Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 16., szombat 7. Bűnözési irányzatok a Szovjetunióban Kábítószer és maffia A Szovjetunióban továbbra is aggasztó méretet ölt a bűnözés, annak is a szervezett fajtája. A csoportos bűncselekmények száma tavaly egyharmadával nőtt, a lakásbetöreses rablásoké pedig körülbelül a kétszeresére emelkedett — közölték belügyi források. Tavaly az országban 600 millió rubel kárt okoztak a sikkasztások és a lopások. De ez feltehetően csak a jéghegy csúcsa. A megvesztegetéseknek nem több mint 3, a kereskedelmi lopásoknak 30 százalékát tárták fel. Az árnyékgazdaság forgalma feltételezések szerint 70-90 milliárd rubel. Súlyos probléma maradt a kábítószer-fogyasztás. Az országban minden 100 ezer ember közül átlagban 28 kábítószeres, de Közép-Ázsiában ez a szám többszörös: Türkméniában például 100 ezer ember közül 124 fogyaszt drogot. Ebben a köztársaságban egyébként nem csökken az önkéntes tűzhalált választó nők száma. Közép-Ázsiában a bűnözési helyzet kiéleződött a nemzetiségi megmozdulások nyomán, amikor Türkméniában, Üzbegisztánban és Kazahsztánban erőszakhullám söpört végig. Csupán Üzbegisztánban 103 ember vesztette életét, 164-en megsebesültek. Az utóbbi években országszerte megjelentek a lakosságot terrorizáló fiatal banditák. Kazányban például rendszeresek több tucat, akár több száz ember részvételével is a tömegverekedések, amelyek következtében gyakoriak a súlyos sérülések és a halálos áldozatok. A bűnözés terjedését kiváltó okok között a belügyminisztérium szakértői a közszükségleti cikkek hiányát, a szövetkezeti mozgalom fonákságait, a rendőrségi munka hiányosságait és a közelmúltban hirdetett közkegyelmet jelölik meg. Ez utóbbi különösen érvényes a börtönök környékén. A javító-nevelő munkatáborokban az amnesztia után jelentősen megnövekedett a súlyos bűncselekményekért elítéltek száma, akik nem kaptak kegyelmet. Ezzel egyidoben csökkentették a táborokban a rendet fenntartó fegyőrök létszámát — a pénzügyesek számítása szerint, ha kevesebb lett a bűnöző, a fegyőrök számát is csökkenteni kell. Az eredmény: az év első 5 hónapjában ezekben a táborokban 33 túszejtő akció zajlott le és hulláma elérte Moszkvát is. A forgatókönyv az ' esetek többségében körülbelül azonos: a késekkel vagy szögekkel felfegyverzett bűnözők túszul ejtenek ugyanott raboskodó nőket, vagy civil alkalmazottakat: egészségügyi dolgozókat, ellenőröket, szakoktatókat. Fegyvert, golyóálló mellényt, szeszesitalt, néha kábítószert, S kocsit, repülőgépet követel- . Eddig még minden túszt sikerült élve kiszabadítani. Halottak és sebesültek csak a terroristák köréből vannak. V. Romanov őrnagy akkor esett a banditák áldozatául, amikor Szemipa- latyinszk megyében kiszabadították a túszul ejtett nőket. Ami pedig a szervezett bűnözést illeti, ezt a fogalmat nemrég használják olyan csoportok megjelölésére, amelyeknek bizonyos számú, állandó, hierarchikusan tagolt tagságuk van, foglalkozásszerűen űzik a bűnelkövetést, és korrupció segítségével teremtik meg biztonságukat. Ezek a bűnszövetkezetek jól fel vannak szerelve technikával, van gépkocsijuk, szúró- és lőfegyverük, gázfegyverük, nyugatnémet, sőt japán távközlési eszközük. A rendőrség által leleplezett bűnöző csoportok közül 15 százalék tartozik a szervezett bűnözés kategóriájába. Ezt a jelenséget a nyugati szakértők a maffiához hasonlítják. Jellemzőjének azt tekintik, hogy — ellentétben a visszaeső hivatásos bűnözőkkel —, az állami hivatalnokokat is bevonják cselekményeikbe. Megvizsgálták például 400 elfogott, különösen veszélyes szervezett gazdasági, rabló és tolvaj bűnözocsoport tevékenységét. Ezekben 5-1000 ember vett részt. A