Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-22 / 224. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 22., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3 Keleti kapcsolat Külgazdasági nyitás, külföldi tőkebevonás, világgazdasági ori­entáció, Magyarország bekap­csolódása a világgazdaság vérke­ringésébe — ezek mind gyakrab­ban hallhatók és olvashatók, a hivatalos gazdaságpolitika rang­jára emelt célok. Az eufémiszti- kus fogalmazásokhoz szokott ol­vasó az ilyesféle kijelentéseket igyekszik lemezteleníteni min­den szépítgetéstől, s úgy értel­mezni: eddig a Kelettel keresked­tünk, ezután pedig a Nyugattal fogunk. Ha árnyaltabban gon­dolkodik, úgy véli, hogy fokoza­tosan elsorvasztjuk gazdasági kapcsolatainkat a KGST-orszá- gokkal, kivált a Szovjetunióval, és lassan, de szívósan kiépítjük azokat a legfejlettebb tőkés or­szágokkal. Ha azonban feltételezzük, hogy a hivatalos megnyilatkozá­sok mellőzik a dolgok szépítge- tését, és ma már kevéssé szüksé­ges a sorok között olvasni, mert a gazdaságpolitika irányítói ^is) nagyjából-egészében azt és úgy mondják, amit és amiként gon­dolják, akkor rá kell jönnünk, hogy a következtetéseknek csak a második fele igaz. Vagyis anél­kül építjük nyugati kapcsolatain­kat, hogy elsorvasztanánk a ke­letieket. Nem szabad feladni a piacot Ez ugyanis nem alternatíva. Senki sem állít bennünket vá­lasztás elé, hogy vagy a világ egyik, vagy a másik felével keres­kedjünk. Aligha akad olyan or­szág, sőt, olyan multinacionális vállalat, amelyiket kizárólag tő­kés partnerekhez fűznek gazda­sági kapcsolatok, vagy amelyik legalábbis ne igyekezne bejutni a nagy kelet-európai piacra, a még nagyobb kínai piacra. Mene­dzserek százai, ezrei keresik a gazdasági együttműködés lehet­séges űtjait-módjait a Szovjetu­nióval, Kínával és a többi szocia­lista országgal. Vajon mi késztet­hetné Magyarországot arra, hogy feladja ezeket a piacait, fel­adja az ott kiépített kapcsolatait, s tovább hasznosítsa azt az isme­retanyagát, amelynek birtoká­ban képes ezekben az országok­ban eligazodni, tárgyalni, üzletet kötni? Valamiféle csömör persze fel­léphet a több évtizedes gazdasági kapcsolatokkal szemben két ok­ból is. Egyrészt azért, mert Ma­gyarország hosszú időn át csakis azokat a kapcsolatait ápolta, s csak mint szükséges rosszat foly­tatta kereskedelmét a nyugattal, másrészt azért, mert a KGST-hez fűződő kapcsolatait nem szaba­don, nem a maga érdekei szerint alakította, hanem alárendelte magát a nagyhatalmi érdeknek. Fenntartások nélkül simult bele a KGST-nek abba a rendjé­be, amelyet a szovjet politikai­gazdasági rendszer diktált a szo­cialista integrációnak. Azonban nemcsak Magyaror­szág politikája és gazdasága vál­tozott, hanem más KGST-tagor- szágoké is, és a radikális változás idejét éli a Szovjetunió úgyszin­tén. Ez pedig jó lehetőséget ígér a gazdasági együttműködés rend­szerének reformjára, amit Ma­gyarország már évekkel ezelőtt kezdeményezett. Bár javaslatai némely tagország kemény ellen­állásába ütköznek, megújító el­képzeléseinek mind több híve is akad. A piacgazdasággal kacér­kodó, vagy a deklaráltan afelé haladó tagországok legalábbis nyitottak a KGST radikális át­építését célzó magyar megoldá­sokra. Kereskedjünk világpiaci árakon A javaslat lényege az, hogy hagyjunk fel a szakrális terve­gyeztető tárgyalásokkal, szaba­duljunk meg a kontingensektől, a torz árrendszertől, a pénz funk­cióját betölteni képtelen transz­ferábilis rubeltől, és keresked­jünk világpiaci árakon, számol­junk el egymással valamelyik konvertibilis valutában. Ami egyúttal azt is jelentené, hogy a politikai indíttatású döntéseket a gazdasági ésszerűség és a nemze­ti érdekekre alapozott döntések váltanák fel. Persze sok víz folyik még le a Volgán addig, amíg mindez meg­valósulhat, és a szocialista integ­ráció valós gazdasági érdekkö­zösséggé, erős gazdasági csopor­tosulássá válik. Ám addig is esz- telenség lenne Magyarországnak kivonulnia megszerzett piacai­ról, mi több: öngyilkosság lenne. Máris jó néhány magyar nagy- vállalatot fenyeget csőd pusztán azért, mert megrendelés hiányá­ban csökkenteni kényszerül a Szovjetunióba irányuló export­ját. A keleti kapcsolatok elsor­vasztása nem néhány vállalatot juttatna csődbe, hanem a nagyi­parnak és a nagyüzemi mezőgaz­daságnak szinte az egészét, hi­szen az elmúlt évtizedek fejlesz­tési, beruházási politikája jobbá­ra olyan termelőkapacitásokat hozott létre, amelyek főként a szovjet energiára és nyersanyag­ra, illetve a késztermékeknek a KGST-be irányuló exportjára alapozódtak. Mondhatnánk — s a hivatalos gazdaságpolitika is ezt sugallja —, hogy ezeken a termelőkapa­citásokon is olyan árukat kell ter­melni, amelyek a világ másik fe­lén úgyszintén eladhatók. Ez a követelmény a gazdaság egészé­vel szemben is, ami követel­ményt — illetve annak előfeltéte­lét — a struktúraváltás szóval di­vatos illetni. Ám a megvalósuló szerkezetváltás sem jelentené a keleti piacok mellőzését. Ellen­kezőleg: a korszerűbb magyar termékek a mind igényesebb KGST-tagországokban is piacra találnának. Korszerűbb termék a feltétel Méghozzá: közeli piacra. Te­kintettel a szállítási költségekre, minden ország gazdasági orien­tációját befolyásolja földrajzi el­helyezkedése is. Számunkra pél­dául kézenfekvő, hogy nyers­anyagot és energiahordozót to­vábbra is a Szovjetuniótól vásá­roljunk — ha nem is egyedül on­nan —, a földrajzi közelség és a távvezetékek megléte okán. A világgazdasági nyitás tehát számunkra a minden irányban történő nyitást jelenti, és nem je­lentheti semmilyen külgazdasági kapcsolat zárását, befagyasztá­sát. Nyugati üzletemberek — mi­ként politikusok is — úgy ítélik, hogy Magyarország a híd szere­pét töltheti be Kelet és Nyugat kö­zött, és nem utolsósorban ezért igyekeznek gazdasági hadálláso­kat kiépíteni nálunk. Nem egy tőkeberuházó azért fektet pénzt magyarországi vegyes vállalatba, mert azon keresztül kíván bejut­ni a nagy keleti piacra. S amint mi tőlük igyekszünk eltanulni a nyugati piacgazdaságokban al­kalmazható marketing-módsze­reket, úgy ők tőlünk kívánják megismerni azt, miként lehet ke­reskedni, együttműködni a szo­cialista országokkal. Sem az ember, sem a nemzet, de a gazdaság sem szakíthat múltjával, gyökereivel. Bennün­ket szoros szálak fűznek, hagyo­mányok kötnek a szocialista or­szágokhoz, s miközben a velük való gazdasági együttműködés módszereit igyekszünk piaci ala­pokra helyezni, nyitunk a világ­piac felé: importálunk onnan árut és működötökét, technikát, technológiát, piaci ismereteket, létesítünk vegyes vállalatokat, termelési kooperációkat, és igyekszünk oda exportálni anya­gi, szellemi termékeket, pénz­ügyi, idegenforgalmi és egyéb szolgáltatásokat. A világ az egységesülés irá­nyába halad, és ebben a folya­matban keleti gazdasági kapcso­lataink és ismereteink felértéke­lődnek. Gál Zsuzsa Céhtörténeti kiállítás Kőszegen Monográfia, fotóalbum, kapcsolatteremtés Kőszegen 1504-ben alakult meg az első céh, amelyet még huszon­kettő követett. A Jurisics-múzeum tábomokházbeli állandó kiállítá­sa ezeknek a kőszegi céheknek állít emléket. A céhtörténeti relikviák mellett fodrász-, fényképész-, asztalos- és szövőmesterek műhelyei is helyet kaptak e gyűjteményben. A fényképész-laboratórium (MTI-fotó: Czika László) Jó úton a Hatvani Városbará­tok Egyesülete Ez év júniusának elején ala­kult meg Hatvanban a Városba­rátok Egyesülete, amely a tele­pülés gazdasági, kulturális fej­lesztését kívánja elsődlegesen szolgálni. Elnökével, dr. Ander Lajossal váltottunk szót a na­pokban a vállalkozás első hó­napjairól, a végzett munka sike­réről. — Célkitűzéseinknek megfe­lelően ma már hét szekciónk dol­gozik, közülük a kapcsolatépítő csoport eddigi eredményei külö­nösen szép reményekre jogosíta­nak. De említésre érdemes a rek­lám- és információs tagozat is, amely a kezdeti időszakban fő­ként az egyesület létét, tevékeny­ségét igyekszik mind szélesebb körben megismertetni, népsze­rűsíteni. S vonatkozik ez termé­szetesen az itthoni és a külföldi propagandára...! — Mit jelent, mit feltételez ez tettekben megfogalmazva? — A csoport munkájának ér­zékletes kifejezőjeként már ké­szül egy olyan, több száz pél­dányban megjelenő fotóalbum a város múltjáról, jelenéről, amelynek anyagát nyilvános ki­állítás rendezésével akarjuk ösz- szeállítani. Emiatt számítunk ar­ra, hogy Hatvan lakossága rész­ben fotódokumentumokkal, részben témaötletekkel, taná­csokkal segíti majd az ügy telje­sebb sikerét. Ugyancsak tervez­zük a város mai arcát tükröző ké­peslapok, valamint ezekből szer­kesztett leporellók postai, üzleti forgalmazását. — Ügy tudni, hogy a Városba­rátok Egyesülete szorgalmazni kívánja a település életét átfogó­an feldolgozó monográfia szer­kesztését, nyomdai úton való megjelentetését, majd forgalma­zását. Ez nem olcsó mulatság. Van hozzá fedezetük? — Tudjuk, hogy egy ilyen ki­advány jelentős anyagi javakat igényel, aminek jelenleg még nem vagyunk a birtokában — mondja dr. Ander Lajos. — Evé­gett tehát gazdasági vállalkozást, azaz egy általános kereskedelmi kft.-t kívánunk szervezni, amely­nek tagjaként a nyereség bizo­nyos hányadából biztosítanánk a legkülönbözőbb célkitűzések, így a monográfia megjelenteté­sét is! Egyébként a Szálkái utcai népfrontszékházban otthonra lelt egyesület vezetőségi tagjai szerdánként, reggel 8-tól 10-ig, felváltva tartanak szolgálatot és foglalkoznak az egyesületet érin­tő kérdésekkel, amelyeknek a középpontjában jelenleg már az ország különböző településeire, illetve a külföldre származott hatvaniakkal való kapcsolatte­remtés szerepel. Ami pedig a to­vábbiakat illeti? Nos, várjuk mindazon öntevékeny, tenni akaró helybéli polgárok jelent­kezését, akik az egyesület magá­ra vállalt tevékenységének meg­valósításához jó ötletekkel, to­vábbi aktív munkával kívánnak hozzájárulni. — Van már e törekvésnek konkrét eredménye? — Feltétlenül! Ilyen szem­pontból például igen biztató volt legutóbb az az eszmecsere is, amelyet jómagam a Hatvanban vendégeskedő amerikai költővel és üzletemberrel, Zas Zoltánnal folytattam a Hatvani Galériában rendezett irodalmi estje után. Zas Zoltán azt is vállalta egyebek mellett, hogy a hatvani kezde­ményezésnek az Egyesült Álla­mokban és Kanadában, az ott megjelenő magyar nyelvű lapok révén publicitást biztosít. — Tehát bízhatunk a sikeres továbblépésben ? — Szerintem igen. S ezt főként az támasztja alá, hogy tagságunk az alakulás óta megközelítően száz főre emelkedett, s hajói dol­gozunk, ez a szám akár megdup­lázódhat az év végéig... Moldvay Győző Párbeszéd a választókkal (1.) A RÉV jusson végre révbe... Avagy: tallózás a képviselőnő dossziéjában „Az emberek beruházás-elle nesekké váltak, érezni lehet a véleményükön. Akkor vállal ják a beruházás terheit, ha együtt vállalják velük pro és kontra a következményeket is. A recski ércbánya helyzete el­jutott odáig, hogy a környék beliek részletes információ­kat kapjanak...” — Zsidei Ist­vánná, országgyűlési képviselő. „Levelet kapott a képviselőasz- szony Hajdú Miklóstól, a buda­pesti IV. kerületi HNF várospoli­tikai bizottsága titkárától az MDF Országos Elnöksége nevé­ben. Azt úja: ”...azon a vélemé­nyen vagyunk, hogy a magyar föld mélyének kincsei, annak ki­aknázása, felszínre juttatása és hasznosítása kizárólag a magyar nép gazdasági felemelkedését kell, hogy szolgálja, amint azt annak idején, a kutatások idején Lévárdi miniszter is kijelentette.” Jelentkezett a Bajcsy-Zsi- linszky Baráti Társaság is, amely a beruházás ügyében hét pontot foglalt írásba, s ezeket a képvise­lőnő figyelmébe ajánlotta: íme: ”1. Nemzeti kincs — nem szabad elherdálni. 2. Bezárása bűn len­ne. 3. Külföldi működőtőke be­vonásával kell az ércvagy ont hasznosítani. 4. Nem szabad el­hamarkodott kötelezettségeket vállalni —feltételek szabása nél­kül. 5. Nem szabad koncesszióba adni. 6. Nem szabad figyelmet. kívül hagyni a hazai mérnöki szaktudást. 7. Tájékoztatni kell a közvéleményt, meg kell teremte­ni az érdekek összhangját.” Helyzetkép — ma A „közvélemény” tájékozta­tására, a fokozódó érdeklődés, a lakossági igény kielégítésére, va­lamint a környező településeken élők véleményének szondázásá­ra vállalkozott — szakemberek támogatásával — a közelmúlt­ban Zsidei Istvánná, aki öt Recsk környéki faluban találkozott a választópolgárokkal. Ennek a fórumsorozatnak az apropója­ként — s az ércbánya ügyében — fogalmazta meg: — Ha a „minden a miénk” tár­sadalmát éljük, akkor csak tő­lünk függően, miáltalunk meg­határozottan szülessenek a dön­tések, hiszen a következmények viselői is mi vagyunk... De mit kapott információként Recskről ma az érintett lakos­ság? A különböző fórumokon dr. Gagyi Pálffy András, a Recs­ki Ércbánya Vállalat igazgatóhe­lyettese — akkor még, mint az Ipari Minisztérium képviselőije — egyebek között kiemelte: — Jelenleg az a helyzet, hogy nem volt vállalkozó, aki azt mondta volna, hogy adják ne­kem ide ezt a bányát, és én majd csinálok vele valamit. Mert az Országos Érc- és Ásványbányák Vállalat, amelynek egy kis üze­me volt ez a Recsk, nagyon jól megélt abból, hogy évi 200 millió forintot kapott az államtól állag- megóvásra. Gondolkozni nem kellett, pia­cot keresni és technológiát mó­dosítani nem kellett... Legjobb dolog a bányát bezárni. Mivel az országos vállalatnak nem volt ér­deke, hogy itt ebből bánya le­gyen, a Recski Ércbánya Vállalat kérte az önállósulását... „...Itt szó sem lehet lakattal való lezárásról—a teljes lesze­relésről—, kivonulásról 1990. január 1-jével. Itt legfeljebb aközött lehet választani, hogy 540-250, avagy 100 milliós költségvetési vonzat mellett te­szik le voksukat...” — Zsidei Istvánné levele Nyers Rezső­höz, Németh Miklóshoz, Med­A kéviselőnő az ércbányával is­merkedik... (Fotó: Szántó György) gyessy Péterhez és Horváth Ferenchez. — Ez az ércvagyon, amit itt megtaláltunk, és amit megítélé­sünk szerint gazdaságosan ki le­het termelni, összességében 13 milliárd dollárt ér. A tőkés pia­con ez egy az egyben eladható, nem nézik a színét, ez fém, mind­egy, hogy magyar vagy nem... Ha itt bányát nyitnak, a felszínre semmiféle károsodással, kiha­tással nem lesz, olyan nagy mély­ségben van az érc... A hasznosít­ható „ércelőfordulás” Recsk, Pa- rádfürdő, Párád, Bodony és Mát- raderecske térségében találha­tó... A környéken sok apró kis­vállalkozás kapcsolódhat a bá­nya tevékenységéhez: a kalkulá­ció szerint négyezer ember fog­lalkoztatását biztosíthatnák... A lakosság ellenében tervezni senki nem szándékozik, főleg azok nem, akik az itteni bányánál dol­goznak... A türelmi idő lejárt... „...Akár akarom, akár nem, az ultimátumot, miszerint a türelmi idő lejárt, továbbíta­nom kell. Mert hiszen nem szabad, hogy a szellem kitör­jön a palackból. Nem lehetsé­ges tovább megbékélni azzal a ténnyel, hogy majd csak lesz valahogy. Hogy nem észérvek és tények uralják a helyzetet, hanem sokszor mi nem vagyunk urai a helyzetnek...” — Zsidei Istvánné levele az országos vezetőkhöz. A Minisztertanács 1989. júli­us 27-én döntött: A bányának 1990. február végéig jelentést kell készítenie, hogy sikerült-e élnie az önállósággal! A Recski Érc­bánya Vállalat (RÉV) lehetősé­get kapott, alapító okirata bizto­sított, dolgozik. Építenek arra, hogy a külföldi tőke behozatalá­ra lehetőség van, jó alkupozíciót jelent, hogy nem költségvetési tehertétel lesz a beruházás. Az aggodalmat keltő környezetvé­delmi kérdések tisztázhatóak, semmi sem titkos dokumentáció ebben az ügyben sem, a problé­mák megválaszolásában az Ipari Minisztérium is rendelkezésre áll. Ebben a témában a környező településeken — született a hatá­rozott döntés — 3-3 tagú társa­dalmi bizottságot hoznak létre, tudtuk nélkül semmi sem történ­het Recsken... (Folytatjuk) Szilvás István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents