szeptember 12-re megbeszélésre hívták az ellenzéki, illetve az egyéb társadalmi szervek képviselőit, valamint az érdeklődőket. Az itt elhangzott javaslatokat is figyelembe veszik majd akkor, amikor arról az emlékműről döntenek, amelyet a második világháborúban elhunyt egriek tiszteletére emelnek. Bányász fúvósok He (Szabó Sándor felvétele -MTI)
