Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-26 / 227. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 26., kedd r ­mm m * rn A Fen/ hpí KÉPERNYŐ L-Wy ffWl m m m ELŐTT >1 ___________________, Iránytű nélkül? Mindig kedveltek a rajzfilmek Történelmet élünk, históriát teremtünk. Felemelő és gyötrő érzés is ez. A gondokat csak fo­kozza, hogy ez a hosszú távon mindenképpen ígéretes jövőt szülő folyamat nehezen elvisel­hető ellentmondásokkal terhelt, illetve kaméleonakciókkal, har­sány indulatkitörésekkel sárolt. Ebben a helyzetben százez­rek, milliók számítanak valami­féle iránytűre, eligazodást meg­könnyítő Ariadné fonálra. Többek között ezt remélik — méghozzá indokoltan — a tévé­sek népes stábjától is. Sajnos, mindeddig nem kapták meg, s ügy tűnik, egyelőre még hiába várnak. Nem is szólva a rangos, az ismeretgyarapítást, a szellem­formálást is szolgáló szórakozta­tás teljesületlen óhajáról. Ezért hatott kellemes megle­petésként Görgey Gábor Ga­lopp a vérmezőn című drámájá­nak elmúlt szerdai közvetítése. A kétszer betiltott mű szerzője abban bízik, hogy darabját vala­ha nem a politikai szenzációra szomjühozás tapsoltatta meg. Kissé mintha kétkedne a mosta­ni, s a tartós sikerben. Felesleges volt az aggályosko­dás. Mondandója nemcsak aktu­ális, hanem örökérvényű is, hi­szen az egyértelműen becsületes, a félremagyarázhatatlanul em­berséges Űrley tábornok meg- hurcoltságában, megalázottsá- gában, arculcsapottságában is felmagasztosuló erkölcsi tartása, sebzetlenül maradt méltósága azt sugallja, hogy nincs olyan ter- rorisztikus uralom, amely győze­delmeskedhetne azokon, akik kizárólag a mindig csorbítatlan, a soha meg nem kopó etikai intel­mekre hallgatnak. A divateszmékkel házasságot nem kötők megbabonázzák az egyéni érdekek által befolyásolt, érvényesülni vágyó környezetü­ket is. Az egykor a fasizmus ül­dözöttéit bújtató főtiszt tisztessé­gének nemcsak főhajtással adó­zik házvezetőnője, a poklokat járt zsidó férfi, hanem sorsában is osztozik az az orvosnő, akit ak­kor karolt fel, amikor senki más nem segített rajta. Létezik hát humánum, s ez a belső parancs nem tűr álérveket, hiszen majd mindnnyájunkban ott szunnyad a jó iránti fogé­konyság, s a hamu alól is felizz- hat a szeretet szikrája, amely fél­resöpri a tiszavirág életű, hazug szólamokat. Ezt a hitet erősítette meg ben­nünk az író, aki az őszinteséggel ötvözte tehetségét, átlagon felüli színpadérzékét, karakterformá­ló adottságait, tömör és frappáns cselekmény, valamint dialógusz- szövő erényeit. Mindezt azért, hogy figyel­meztessen, bizakodással ajándé­kozzon meg minket. Ugyanak­kor vádirat is ez a vállalkozás. A sunyi, a meghunyászkodó kultu­rális döntéshozók ellen. Afféle tanulságos mementó. Most már egy nemzet által hitele­sítve... Pécsi István Az álmok forradalma Azt hiszem, annak idején a Ha... című filmből értettem meg igazán, mit is jelent 1968 diáklá­zadása, milyen feszültségek ke­letkeznek világszerte, miért emelkednek torlaszok Párizs­ban, miért égnek az autók az ut­cákon. Ha másként nem, hát a könyv, a film és a zene segítségé­vel az ilyesfajta, nemzedéki ta­pasztalatok is közkinccsé válhat­nak. Sok mindent nem élhetünk végig, mégis valamilyen formá­ban részesei lehetünk, s ebben még az sem jelenthetett aka­dályt, hogy Európa nyugati ré­szét akkoriban sok minden elvá­lasztotta a keletitől. Mi is tükrö­ződik például ebben a filmben, amely annyira látványosan ábrá­zolja az ellentmondásokat? Ebben a baloldali eszmék csak külsődleges elemek, a kollégista fiúk Mick vezette lázadása első­sorban a hagyományok elleni felkelés. Szembeszegülnek ezek a fiatalok a rájuk kívülről kény- szerített viselkedési módokra, megaláztatásokra. Ugyanis ezek már elvesztették azt a szerepü­ket, amelyet régebben jelenthet­tek a társadalom, a közösség szá­mára. A történet már egy olyan helyzetet ábrázol, amikor üresen konganak a frázisok, csupán talpnyalók és perverzek húzód­nak meg az árnyékukban. Lehet, hogy valamikor egészségesen is működhetett ez a rendszer, de már minden ízében elkorhadt, egyetlen szereplője sem tud telje­sen azonosulni vele. Ezért aztán ki-ki saját céljai érdekében, saját érdekei szerint használja fel, vagy próbál tőle megszabadulni. Ebben a látszólagos és valósá­gos zűrzavarban összekevered­nek az álmok a valóságos törté­nésekkel, és igazából azt sem tudjuk, hogy valami lejátszódik-e voltaképpen, vagy csak a szereplők tudatában jele­nik meg. Különösen azért válik rejtelmessé ez a viszonyrendszer, mert a végén egyetlen csatatérré változik a kollégium épülete. S ebben az ütközetben már nem számít, hogy vágyak, álmok vagy köznapi törekvések vezetik-e a szereplőket: dörög a fegyver, fo­lyik a vér. A rendező, Lindsay Anderson olyan látomást fogalmazott meg, amely 1968 után Európa szinte hétköznapi valóságává vált. El­múltak a párizsi diákfelkelés lá­zas napjai, s aztán ilyen-olyan csoportocskák a Malcom McDowell megformálta Mick- hez hasonlatos vezérekkel meg­szállottan támadták a társada­lom különböző intézményeit. Kialakult a terrorizmus, amely már egyáltalán nem az álmok szüleménye volt, hanem inkább azok eltorzulása, elfajulása. Jó volt újra látni ezt a filmet, mert az ember azt reméli, hogy a nemzedéki tapasztalatok meg­akadályozhatják, hogy megis­métlődjön a történelem. A kon­vencióktól, az embert gúzsbakö- tő parancsuralmi rendszerektől fegyver nélkül lenne jó megsza­badulni. Gábor László Egy politikai nagygyűlés margójára Szellemidézés fi 'Ifi Ribánszki Tekintve, hogy a szabad véle­ménynyilvánítás híve vagyok, nem botránkoztat meg, hogy a közelmúltban a marxista egy­ségplatform vezetői úgy döntöt­tek, Egerben, az MSZMP Okta­tási Igazgatóságán is propagálják majif nézeteiket egy politikai nagygyűlés keretében. Nos, a je­les eseményt igencsak előkészí­tették a szervezők — hogy kik ők, azt nemigen lehet tudni —, hi­szen már az intézmény kapujá­ban piros karszalagos renaezők vártak az érkezőket. Sőt, „Mi az igazság? Ez az igazság!” címmel kis röplapokat is osztogattak, amelyek Grósz Károly 1986. no­vember 4-én elhangzott — az 1956-os eseményeket még ellen- forradalomként értékelő — be­szédéből adtak rövid szemel­vényt. Mire Ribánszki Róbert, az est szónoka, a marxista egységplat­form vezéralakja a pulpitusra lé­pett, már megtöltötte a termet a deres hajú hallgatóság. A prog­ram negyedórás csúszása azt is lehetőve tette, hogy a régi bará­tok, harcostársak üdvözölhessék egymást. S aztán Ribánszki belevá­gott... S aztán hirtelen elkezdtem félni. Ugyanis az az érzés kerített hatalmába, ami valószínűleg Nyers Rezsőt is, amikor gondo­san tanulmányozta a platform programját. Erről ő így beszélt a lapunknak adott interjújában: „A marxista egységplatform csak felhasználja a reform kifeje­zést, mert ma már mindenki él vele, de nem lehet tudni, hogy mit akarnak. Illetve, amit ők leír­tak, azt gondosan elolvastam: az nem reform, hanem védekezés a változások ellen és sáncépítés. Minden maradjon úgy, anogy volt, mert különben a dolgozok érdekei alapvető csorbát szen­vednek. Na, most itt ugrik a hal a vízbe, hogy ezt valaki miként ítéli meg. Ha le akarom mezteleníteni gondolatilag, hogy mi ennek a tartalma, mi az az érdek, ami megjelenik, akkor ez rövid távú érdek... Tehát ez a rövid távú ér­dek védelmezésén alapul és tel­jesen hamis. Ez illúzió a köbön. Ez nem marxista, én megkifogá­solom azt, hogy marxista, de nemhogy a mai értelemben nem az, mert még a múlt marxizmu­sának sem mondható, hanem sztálinista felfogás.” Szóval Ribánszki belevágott, s szellemet idézett. A múlt szelle­mét. Papír nélkül beszélt, kez­detben higgadtan, normál hang­erővel, aztán egyre hangosab­ban. Ahogy az egy szónokhoz, egy agitátorhoz illik. Az előadás egészet jellemezte az a kis epi­zód, amellyel eszmefuttatását in­dította. Lecsatolta karóráját, hogy lássa, mennyit is beszélhet, maja megjegyezte, hogy ez az az óra, amellyel kapcsolatban a Magyar Hírlap azt írta, Ribánsz­ki gyakran nézegeti az arany kar­óraját. Ez az „arany óra” — mondta a szónok — egy 72 rube­les szovjet óra. De — tette hozzá tréfásan kacsintva — ez nem je­lenti azt, hogy ő csak a szovjet időt ismeri. S ha már a sajtónál tartott, szükségesnek tartotta megjegyezni, a tömegkommuni­káció a felelős azért, hogy róluk csak kevés információ jelenik meg, s azok többsége is hamis. Ezt követően pedig feltette a kérdést: vajon mi is tette szüksé­gessé a marxista egységplatform eletrehívását? Ribánszki Róbert erre feleletet ígért. Úgy tűnik, elég felelőtlenül, mert saját kér­désével ő is képtelen volt meg­birkózni, így aztán továbbra is sűrű homály fedi, hogy miért is alakult meg a marxista egység­platform. Sejtéseim persze van­nak e dologról, noha nagyon szo­morúak. S hogy legalább már sejtek valamit, azt éppen neki köszönhetem. Mert Ribánszki Róbert elemezte a történéseket. Igaz, elég nagyvonalúan, hiszen „elfelejtkezett” néhány évtized­ről, s csak az utóbbi tizenhat hó­nap történéseit vette górcső alá. Megértem én, ugyanis ha kissé messzebbre tekint vissza, akkor esetleg önmagával is szembe kel­lett volna néznie, akárcsak azzal a politikával, amelynek alakítá­sából ő is jócskán kivette a részét. Ha látjuk ezt az alapállását, ak­kor nyomban megértjük azt is, miért csak a mostani Központi Bizottságról állapítja meg, nogy „azért ez mégiscsak egy szűkkó- rű döntéshozó testület , s miért nem a korábbi KB-ről. De ne le­gyünk igazságtalanok, lehet nogy gondolni gondolta. S ha mar az időtényezőnél tartunk, álljunk meg egy pillanatra... Ri­bánszki — ezzel cáfolandó a kü­lönféle alternatív szervezetek­nek a múlt bírálásához való jogát — egy általa olvasott mondást idézett: „Ha a múltra puskával lősz, a jövő ágyúval lo vissza.” Tetszetős bölcsesség... Ám ha igaz lenne, akjcor az „ágyú” őt is fenyegetné. Őt, aki az elmúlt ti­zenhat hónapra lő puskával. Persze az említett mondásnak legalább valamiféle értelme volt. Ugyanez aligha állítható Ri­bánszki előadásának egészéről. Lehet, hogy én vagyok rafejű, de a mai napig képtelen vagyok megfejteni, milyen összefüggés fedezhető fel a marxista egy­ségplatform léte és a hazai viszo­nyok, illetőleg a namíbiai, kecs­kéért vásárolt asszonyok, vala­mint a Mao Ce-tung-i „nagy ug­rás” politikája között. (Az elő­adás végén felcsattanó taps azt jelezte, a hallgatóság zöme oko­sabb nálam.) Az viszont még előttem is világossá vált, hogy a szónok sok-sok dologgal elége­detlen. Nem utolsó sorban a je­lenlegi vezetői garnitúrával. Utóbbiak alaposan megkapták a magukét, kivétel nélkül. Ők, akik „ hatalmi torzsalkodásaik­kal szétverték a pártot.” Hiszen ezt a pártot alulról nem támad­ták — mondta a szónok — oldal­ról nem tudták, így csakis felülről kezdhették ki. Világos — mon­dom én —, hiszen ez idő szerint több irány nem létezik. Egyszó­val megdorgálták a vezetőket. Köztük például Szűrös Mátyást, aki felelőtlen kijelentéseket tett az USA-ban, s aki pénzért ment oda — megjegyzem, az előadó ezt nem mondta, csupán remek előadókészséggel jelezte: üres markát segélykérőén előrenyújt­va —, méghozzá affélejúdáspén- zért, hiszen ha már szerződést szegve megnyitottuk az NDK­sok előtt a határt, legalább kap­junk ezért a gesztusért valamit. Apropó! Ha még nem említet­tem volna, a Ribánszki-féle reto­rika nem feltételez, nem bizony­talankodik, hanem kijelent, állít. Ex cathedra. Nézzünk erre egy példát a sok közül. Azt mondja a szónok, a párton belüli reforme­rek azért siettették a kongresz- szust, mert ha még fél vagy egy esztendeig tart a küzdelem, ak­kor felmorzsolódnak, ugyanis nincs elég muníciójuk. Püff neki! Semmi „esetleg, talán, elképzel­hető, lehetséges” vagy efféle ki­fejezés. Kizárólag sziklaszilárd állítás. S ha az egyik módszer az álh'tás, akkor a másik a sejtetés. Mert minek nevezzem azt, ami­kor ilyet hallok: „A FIDESZ-es vezetőknek valószínűleg súgnak valahonnan, valószínűleg kapják valahonnan az ötleteket, ugyanis néha már-már profi politikus­ként csinálják a dolgokat.” Me­f int csak a saját együgyűségemre ell utalnom, de nekem — beval­lom — az is az eszembe jutott, hogy a FIDESZ-esek maguktól találják ki, mit és miként tegye­nek. S sejtetés az is — méghozzá a javából —, amikor azzal ma­gyarázzuk egy-egy árucikknek a polcokról való eltűnését, hogy mindez nem véletlen, ezt valakik tudatosan csinálják. Bevallom, a szándékos rendzavarokra való hivatkozás valahonnan ismerős. Talán-talán abból az időből, amikor mindenkiben ellenséget láttunk, amikor mindenhol ügy­nököket kerestünk. De isten mentsen attól, hogy puskával lő­jek a múltra, mert — mint tudjuk —, akkor jön az ágyú... Egy valamiben egyetértek Ri­bánszki Róberttel. O ugyanis azt fejtegette, hogy nem köthetjük az ország szekerét a „művelt nyugathoz”, mert mi azért — ahogy ezt a történelem számta­lanszor igazolta — mégiscsak ke­letiek vagyunk. Végignézve ezt a politikai nagygyűlést, azt kell mondanom: utóbbi dologban maradéktalanul igaza van... Sárhegyi István a cooll-printet (a hideg nyoma- tot) részesítették előnyben. „A cool-print nem jelentett megha­tározott nyomtatási eljárást, csu­pán annyit, hogy a korábbi néze­tekkel szöges ellentétben szám­űzni kívánták mind a nyomat, mind a festmény felületéről min­den kézi beavatkozásra — s így a művész egyéniségére — utaló je­let.” Ez pedig a neoavantgarde ízlését tükrözte, amely még a festményen is a mechanikus eljá­rásokat kedvelte. (Fotorealista, minimal art, op art alkotások ta­núskodnak ilyen hatásokról). A nyolcvanas evek ízlése a mo- notypia, a monoprint elterjedé­sének kedvez. A print mostanra alig külön­bözik a festménytől. Technikái keverednek, a táblaképeken éppúgy felhasználnak foto- és nyomattechnikát, mint ahogy a nyomatot kézzel festett részek­kel egészítik ki. S a variációk szinte eldönthetetlenné teszik, hogy kézzel festett nyomatról vagy inkább nyomatra felvitt, papírra készült festményről va­n-e szó. Az amerikai földrészen a nyomatok elérhető ára is e mű­vek népszerűsíthetőségének kedvez. K. M. Nyomatok a nagyvilágból Kiállítás Tihanyban New Yorkból, a Transworld Art Inc. Kiadó és a Carol és Alex Rosenberg Gallery gyűjtemé­nyéből egy nem mindennapi ki­állítás érkezett Magyarországra. Ötvenhat ismert európai és ame­rikai művész százötven nyomata. Picasso, Vasarely, Dali, Henry Moore, Andre Masson, Esteban Vicente, Karel Appal, Rau­schenberg, Segal, Óldenburg, Robert Indiana és mások neve jelzi, hogy a modem művészet élvonala sokoldalúan van ebben az anyagban képviselve. A Tihanyi Múzeum e változa­tos tárlatát a Novotrade Rt. szer­vezte. Az a Novotrade, amely már a Sotheby aukciósházzal is társult magyarországi műtárgyak külföldi értékesítésere. A műfaj, amelyet printnek (nyomatnak) nevez a szakiroda- lom, s amely napjainkban egé­szen más fogalmat fed, mint a ha­gyományos nyomat vagy sokszo­rosított grafika, rendkívül nép­szerű Amerikában. Az ötvenes­hatvanas években az USA-ban eltelj edt színes nyomatok önálló művészi célokat szolgáltak, ha­tásukban a festészethez közeled­tek. Korábban, évszázadokkal ez­előtt, csak a hagyományos kézi technikákat (a fa- és rézmetszést, a kőnyomatot) tekintették ere­deti alkotásnak, amelynek készí­tésében a művész saját kezűleg közreműködött. A print forra­dalmát a kézi beavatkozást nem igénylő technikák (offset-litog- ráfia, fotonyomat, stb.) megjele­nése eredményezte. Amikor is a nyomatkészíto műhelyekben már nem a magányos művész, hanem egy-egy csoport működik közre a művesz irányításával. A technika mellett a nyoma­tok mérete is változott. S a nagy­méretű printek kikövetelték ma­guknak a helyet a lakások és a ki­állítótermek falain. Miközben a print festményként viselkedett, a festmények is éltek a nyomtatott technikával, s azonos stílus- és tendenciajegyek is közelítették a műfajokat. Áz ötvenes évek vé­gén az offset-litográfia festői^a- tását, a hetvenes evekben viszont Picasso: Fiatal spanyol paraszt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents