Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-04 / 208. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 4., hétfő GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Áremelés, vagy...? Másutt az államforma a tét, itt azonban maga az állam Az NDK-ban minden változatlan Ahogyan a Die Zeit látia Vajon mi történt volna akkor, ha sikerrel jár egymillió dolgozó sztrájkja, és a kormány megtiltja a húskészítmények árának emelését? Papírforma szerint akkor a fogyasztói árszínvonal néhány tized (!) százalékkal alacsonyabb marad addig, amíg a tilalom tart. Csökkent-e árat a sztrájk? De biztosan helyes ez a következtetés? Ha a kormány enged a tömegek nyomásának, akkor esetleg engednie kell a húsipar követelésének is. Márpedig a húsipar azzal állhatna elő, hogy ha a kormány nem engedi a lakossággal megfizettetni a termelés költségeit, akkor nyúljon a zsebébe ő maga: ellentételezze az elmaradt áremelést a költségvetés. S ha ezt a kormány és a költségvetés megteszi, akkor holnap ugyanilyen igénnyel léphet fel — amint azzal már próbálkozott is — a gabonatermelők tábora, majd az állattenyésztők, nem is szólva a szénbányászatról, a kohászatról, a tartósan veszteséges üzemek százairól. Tekintsünk most el attól, hogy a költségvetés súlyosan deficites, tehát hiába nyúlna a zsebébe, és tételezzük fel, hogy mindez lehetséges: mindenki megkaphatja a közös nagy kalapból azt, amire — kiadásai növekedésére hivatkozva — igényt tart. Ebben az esetben hamarosan eljutnánk oda, hogy az élelmiszerek, az iparcikkek ára hivatalosan illetve elismerten nem emelkedne ugyan, de visszaállna az a kötött árrendszer, amelyhez évtizedeken át már „volt szerencsénk”, az áruhiánnyal egyetemben. Minden viszonylagosan olcsó volna, csak éppen nem lenne kapható. Jöhetnének ismét a szigorú árellenőrök, s büntethetnék az „árdrágítókat”, de azokat aligha tudnák nyakon csípni, akik a hiányhelyzetet kihasználva csúszópénz ellenében juttatnák az amúgy hiányzó termékeket azoknak, akik hajlandók azokért többet fizetni. Tehát azoknak, akik ily módon elismerik a magasabb árakat. Vagyis az árak a kormány akarata és a termelőket támogató kiadásai ellenére is emelkednének, ami a korrupció terjedése és sok más káros hatás mellett azzal is járna, hogy a többlet árbevétel a bolti eladók zsebébe, nem pedig a termelők kasszájába jutna. Márpedig ha a vállalatok nem remélhetnek több hasznot, de élveznék az állami támogatás biztonságát, akkor ismét teljes közömbösséget tanúsítanának a fogyasztókkal szemben. Óhatatlanul rontanák a minőséget, zsugorítanák a választékot. Hasonlóképp járnának el a szolgáltatók — miért ne követelhetné költségei megtérítését a kormánytól a Patyolat is? — és gyorsan eljuthatnánk oda, az érdekelt vállalatokhoz, a kényelmes igazgatókhoz, a központilag diktált árakhoz, bérekhez, gazdálkodási feltételekhez, a központi utasításos vezetéshez szükséges hatalmas, a gazdaság szereplőit ellenőrző apparátusokhoz, a nagyhatalmú kiskirályokhoz, és az általános hiányhoz. A piacot nem lehet semmibe venni Túl messzire szaladt a következtetés? Aligha. Egyetlen lényeges visszalépés a piaci áraktól, a piaci viszonyoktól megállíthatatlan folyamatot indítana el. Elegendő egyetlen régi féket — mondjuk a húskészítmények százainak hatósági árát — visszaállítani, és a régi reflexek, mechanizmusok, intézmények tömege lépne nyomban működésbe. De akkor ki vagy mi védi meg a dolgozók millióit a gátlástalan áremeléstől? Egy rendőri módszerekkel dolgozó árhatóságnál sokkal eredményesebben védheti meg a gazdaság szereplőinek olyan kölcsönös függése, amit összességében piacnak nevezünk. Mert a vállalatok is függnek ám a lakosság millióitól! Ha az állampolgárok milliói nem képesek megfizetni a vállalatok által szabadon alakított árakat, akkor nyomban kiderül, hogy nem is olyan szabadak azok az árak. Akkor, ha a vállalatok el akarják adni termékeiket, kénytelenek alacsonyabb árakkal beérni, s ahhoz költségeiket innovációval, ésszerűbb gazdálkodással, jobb szervezéssel lejjebb szorítani. Amennyiben ezt nem teszik, lehúzhatják a redőnyt, és kenyér nélkül maradnak munkások és igazgatók egyaránt. Meglehet, sovány vigasz ez annak, aki már ma arra kényszerül, hogy a megszokott húsz helyett tizenöt deka disznósajtot vigyen haza. Mai érdeke valóban azt diktálná, hogy ne emeljék a disznósajt, se semmilyen más termék árát. Ám azt is tudja, ha nem túl fiatal, akkor meg is tapasztalta, hogy ez legkevésbé adminisztratív beavatkozással, kormányzati utasítással érhető el. És ha olykor vágyakozva tekint a bécsi vagy a frankfurti kirakatokra, akkor azzal is tisztában van, hogy az ott látható árakat sem a hatóság diktálta; hogy az ott látható gazdagságot sem egy központi utasításokra hagyatkozó gazdaság teremtette meg. A tervutasítás = hiánygazdaság Nem minden piacgazdaságú ország népe él persze jólétben, de valamennyi tervutasításra épülő gazdaság hiánnyal küzd, lemaradt a világ élenjárói mögött, és nem egynek a polgárai menekülnek el vagy vándorolnak ki hazájukból. A ma virágzó piacgazdaságok is átvészeltek válságokat, amelyek a miénkhez hasonló inflációval, a miénknél súlyosabb munkanélküliséggel jártak. A magyar gazdaság válságának mélyülését a többi között antiinflációs politikával — az árak fékentartásának indirekt módszereivel — is fékezni kell, és kidolgozni a válságot enyhítő taktikát, az abból kivezető gazdaságpolitikai stratégiát. Egyik sem lehet azonban képes maradéktalanul megvédeni a lakosságot minden tehertől, amivel a válság és az egyidejű modellváltás jár. Gá 1 Zsuzsa A Honecker-nemzedék élet- tapasztalata ezt mondja: a változásoktól óvakodni kell, és a fejleményeket mindig ellenőrzés alatt kell tartani. Ha valamin változtatnak, akkor csak kismértékben, lassan és igen óvatosan. Ennek a nemzedéknek az öntudata abból táplálkozik, hogy 36 évig — 1953 óta — megóvta az NDK-t a zavargásoktól és a hirtelen fordulatoktól, melyek valamennyi szomszédos országban bekövetkeztek. Kicsi reformkényszer De nemcsak az öregurak tapasztalatai magyarázzák az NDK mozdulatlanságát; a fiatalabb párttagoknak és a lakosság jelentős részének is jó okai vannak erre. Első helyen kell említeni az NDK gazdasági adatait, melyek még mindig jobbak az összes többi szocialista állam eredményeinél; és a gazdasági helyzet éppen azokban az országokban a legvigasztalanabb, ahol a reformfolyamat a legintenzívebb. Lengyel „vircsaftot” és a magyarokéhoz hasonló, tömeges elszegényedést az NDK- ban senki nem akar; az élelmiszelj egyeket sem kívánja vissza senki, még ha tisztelője is Gorba- csovnak. Ha nem igaz is, hogy a szabadságnak szegénység az ára — a látszat ez, és kapóra jön az NSZEP vezetésének. Politikai nyelven ez azt jelenti, hogy Berlinben jóval kisebb a reformkényszer, mint a Szovjetunióban, Lengyelországban és Magyarországon. Ä reformok útjában álló, talán legnagyobb akadály az, hogy Németországban két állam van. Lengyelország marad, akár kommunista, akár demokratikus kormánya lesz; ha úgy tetszik, kiEgyáltalán nem tekinthető szokványos személyiségnek a Gagarin Hőerőmű Vállalat gazdasági vezérigazgató-helyettese, Holló Vilmos. Gondolkodása sem hétköznapi, de ugyanígy életpályája sem. Mindössze 34 esztendős, de már hat éve tölti be ezt az igen felelősségteljes beosztást. — Előzőleg az Észak-magyarországi Áramszolgáltató Vállalat gyöngyösi üzemigazgatóságán dolgoztam — mondja magáról. — Lényegében mondhatni, véletlenül kerültem 28 évesen az ÉMÁSZ-nál a vezérigazgatóhelyettesi posztra. Kellett hozzá egy kockáztatni hajlandó vezérigazgató, s persze, sokat segítettek önálló elképzeléseim is. Pályázat révén jöttem a Gagarin hőerőműbe, de családi okok is közrejátszottak, szüleim idősek, ápolásra szorulnak, s mivel Hal- majugrán élnek, Gyöngyösről hamarabb eljutok hozzájuk. Egyébként két gyermekem van: tíz- és tizenegy évesek. — A jelölőgyűléseken bizonyára bőségesen gyűjtött tapasztalatokat arról, hogy a párttagok hogyan vélekednek a napjainkban zajló politikai csatározásokról. — Abasáron, illetve itt, a GHV-ban tartottunk jelölőgyűlést. Összesen 22 alapszervezet 700 tagját képviselem majd az országos fórumon. Úgy vélem, annak ellenére, hogy a nyári szabadságok idejére estek ezek a rendezvények, a tagság kellő érdeklődést és aktivitást tanúsított. Mindkét helyen érezhető volt az emberekben a nagyfokú feszültség. Nem igazán értik, mi folyik ma körülöttük, mi történik, sok esetben a rájuk való hivatkozással?! A tavaly májusi pártérterályt is hívhat magának. Az NDK azonban egyedül az ideológiával igazolja létezését: mint szocialista állam, alapvetően kicsit más, mint az NSZK, sőt, kicsit jobb, mert az övé a jövő. De mi lesz az NDK-val, ha a szocializmus alatt itt is inogni kezd a talaj, mint Lengyelországban, Magyarországon, és részben a Szovjetunióban is? Mi igazolhatja akkor még az NDK létezését? Másutt az államforma a tét, itt azonban maga az állam. De az NSZEP-t is szorítja az idő. A reformkényszer magából az NDK-ból ered, és a vezetés legfeljebb elodázhatja, de el nem kerülheti az újrakezdést. Romboló gazdasági adatok Romlanak az NDK gazdasági adatai is. Aki csak a fővárost látja, egyoldalú benyomásokat szerez; a vidék sok helyütt szomorú képet nyújt, minél kisebbek a városok, annál szomorúbbat. A hajdani Németországnak ez a része 50 éve önnön tartalékait emészti; a valaha jó infrastruktúrát a szó szoros értelmében megeszi a rozsda; egy Halle — Lipcse közötti telefonbeszélgetés olyan minőségű, mintha legalábbis Külső-Mongóliával beszélne az ember; sok, hajdan stabil épület menthetetlenül pusztul. A legnyugtalanítóbb a gyógyszerhiány — néha már a legalapvetőbb is hiányzik. Ha rövidesen nem történik lényeges változás, a politikai nyugalom gazdasági bázisa tíz év múlva összeomlik. A kormány igyekszik, hogy a technikai fejlődésben ne mulasz- sza el a világszínvonalhoz való csatlakozást, de a távolság — kevés részterülettől eltekintve — nem csökken. Annál inkább növekednek Moszkva kívánságai kéziét óta hihetetlenül felgyorsultak a politikai események, amelyeket az állampolgárok többsége nem nagyon képes követni, nem ismeri az indítékokat, az összefüggéseket, s nagyon sokszor magát a célt sem. Pedig a nép nélkül a valós demokrácia elképzelhetetlen. Demokráciát ugyanis nem lehet elrendelni, azt a társadalomnak meg kell tanulnia. Épp ezért ma nagyfokú türelemre van szükség, olyanra, amely nem engedi veszekedéssé fajulni a vitát, főleg nem személyeskedéssé. A nyilvánosság elengedhetetlen feltétele egy demokratikus rendnek, de csak akkor, ha összességében objektivitást tükröz. A viták résztvevőinek egyidejű és együttes nyilatkozata teremtheti meg leginkább ezt az objektivitást. Egy olyan helyzetben, amikor a vitapartnernek van lehetősége azonnal válaszolni, cáfolni vagy ellenérveket felsorakoztatni, ez azonban ma nem így történik. — A demokrácia érvényesülése ugyanakkor igen összetett folyamat következménye a különböző társadalmakban. Vajon Magyarországon ennek láthatók-e a feltételei? — Olyan elemeknek kell szerintem szorosan egymásra épülniük, mint a politikai érdek helyes felismerése, ez persze elképzelhetetlen a teljes nyíltság és a tájékoztatás objektivitása nélkül. Fontos, hogy szabad legyen az érdekazonosság alapján történő csoportosulás, ez pedig csakis a pluralizmus talaján képzelhető el. Ki kell építeni az érdekek megjelenítésének és képviseletének intézményrendszerét, az érdekellentétek feloldásának alkotmányos rendet kell meghatározni. Ehhez szükséges vizsgál— az NDK gazdaságilag jóval több támogatást nyújt a peresztrojkának, mint az köztudott, és mint amennyire az a keletnémet állam hasznára van. A legfájdalmasabb reformkésztetés keletről jön. Az NSZEP-t nem kényszerítik semmire; Gorbacsov tartja a szavát, hogy minden szocialista országnak saját útját kell járnia. A többiek reformeredményei sem éppenséggel vonzóak az NSZEP és a lakosság számára; aminek ellenállhatatlan hatása van, az az igazság. Moszkvában, s még inkább Varsóban és Budapesten lélegzetelállító kérlelhetetlenséggel kimondanak mindent, amit eddig csak nyugatról lehetett hallani; kezdve Sztálin bűneitől a rendszer alkalmatlanságáig, szinte semmi nem marad kimondatlan. És ha a keleti elvtársak kimondják, hogy a király meztelen, nincs az a pedagógiai kongresszus vagy politikai bizottsági nyilatkozat, mely ruhát adhatna rá. Valami mégiscsak változik Végül, magában az NDK-ban is változott valami. A párt rendezvényeit rendőröknek kell védelmezniük a „másként gondolkodóktól”. Az állampolgárok veszik maguknak a jogot, hogy ellenőrizzék a választásokat. Áz egyház választási reformot követel, könyörgő istentiszteleteket tart a politikai foglyokért, és helyettesíti a pártot ott, ahol a legégetőbb szükség van rá: beszélget azokkal az állampolgárokkal, akik el akaiják hagyni az országot. Már a funkcionáriusok sem a régiek: egymás között sokan kimondják, amit gondolnak, és nem kevesen vannak, akik továbbgondolkodnak a megengeni: a csoportérdek mennyiben szolgálja egy elfogadott társadalmi cél teljesülését, s emellett, ha a társadalmi cél valós, akkor meg kell nézni azt is, vajon az érvényre jutása kellő előnnyel jár-e, s ha igen, az emiatti esetleges érdek- sérelmeket ellentételezni tudjuk- -e anyagi és erkölcsi szempontból. Éz a mechanizmus jelenleg nincs meg hazánkban, s bizony, évek kellenek a kialakításához. — S mi lenne ez a mindenki által elfogadható társadalmi cél? — Nem lehet más, mint a békén, az emberi szabadságon és az esélyegyenlőségen alapuló nemzeti jólét megteremtése! E feltételek közül úgy gondolom, az esélyegyenlőség fogalma szorul magyarázatra. Ez alatt olyan társadalmi jogrendszert értek, amely engedi a piac által elismert egyéni és kollektív teljesítmények alapján a differenciálódást, de csak úgy, hogy ennek révén a nemzeti jólét emelkedik. Egyszersmind gátolnia kell a piac által el nem ismert, értékesülni képtelen szellemi és fizikai teljesítmények elismerését! Megakadályozza ez a rend az ügyeskedéssel, a monopolisztikus helyzet kihasználásával szerzett jövedelmek keletkezését, tulajdonképpen az ember ember általi kizsákmányolásának lehetőségét. Biztosítania kell e jogrendnek azt is, hogy ne következhessen be az egyes társadalmi rétegek között tartós leszakadás, s ugyanakkor a rétegekhez való tartozás, a köztük való mozgás esetén ne a társadalmi helyzet, hanem kizárólag az emberi tehetség legyen a meghatározó! dettnél. De a legfontosabb változás, hogy az emberek mernek beszélni; a félelem nem tűnt el, de érezhetően csökkent. Ex oriente lux, ex occidente luxus — írta harminc évvel ezelőtt Stanislaw Lee aforizmaíró. A berlini vezetés a keleten születő igazság és a nyugati jólét közé ékelődve próbálja átmenteni magát és államát. Már engedményeket is tett, sok területen érezhető a liberalizálódás, a kultúrpolitika többet megenged, mint korábban. De mindennél fontosabb, hogy Honecker nagy lépést tett a fő kívánság teljesítése felé: 1987-ben csaknem minden ötödik állampolgár nyugatra utazhatott. Vannak becsületes, jó szándékok is: több jogállamiság és a polgár több joga az állammal szemben, több beleszólás és a személyiség nagyobb tisztelete. Az elmélet azonban nem illik a gyakorlathoz, és minden túl lassan megy. Még ha a tovább- gondolkodók az NSZEP-ben már nem ütköznének is ellenállásba — a változások keleten olyan gyorsasággal mennek végbe, hogy az NDK nem tud lépést tartani. Igaz, talán nincs is rá szükség. A németek türelmesebbek, mint a lengyelek, kevésbé kockáztatók, mint a magyarok, és sokkal jobban élnek, mint az oroszok. De a vezetésnek legalább jelét kellene adnia, hogy maga sem akar mindent a régiben hagyni. Fel kellene hagyni azzal, hogy úgy kezeli a népet, mint az iskolás gyerekeket. Befelé ugyanúgy kellene viselkednie, mint kifelé: nyitottnak kellene lennie a párbeszédre, és nem abból kiindulnia, hogy mindent jobban tud. — Nyilván, amit most ön elmondott, távolabbi célokat ösz- szegez. Az októberi kongresszusnak leginkább az MSZMP sorsáról kell határoznia. Véleménye szerint milyen feladatokat kell elvégezniük a küldötteknek? — Azt szeretném, hogy a kongresszuson a lényeges kérdések jussanak túlsúlyba. Eszerint vitassuk meg, mi küldöttek, a párt programját. Meg kell végre pontosan mondanunk, mit is akar az MSZMP, mi az a cél, amelynek eléréséhez mozgósítani, maga mellé kívánja állítani az embereket. Csak ezután szabad rátérni a személyi kérdések eldöntésére, s az már egy további részkérdés például, hogy mi is legyen a párt neve. Szerintem ugyanis a párt nem attól változik meg, hogy a nevét megváltoztatja, hanem attól, hogy a célját formálja át, újítja meg. Emellett természetesen képviselni kívánom annak a térségnek a legfontosabb kérdéseit, ahol elnyertem a küldöttválasztók bizalmát, ezt ezúton is köszönöm nekik. — Félő, hogy az országos tanácskozáson mégiscsak ama témák kerülnek előtérbe, amelyek nem az ön által lényegeseknek tekinthetők... _ — Bizony, ettől én is tartok. Úgy vélem, valamennyi küldöttnek tisztában kell lennie azzal, hogy nemcsak tagtársainak véleményét tolmácsolja, hanem saját véleményével alakítani, formálni is igyekszik másokat. Márpedig, ha a hozzászólások ehhez igazodnak, akkor hasznos, tartalmas munkát végezhet a kongresz- szus. Sz. Z. Holnap indul az első gép Légijárat Budapest és Stuttgart között Beállítását a bővülő kereskedelmi kapcsolatok is indokolják A Lufthansa légitársaság új járattal fűzi szorosabbra az NSZK és Magyarország közlekedési kapcsolatát. Hetenként három alkalommal: kedden, csütörtökön és vasárnap indítja gépét Budapestről az NSZK Baden-Württemberg tartományának fővárosába, Stuttgartba és onnan vissza. Frankfurt, München, Düsseldorf és Hamburg után ez az ötödik NSZK-beli nagyváros, amely közvetlen légikapcsolatba kerül Budapesttel. Eddig a magyar fővárosból csak Frankfurton keresztül lehetett Lufthansa géppel megközelíteni Stuttgartot, s ennek útiköltsége 10 százalékkal drágább volt, mint a most induló közvetlen járaté. Az új légikapcsolat beállítását az indokolja, hogy az utóbbi időben jelentősen bővültek a magyar kereskedelmi és ipari kapcsolatok a Baden-Württemberg tartományi partnerekkel, s új magyar vállalatok is alakultak ezen az iparvidéken. Az új járat első gépei szeptember 5-én indulnak: Budapestről 13 óra 45 perckor, Stuttgartból pedig 11 óra 05 perckor. A kongresszusi küldött: Holló Vilmos „Békén, emberi szabadságon és esélyegyenlőségen alapuló nemzeti jólétet szeretnék” (Fotó: Perl Márton)