csoportok másfél-két éven át működtek és 18-20 bűn- cselekményt hajtottak végre. Ezzel kapcsolatban kikérdeztek az ország 40 körzetében több mint ezer rendőrt és feldolgoztak több ezer dokumentumot. A szervezett bűnözéssel csak úgy lehet sikerrel felvenni a harcot, ha megváltozik a büntetőtörvénykönyv — vélik szovjet szakértők. Áz 1960 óta érvényes kódex ugyanis nem vette figyelembe a magas patrónusokkal bíró bűnözőt. Olyan jogi normákra van szükség, amelyek elismerik a felelősséget a bűnöző csoport szervezéséért vagy vezetéséért, vagy az abban való részvételért. Csecsének és ingusok viszontagságai Tényleg árulók voltak? A csecsen-ingus televízió bemutatta Ratmir Ljanov rendező Elmondjuk az igazságot című új dokumentumfilmjét. A csecsének, ingusok, balkárok, karacsa- jevek 45 éve várnak erre az igazságra, azóta a tragikus esemény óta, amikor valamennyiüket tehervagonokra rakták, hogy észak-kaukázusi szülőföldjüktől messze vigyék őket. Amíg a hideg szibériai sztyeppéken igyekeztek hozzászokni új létfeltételeikhez, jó hírnevüket az egész nép szemében tönkretették. Ebben az időben született „a nép árulója” fogalom. Az apák és nagyszülők által átélt események tovább élnek a fiatalok szívében, akik már népeik rehabilitálása után születtek. Az embereknek ezért van szüksége arra, hogy megtudják az igazságot saját történelmükről, ezért keresik azt, a múlt és jelen szembeállításával. Ezzel magyarázható az a rendkívüli figyelem, amellyel e kis népek képviselői nyomon kísérik az újságok, a rádió, a televízió adásait, hallgatják az egyetemi előadók szavait, a közterek szónokait. Törvényszerű az a nagy érdeklődés is, amely a fiatal rendező televízióban bemutatott filmjét kíséri. Dokumentumokra támaszkodva olyan kérdésekre ad választ, melyek körül nem csitulnak a szenvedélyek. Arról az állításról van szó, mely szerint a csecsének és ingusok a nagy honvédő háborúban a nép árulói lettek. — A népeinkre szórt vádak hatását mind a mai napig mindannyian érezzük — mondja Ratmir Ljanov. — Ugyanakkor hosz- szú időn keresztül próbáltak bennünket meggyőzni arról, hogy a népek erőszakos áttelepítése „törvényes volt”. Az árulás” mítosza még a népeink rehabili- tását kimondó XX. kongresszus után sem oszlott el. A film szerzői dokumentumok és szemtanúk felhasználásával bizonyították, hogy a régmúlt tragikus eseménye nem volt más, mint annak a sztálinista gyakorlatnak a megnyilvánulása, amely szerint a nemkívánatos elemeket — legyenek azok személyek vagy égési népek — meg kell semmisíteni. A film a hegylakók erkölcsi rehabilitációjának újabb érve. Alekszandr Szokolov íjv Lenin lakóháza száműzetése idején Ebben a faházban A. Ziijanov szibériai földműves házában lakott száműzetése idején Vlagyimir Iljics Lenin. Ma ez a ház védett műemlék, amelyet eredeti állapotában és felszerelésével hagytak meg a skanzen területén, hogy az érdeklődők megismerkedhessenek Lenin utolsó éveinek rekvizítumaival. A skanzenbe évente mintegy háromszázezer ember látogat el. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) Nyolcszáz kilométer, kerékpárral Kilenc vállalkozó kedvű diák indult el a Zala megyei Csömödérről, hogy kerékpárral járja be az országot. A kilenc fiatalember nem először szállt nyeregbe. Valamennyien a helyi túrakerékpáros csoport tagjai, s az elmúlt évben nyertek már túraversenyt. A vállalkozó kedvű fiatalokat Békés megyében kapta lencsevégre a fotóriporter, amikor is a tervezett táv több mint felét „letekerték”, 450 kilométert hagytak maguk mögött. (MTI-fotó: B. Fazekas László) Andersen és az ériások Liszt és Széchenyi kortársa — Az óriások is emberek — Mesék és valóságok Ki ne ismerné a. világon Andersen elkápráztató bájos meséit? Könyveit valamennyi európai nyelvre lefordították, a példányszámok tekintetében úgyszólván verhetetlen a nagy mesemondó, törpéi és óriásai elevenen élnek a szívünkben. Dániában, 1805-ben egy szegény varga fiaként látta meg a napvilágot és már kora gyermekéveiben kitűnt versikéivel, ügyesen megírt szatíráival, amelyeket többségükben a helyi újságok is leközöltek. Tehetségével a legelőkelőbb körökben is feltűnést keltett, csodagyereknek tartották és az ifjú Andersen hamarosan királyi ösztöndíjat kapott, amely arra is elegendő volt, hogy elinduljon hetedhét országra világot járni. Eljutott Párizsba, onnét Svájcon át Rómába, később bejárta Európát és Spanyolországból áthajózott Afrikába is. Utazott, látott és írt, sorra jelentek meg regényei, versei, útirajzai. Drámákkal is próbálkozott, de számára az igazi kirobbanó világhírnevet a csodálatos meséi hozták meg. A Két bárókisasszony, Csak hegedűs, Rögtönző című regényei és egyéb más művei bizony eltörpültek a hetedhét országra szóló meséi mellett. Ösz- szegyűjtött munkái 1853-62 között jelentek meg huszonhárom kötetben. Andersen! E névre megdobban a szívünk és eszünkbe jutnak az édesanyánk mesélte gyöngyszemek, amelyekről talán nem is gondoljuk, hogy azok bizony a világhírű mesemondó meséi. Csukott szemünk alatt lelkűnkben megjelennek a törpék és az óriások, a tündérek és a manók, a szivárványos alakok, síkságok és erdők halhatatlan figurái, akik benépesítették Andersen szülőföldjét Dániát, közelebbről Fünen szigetét is, ahol az író meglátta a napvilágot. Dánia csodálatos vidék, tele suttogó erdőkkel, szürke síkságokkal, hatalmas sziklákkal, folyókkal és zuhogó vízesésekkel, amelyekből a világhíresség képzeletében kibukkantak, előléptek a mesefigurák. Kibukkantak és élnek már közel kétszáz esztendeje csakis azért, hogy gyönyörködtessék és elszórakoztassák mindazokat, akik szeretik a szépet, a mesét, az életet... Sok-sok Andersen mesét ismer a világ, aki képeskönyvet írt képek nélkül, hiszen nem volt szüksége a festő ecsetjére, rajzaira, szavai nyomán ezrével keltek életre a gyerekek és felnőttek szívében a szereplők. Ám ahhoz képest, hogy milyen sok Andersen mesét ismerünk, olyan keveset tudunk arról az emberről, aki ezeket megálmodta, lelkében életre keltette, írásaiban megjelenítette, színre léptette kedvenceinket. Ezúttal — ismét a régmúltban keresgélve — találunk olyan ezideig alig ismert történeteket, amelyek a magyarok számára különösen érdekesek lehetnek, sőt talán még irodalmi csemegeként is számbaj öthetnek. Andersen „Életem meséje” címmel megírta életrajzát is 1846-ban, tizenegy évvel azután, hogy első mesekönyve megjelent, majd nem sokkal később ellátogatott a császárvárosba, Bécsbe. Akkoriban e város számára Liszt Ferenc jelentett mindent, róla írt a sajtó, az ő arcképe függött minden jeles helyen, ő aranyozta be a császárváros életét. Ä tortától a kalocsniig az ő nevével reklámoztak a kereskedők, úgyszólván mindent a nagy zseni nevével tettek kapóssá és érdekessé. Mi sem volt természetesebb, hogy az ott tartózkodó Andersen érdeklődését is felkeltette a világhíresség és minden áron jegyet akart szerezni Liszt koncertjére. Ez azonban alig volt lehetséges, hiszen a jegyek már jó előre elkeltek és már-már kevés volt a remény, hogy a nagy mesemondó eljusson az estre. Szándéka valamiképpen Liszt fülébe jutott, és — a számára csupán a könyveiből ismerős Andersennek — figyelmességből és tisztelete jeléül eljuttatott egy páholyjegyet. „Hallottam, amint vihari szellem módjára játszott a húrokkal. Bűvésze a hangoknak, a képzeletet ámulatba ejti.” Micsoda elismerés egy mesekönyv lapján! Később Ándersen egyik meséje fölé írta Liszt nevét és melléje nagy riválisáét Thal- bergét is. A mese a Dunáról szól, és íme az ajánlás: „A zongora fejedelmeinek, az osztrák Thal- bergnek és a magyar Lisztnek játszom ezt a Duna-témát, művészi változatokkal.” Liszt és Andersen hamarosan személyesen is összeismerkedtek, és amint hírlik, a páholy huzamosabb ideig a mesekirály birtokában maradt a bécsi Liszt-esteken. Egyebek mellett azért is böngésszük kíváncsian a régi írásokat, mert azokban vagy már-már elfeledett, vagy éppen soha hírre nem kapott újdonságokat találunk, amelyek fölöttébb érdekelnek és kíváncsivá tesznek. Sok ember felületes, kapkodva olvas, figyelmetlenül keres, vagy éppen ideje nincs arra, hogy kuriózumok után kutasson, ám ha valaki kedveli az irodalmat, a „kultúr- pikantériákat”, akkor kötelessége tüzetesen utána néznie annak, ami érdekes és közérdeklődésre tarthat számot. Nos, egyebek között ilyennek gondolom Liszt Ferenc kapcsolatát Andersennel is. És ezzel tulajdonképpen véget is ért volna ez a bájos történet — amelynek természetesen dokumentált gyökerei vannak —, ha a kíváncsi szem meg nem pillant egy másik „apróságot”, amely egy csöpppet sem érdektelenebb hazánk fiai számára, mint a Liszt-An- dersen kapcsolat. A nagy mesemondó bécsi tartózkodása idején nyilván bejáratos volt a főúri körökbe, gyakran megfordult zsúrokon, estélyeken, fogadásokon, operában, koncerttermekben is. Ándersen ekkor már világhírességnek számított, meséivel tele volt a világsajtó, nevét visszhangozták a viskók és szalonok, de különösen a nők, a főúri dámák fogadták óriási ovációval a nagy mesélőt. Fantáziájáról történetek kaptak lábra, zsenialitását, regényeit, úti kalandjait, szatíráit —jót, kevésbé jót — egyaránt kinyomtatták, rangos ajánlásokkal adták közre. Barátai révén jutott el Andersen 1846-ban Széchenyi Lajos bécsi palotájába, aki, mint főudvarmester estélyeket rendezett, ahová elment mindenki, aki akkor jeles ember volt a császárvárosban. így toppant oda a mesemondó is, aki naplójába — szerencsénkre — le is jegyezte a találkozást és annak körülményeit: „Széchenyi grófnál találkoztam pesti fivérével, akinek nemes működése Magyarországon nagyhírű. Ezt a rövid találkozást bécsi tartózkodásom legérdekesebbjei közé számítom. Egész személyiségében férfi nyilatkozott meg előttem és már a szeme megmondta: ebben a férfiúban bíznom kell.” Ez a pár sor, amelyet nem kisebb ember,, mint maga Andersen mondott el gróf Széchenyi Istvánról, számunkra becses kincs kell, hogy legyen, mert a legnagyobb magyar emberségét, csodálatos humanitását támasztja alá. Andersen véleménye pedig nem puszta udvariasság és nem jótékony mese, sokkal inkább egy zseni véleménye egy másik szellemi hatalmasságról, akinek a szemeiből, a tekintetéből ez a nagy ábrázoló véleményt tudott alkotni, méghozzá lenyűgözően szuggesztív módon. Andersen naplójában többet is írt Széchenyiről, felsorolta, hogy mi mindent alkotott, mit tett már eddig is a hazájáért, népéért, amelyet hőn szeret és amelynek felvirágoztatását semminél sem kívánta jobban. Sorait áthatja a meghatódott áhitat, amint a legnagyobb magyarról beszél, arra eszmél, hogy találkozott egy magyar úrral, aki egyszerre csak szembetalálkozott azzal, amiről álmodott... Érdekes és külön figyelemre méltó Andersen e naplórészlete, ugyanis, amikor mondanivalója végére ért és felsorolta Széchenyi nagy tetteit, mintegy megnyugtatni iparkodott önmagát és olvasóit, hogy az, amit erről az emberről írt, az nem mese, ő egy hús-vér ember, így fejezte be feljegyzését a mi Szé- chenyinkről: „Bécsben, 1791 szeptember 21-én született.” Éz Andersen tisztelgése volt egy nagy ember előtt... Szalay István
