Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-20 / 222. szám

4, KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 20., szerda Egy egri irodalomtudós Portrévázlat Lőkös Istvánról Lőkös István hosszú idő óta végez Egerben kiemelkedően értékes és tiszteletre méltó kö­zösségi tevékenységet. Az észak­magyarországi régió legjelentő­sebb irodalomtudósa, Egerben született. Gyermekkorát Felné­meten töltötte, az egri Közgaz­dasági Technikumban érettségi­zett, a debreceni egyetemen szerzett magyar — orosz szakos középiskolai tanári oklevelet. Az egri tanárképző főiskolán egy évig a lektorátuson dolgozott, majd 1960-tól egy negyedszáza­don át az irodalomtudományi tanszék oktatója volt. 1985-től a debreceni Kossuth Lajos Tudo­mányegyetem világirodalmi tan­székének vezetője, az MTA Mi­nősítő Bizottságának tagja, de változatlanul szülővárosának la­kója, szellemi-irodalmi életének három évtized óta meghatározó személyisége. Oktatómunkája során tanámemzedékeket nevelt a magyar oktatásügynek. Iroda- lomtörténészi, kritikusi, szocio­gráfiai teljesítményei országos, sőt nemzetközi elismerést sze­reztek a számára. Univerzitás­szellemet képvisel: az igényes oktatáshoz nélkülözhetetlennek tudja a kutatómunkát és a nyelv- ismeretet. Könyvei: Hidak jegyében (1974), Magyar és délszláv iro­dalmi tanulmányok (1984). Jö­vőre lát napvüágot M. Krleza magyarságélménye című tanul­mánykötete. Számos könyvet rendezett sajtó alá, látott el elő­szóval, jegyzetekkel: Vitkovics Mihály válogatott művei (1980), Virág Benedek válogatott művei (1980), Érzelmes históriák. Er- Icöltsi mesék...(1982), Ányos Pál válogatott művei (1984), Toldy Ferenc: Irodalmi arcképek (1985), Külömb-külömb féle jó és rossz szagú virágokkal tellyes kert (Pasquillusok a XVII — XVIII. századból, 1989). Jövőre jelenik meg Koháry István válo­gatott művei, amelynek sajtó alá rendezője, jegyzeteinek és kísérő tanulmányának is Lőkös István a szerzője. Tanulmányok és előadások hosszú sorát jegyzi nemcsak ma­gyar, de orosz, szerbhorvát és né­met nyelven is. A szellemihíd­építés jegyében, Egerben gyöke­rező, de az európai műveltségre tekintő létszemlélettel munkál­kodik értékeink közkinccsé és a világirodalom eredményeinek magyarrá tételén. A Népújságnak 1957 óta megszakítás nélkül, rendszeres és kivételesen eredményes mun­katársa. Recenzióit, kritikáit, magyar és világirodalmi elemzé­seit, tanulságrögzítő, értékfeltá­ró egri és felnémeti vonatkozású szociográfiai cikkeit széles olva­sóközönség ismeri. A'60-as években és a70-es évek elején a megyei TIT égisze alatt — E. Nagy Sándorral közö­sen — előadás-sorozatot szerve­zett, amelynek révén jeles írók, költők, irodalomtörténészek előadásait hallgathatták az ér­deklődő egriek. Különös gond­dal ápolja Vitkovics Mihály kul­tuszát. 1978-ban a Szerb Tudo­mányos Akadémia, a Magyar Tudományos Akadémia Iroda­lomtudományi Intézete és a Ma­gyar írók Szövetsége rendezésé­ben szervezett kétnapos tudo­mányos Vitkovics-ülésszakot, amelynek első napjára Budapes­ten, a másodikra pedig Egerben került sor. A rendezvénynek — amint a viszonzásul Újvidéken rendezett Vitkovics-konferenci- ának is — nemcsak szervezője, de előadója is volt. Nem véletlen, hogy a Rác­templom szépen megújított pa­rókiáján megnyíló Vitkovics-ki- állítás forgatókönyvét is ő készí­tette el. Általa épült szellemi híd a világirodalom egyik XX. száza­di kiválósága, Miroslav Krleza és Eger között... A Hevesi Szemlének megala­kulásától 1985-ig szerkesztőbi­zottsági tagja, rendszeresen pub­likáló munkatársa volt. Eger és Heves megye irodalmi múltjáról — a kezdetektől a 19. századig — itt jelentette meg tanulmányso­rozatát, amelyet összegyűjtve, könyv alakban lenne jó az olva­sókhoz eljuttatni. Tevékenyen hozzájárult Tinódi, Balassi egri kultuszának ébrentartásához is. Eger irodalomtörténeti örök­ségéről országos folyóiratokban, lapokban is hírt adott. Dayka Gáborról az Irodalomtörténet című folyóiratban értekezett, fel­mutatva életművének helyi, egri vonatkozásait is. Alexovics Va­zulról is az It-ben közölt érték­feltáró tanulmányt, és leveleiből egy szép válogatást. Kazinczy Ferenctőlolyan levelet publikált, amelynek az egri Rác-templom­ban bukkantak a nyomára. 1988-ban a TIT szervezésé­ben előadás-sorozatot tartott Eger irodalmi múltjáról. Mun­katársa, segítője az egri Dobó István Vármúzeum és a Heves Megyei Levéltár kiadványainak és rendezvényeinek. Eger szelle­mi-irodalmi képviseletét vállal­ta, amikor Jugoszlávia miniszter­elnök-helyettese látogatott Egerbe. Mindig az értéktudat, a meg­fontoltság, a felelősségteljes ren­dezettség jegyében vállal felada­tokat. Legyen szó Nagy Ernő festőművész kiállításának meg­nyitásáról Egerben vagy Felné­meten, avagy egri vonatkozú könyveknek, köztük a fiatal egri írók és költők kiadványainak (É/eí/e/-füzeteknek) lektorálá­sáról, előszó írásáról stb... Az eredmények tovább sorol­hatók, de talán a fentiek is meg­győzik az olvasót, hogy ezeket a teljesítményeket csak tudatos al­kotó, Egerhez mélységesen kö­tődő, a hivatást szakmaként, ma­gas fokon művelő irodalomtudós vihette végbe. Alkotó műhelyé­ben terem, mint az egri szőlő, amelynek szőlőfürtjeit ünnep­nap is érleli a napfény. Három évtizedes egri tevé­kenysége mögött aranyfedezet van. Az aranyat el lehet rejteni, de tudni kell: akkor sem rozsdá­sodik, ha pincébe rejtik. Ezt a munkásságot ugyanaz a tisztes­ség, szelíd emberi-szellemi virtus élteti, amelyet Balassi így fogal­mazott: „Az jó hírért névért s az szép tisztességért...” Magas ren­dű elkötelezettség ez. A vállalás itt nemcsak szolgálat, hanem az önépítés, az életterv része, hűség az emberi méltóság védelmében. Átgondolt, megszenvedett virtus ez, ahogy Ady írta: „És külön­ben mindennek vége, Megállni sorsom tisztessége.” „Bárki elha­tározhatja ezt, de csak akkor iga­zi, ha beérik, úgy, ahogy Németh László értelmezte: „Ha a legna­gyobb lehetőségek mellé szegőd­tünk bábául — ahogy Ady mon­daná: Isten cinkosai vagyunk —, maga a feladat segít és véd ben­nünket!” A tehetséget, munkát, a szel­lem és lélek nemességét maga­sabb célra vezénylő virtus a sze­mélyiség és a teljesítmény révén imponál: önmagunkat tiszteljük meg, ha ezt illőn, méltón és nyil­vánosan is elismerjük. Cs. Varga István Vallás­történeti szabadegyetem Vallástörténeti szabadegyete­met hirdet Hatvanban az Ady Endre Városi Könyvtár a helyi közművelődési egyesülettel és TIT-szervezettel karöltve. Az eseménysorozat október 2-án, hétfőn 18 órakor kezdődik a könyvtárban Gecse Gusztávelő- adásával, aki a vallási élményről és tapasztalatról beszél majd. A több hónapon áthúzódó ismeret­terjesztő programon az érdeklő­dők hallhatnak a buddhizmusról, a mítoszokról, az egyházi év ün­nepeiről, Jeruzsálemről, a zsidó­vallásról, a kereszténység szüle­téséről, Jézus személyiségéről, a római birodalom keresztény tör­ténelemfelfogásáról, az öt isten­érvről. A Zagyva-parti városnak olyan neves vendégei lesznek, mint Vekerdi László tudomány- történész, dr. Pálos Frigyes pré­post-plébános és Rapcsányi László, a Magyar Televízió mun­katársa. A tizenkét előadás után a rendezők befejezésképpen ki­rándulást szerveznek az eszter­gomi Keresztény Múzeumba. A minden foglalkozásra, belépésre jogosító bérleteket már meg le­het vásárolni a könyvtárban. Világ- kiállítás Őrsödön ? Budapest, a Gazdagrét mel­letti Őrsöd legyen a Bécs-Buda- pest világkiállítás színhelye — ezt javasolja a Budai 11 Baráti Kör a helyszín eldöntésére kiírt pályá­zat résztvevőinek. A baráti kör — amelynek 250 neves lokálpat­rióta, iúetve vállalat a tagja — 700 ezer forintos különdíjat ajánlott fel a bíráló bizottság által három legjobbnak minősített, Őrsödre készült terv alkotói ré­szére. (Az első díjast 325 ezer fo­rinttal, a másodikat 225 ezer fo­rinttal, a harmadikat 150 ezer fo­rinttal jutalmazzák.) A Budai 11 Baráti Kör — mint azt Koncz Imre elnök elmondot­ta — a világkiállítás gondolatá­nak megszületésétől megkülön­böztetett figyelemmel kíséri, le­hetőségeivel támogatja az előké­szítő és a szervező munkát. El­mondotta: Őrsöd a XI. kerület­nek az a térsége, amely az M7-es és a 70-es út között húzódik, a Dobogó-domb és a budaörsi re­pülőtéri síkság között. A külön­féle közleményekben eddig — tévesen — Gazdagrétet jelölték. Hosszú esztendők óta vonzó­ak számomra a 168 óra program­jai. Az itt tevékenykedők ugyan­is már akkor kritikus hangvételű- ek, kezdeményező kedvűek, konfliktusvállalók voltak, ami­kor napjaink kaméleonreforme­rei gátlástalanul hozsannáztak a posztsztálinista hatalomnak. Nem húzódozva attól sem, hogy azért versengenek, ki bókol a legstílusosabban. Igaz, e rádiós stáb sohasem vagdalkózott, harsánykodott. Tagjai azt tették, amit a félreért­hetetlen hivatásérzet diktál: le­hetőségeikhez mérten feltérké­pezték a valóságot. Észlelték, ér­zékelték a bajokat. Méghozzá konkrét témák kapcsán. Ezeket a többnyire kényesnek számító ügyeket alaposan tanulmányoz­ták, minden összetevőt elemez­tek, az összes érintett felet szóra bírták, s csak ezek után formál­tak véleményt. Általában arra tö­rekedve, hogy ne csak precíz diagnózist készítsenek, hanem terápiát is ajánljanak. Tartózkodtak a szubjektiviz­mustól, mellőzték a tévútra csaló indulatokat, s csak a tényekkel néztek szembe. Bizonyára akadtak problémá­ik. Ezekre azonban számítottak, s nem riadoztak attól sem, hogy küzdjenek az egyértelmű igazság érvényre juttatásáért. Idegenkedtek attól, hogy szenzációhajhászokká váljanak. Tisztelték a riportalanyok sze­mélyiségét, s egyszer sem gázol­tak bele magánéletükbe. Tudták, hol a határ, s ennél nem léptek to­vább. Ehhez a szemlélethez ido­mult, ezzel harmonizált stiláris eszköztáruk. Nem használtak íz­léstelen fordulatokat, üvöltő jel­zőket, olcsóan hivalkodó címe­ket. Ez a magyarázata annak, hogy mindig belenézhettek abba a jel­képes tükörbe, abba a nem lak- kozóba, nem torzítóba. Tehették, mivel nem kellett szégyellniük magukat. Azt se tartom véletlennek, hogy — a MUOSZ-taggyűlés kapcsán — a legutóbb a zsurna­lisztasors jelenét taglalták. Mi tagadás: volt miről beszél­ni. Szóba kerültek az erények és hibák egyaránt. Rámutattak — s ezt aligha lehet vitatni —, hogy a terebélyesedő sajtószabadság friss fórumok sorát teremtette. Majdhogy minimálisra csökkent a meg nem írható dolgok köre, s mód adódik arra, hogy a tolifor­gatók különösebb kockázat nél­kül, de népszerűsítsék nézetei­ket. Ez végtére is örvendetes, mert megnyilatkozhatnak a kevésbé bátrak, a hajdan retorzióktól ije- dezők, akik megrettentek saját árnyékuktól is. Mindenekelőtt a karrierféltés miatt. Sajnos, az utóbbi réteg volta­képpen csak gúnyát cserélt. A régit felváltotta divatos szabású­ra. Nincsenek kevesen. Szép számmal tolonganak a merev­ségből, a szolgai idomulásból ra- koncátlanság terepére futók is. Sajátos csoport a bulvárlapok gárdája. Ebben az ármádiában is meghatározhatók a negatív vég­letek. Például ilyen a kétheten­ként megjelenő Kacsa kollektí­vája. Egyetértek azokkal, akik el­határolják magukat munkamód­szereiktől, hiszen ezek szinte ki­zárják egymás megbecsülését. Az itt szorgoskodóknak csak az a fontos, hogy felkeltsék a kíván­csiságot. Az azonban már nem izgatja őket, hogy milyen áron. Fittyet hánynak a szakmai szö­vetség etikai dörgedelmeire, s fő- szerkesztőjükkel együtt azt hir­detik, hogy számukra az elítélés is reklám. Ráadásul arctalanok, holott az effajta rejtőzködés min­dennek minősíthető, csak kor­rektnek nem. Tévedés ne essék: szükség van az oldottságra, a figyelemkeltő magatartás is lehet érdem, ha nem vét a humánum íratlan, de valamennyiünkre kötelező tör­vényei ellen. Az örök szabályok semmibe­vétele jogos elégedetlenséget vált ki, nemcsak azokból a kollé­gákból, akik a nehezebb időkben is egyenes derékkal, józan hő­mérséklettel, toleranciával pro­pagálták hitüket, hanem az olva­sókban is. Legyenek szexmaga­zinok, akár messzire portyázók is. Miért ne? Ha igénylik ezeket, botorság lenne ugyanis mellőzni a piacgazdálkodás térnyerését. A durvaság, a lélektelenség, a mások egyéni szférájába való tü- remkedés azonban sorompókat követel. Pályánk nemes tradíciói sür­getik ezt. Valamennyiünk érdekében... Pécsi István Grafikus és filmrendező Szilágyi V. Zoltán animációs filmrendező, a Pannónia Film­vállalat kecskeméti műtermének meghatározó egyénisége, alig két esztendeje települt át Romá­niából Magyarországra. Szülő­városában, Marosvásárhelyen végezte el a képzőművészeti kö­zépiskolát, diplomáját 1976-ban szerezte Kolozsvárott, a képző- művészeti főiskola grafika sza­kán. 1976-tól 1985-ig Bukarest­ben az Animafilm rajzfilmstúdió munkatársa. E közel tíz esztendő alatt írt s rendezett három rajzfil­met: 1980-ban készült a Gordiu­szi csomó, 1982-ben az Aréna, 1983-ban pedig a Monológcímű alkotása, melyek a legkiemelke­dőbb szakmai minősítések mel­lett megkapták a legrangosabb külföldi fesztiválok — Oberhau- sen, Chicago, Bilbao, Zágráb, Szófia — elismeréseit is. Képgra­fikáival, metszeteivel, egyedi raj­zaival a főiskola befejezése óta szerepelt minden országos tárla­ton, és díjazottja volt több jelen­tős külföldi kiállításnak. Egyedi grafikákkal a salgótaijáni grafi­kai biennálén mutatkozott be. Az eltelt esztendők — mun­kákban legalábbis — meglehető­sen eseménydúsak voltak a fiatal alkotó számára. Megérkezése után hamarosan hozzálátott egyedi filmje előkészítéséhez. Az Origo című produkció nem kis részben kötődik korábbi al­kotásaihoz, melyeknek tartalma emberi, társadalmi elkötelezett­ségekről árulkodik, torz jelensé­geket, magatartásmintákat ír le sok mozgással, új kódokban is szívesen fogalmazó vizualitással. Találkozásunkkor arról kérdez­tem a grafikus felkészültségét filmjeiben látványosan kamatoz­tató animációs alkotót, pontosan mi is az Origo témája? — Az egyén és a közösség tel­jesítményének értékelhetőségét, az objektív értékelés szükséges­ségét igyekszik filmem körüljár­ni. Ehhez ürügyként az ember képességeit, erejét próbára tevő tevékenységet, a magasugrást választottam. Több szempontból szeretném bemutatni, mennyire könnyen átértékelhető az ered­mény, s mennyire viszonylagos a teljesítmény. Olyan nézőpontok tárulnak fel, melyeket a minden­napi élet — közmegegyezéses láthatóságával — eltakar a sze­münk elől. A magasugrás vetüle- tekben való bemutatásával nem a teljesítményt akarom leértékel­ni, hanem a gondolkodást igyek­szem a sztereotípiáktól megsza­badítani. Hossza két, két és fél perc, és minden stádiumát ma­gam rajzolom. — Tudomásom szerint a múlt nyár végén tervezett határidőt módosítani kellett, a befejezés előtt félbe kellett szakítani a munkát egy más feladat miatt. — Június elején az animációs szemle elnökeként Magyaror­szágon járt John Halas, és meg- bíztá a stúdiót a Biblia című pro­dukció egy részének elkészítésé­vel. December elején adtuk át személyesen a megrendelőnek Londonban. — A munka nagy része Hor­váth Mária társrendezőre és önre hárult. Milyen tapasztalatokat, speciális nehézségeket jelent egy efféle megrendelés teljesítése? — A mostanihoz hasonló egy- egy megbízás a munka hatékony megszervezését illetően akár is­kolafeladatnak is tekinthető. Előre megírt zenére, pontosan, filmkockára megállapított hossz­ra kellett megtervezni a tizenkét percnyi anyagot. Mindez a mi — inkább a kézművességhez, mint az iparhoz közelebb álló — gyár­tási technológiánk számára szak­mai szempontból mindenkép­pen tanulságos lecke volt. — A rajzasztalon jelenleg kü­lönféle tetoválásokról készített fotók is sorakoznak — A Pannónia a közelmúlt­ban hirdetett meg egy pályázatot egyperces filmekre. Elfogadták egy forgatókönyvem, és a napok­ban adtam át a rövid kis produk­ciót, mely különleges kísérleti, technikai problémákat érint — részben azzal, hogy a rajzok egy élő ember bőrére kerültek. A te­toválás nem periférikus jelenség­ként volt számomra érdekes, el­sősorban a rajzok kifejezőkész­sége, jelentéshordozó lehetősé­gei vonzottak. — Animációs pályafutása közismertebb, mint grafikai munkássága, mellyel pedig a műfaj rangos külföldi kiállításain több alkalommal is jelentős szakmai elismerést szerzett. Ho­gyan jellemezné saját rajzait? — Miért így rajzolok? Erre van egy nagyon egyszerű vála­szom. Soha nem lévén saját mű­termem, mindig abban a szobá­ban kellett rajzolnom, ahol él­tünk. Végül is egy rajztáblára ki­tűzött papír kis felületén kellett — aránylag tisztán, egyszerű eszkö­zökkel — megvalósítanom vala­mennyi elképzelésem. A gyakor­lati meghatározottság mellett a másik ok talán az, hogy számom­ra mindig összetett jelentéssel bírtak a legkisebb részletek is. Én azt hiszem, az ábrázolásnak ez a konkrét, hiperrealista pontos­sággal leképezett elemekből építkező formája csak látszólag könnyíti meg a befogadást. Ezzel együtt persze szolgálhat kéz­nyújtásként is annak, aki először találkozik ezekkel a rajzokkal. K.J. Bukarest 1984-től 1989-ig A kiállításon Erdély veszélyeztetett öröksége Fotókiállítás az OMF-ben Újságírósors

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents