Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
__i____;___:_____ .... ________ N ÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 16., szombat HÉTVÉGÉ Havasi Ferenc: „Bukott csapatnál mindegy, ki melyik poszton játszott...” =j)kérdés U válasz — Halló, tisztelt Havasi Ferenc! Manapság sokat beszélünk a magyar gazdaság siralmas állapotáról. Ezzel kapcsolatosan érdekelne, hogy a jelenlegi helyzet mennyiben „köszönhető” valamiféle kivédhetetlen tényeknek, kikerülhetetlen kényszerpályának, s mennyire a hibás döntéseknek? A volt KB-titkár szerint melyik milyen súllyal esik latba? — Véleményem szerint a kiindulópont, vagyis az alapvető ok, ami a gondokat előidézte, az a világgazdaságban annak idején lejátszódó roppant radikális változásokban keresendő, amelyek tulajdonképpen leértékelték a magyar gazdaságot, s tetemes cserearány-veszteségeket okoztak. Erről ma talán kevesebbet beszélünk, de kronológiailag — ha történeti hűséggel közelítjük a dolgokat —, meggyőződésem szerint ezt kell az első helyre állítani. Berend T. Ivánék számításai szerint ez egy világháborúnyi anyagi kárt okozott Magyarországnak. Egyesek húszmilliárd dolláros nagyságrendről beszélnek, mások még többről. Effajta anyagi veszteség hazánkat tényleg csak a háborúban érte. No, most én ezt azért is merem állítani, hogy kiindulópontnak ezt kell tekinteni, mert sokan azt mondják, a szerkezet, a gazdaság struktúrája a hibás. Ez a struktúra valamikor — az olajárrobbanást, a világgazdasági korszak- váltást megelőző időszakban — nem volt rossz, hiszen hosszú éveken keresztül cserearánynyereséget hozott. Akkortájt olcsó nyersanyagot vettünk, s ezt egy kis hozzáadott munkával, értékkel tovább lehetett adni. Olyan volt a világ, hogy öt-hat százalékos növekedések voltak, azaz 1968-at megelőzően egy bizonyos fellendülés volt a világban, ami egészen 1973 — 75-ig tartott. Ezt a közgazdászok afféle „aranykornak” is nevezik. Akkor olyan növekedés volt, hogy lehetett értékesíteni. Ismétlem, ez a kiindulópont... Az ország veszteségeit azonban tovább növelte — s legalább akkora hibának tekinthető, mint az előző —, hogy a megváltozott gazdasági viszonyokra, a nagyarányú átrendeződésekre a magyar politikai, gazdasági vezetés késlekedve és nagyon lassan reagált. Ez már a szubjektív okokra visszavezethető veszteségek kategóriájába tartozik. Az igazság az, hogy az első olajárrobbanásra, ami 1973 — 74-ben következett be, mi a nyolcvanas évekig voltaképpen nem reagáltunk. Az V. ötéves terv még magas növekedésű ütemmel, fogyasztásnövekedéssel számolt. Ezt értem mind a kormányzati, közületi, mind pedig a lakossági fogyasztás növekedésére. Ez az időszak, amikor — idézőjelesen — megalapoztuk azt az adósságállományt, ami később „önjáróvá” vált, aminek csak a kamatai akkora összegre rúgtak, hogy azt évről évre csak óriási nehézségek árán lehetett kigazdálkodni. — Tudomásom szerint ön a legfelsőbb vezetésben — már ami a gazdasági életet illeti — a reformszárnyat képviselte. Mivel magyarázható, hogy ön, illetve Beethoven, Schumann, Chopin, Paganini, Heifetz, Richter, Menuhin. Valamely zenei fesztivál biztos kasszasikert és művészi élményt ígérő programja? Ezúttal nem. Csupán kórlap. Beethoven süket volt, Schumann háborodott elméjű, Chopin tüdőbajos, Paganini kötőszövet-rendellenességben, Heifetz hajlítóiaz esetleges partnerei az elgondolásaikat nem tudták keresztülvinni? — Hát ugye, mint mindig, akkor is létezett, hogy a megoldások lehetséges módozatait illetően nagy viták voltak. A vezetés messze nem volt egységes abban, hogy itt szerkezetváltással, fogyasztás-visszafogással — s itt nem elsősorban a lakossági szférára gondolok, hanem főként a költségvetési kiadásokra —, más beruházási politikával kellene folytatnunk. Ezekben a kérdésekben komoly viták, nézetkülönbségek voltak. Mert hát 1974 — 75 táján az olyan dolgok, mint az infláció, a munkanélküliség, a veszteséges üzemek bezárása, afféle politikai bűnnek számítottak, amelyekre még csak gondolni se lehetett. Emlékezzen csak vissza, hogy amikor a nyolcvanas évek elején Győr elbocsátott háromszáz munkást, micsoda ribil- lió volt. A Politikai Bizottság foglalkozott ezzel... Az ellenzők úgy vélték, az előbb említettek semmiképpen sem egyeztethetők össze a szocializmussal. Itt tehát „világnézeti” okokat lehet megemh'teni. Volt egy olyan szocialista modell, amit ideologikus elképzelésekből vezettek le, s ennek az ideológiának ellentmondani, ebből kitörni borzasztó nehéz, majdhogynem lehetetlen volt. Egyfelől e modell védelmezői voltak többségben, másfelől pedig aki újat, mást, másként akar, annak nagyon hosszú ideig kell bizonygatnia az igazát addig, amíg azt ténylegesen belátják, elfogadják. Az élet ugyan minket igazolt, de hiába, hiszen mindannak, ami manapság már természetes, tíz évvel ezelőtt kellett volna bekövetkeznie. — Az ön nevével kapcsolatban — legalábbis én — semmiféle panamáról, korrupcióról nem hallottam. Ezért a magatartásáért esetleg nem nézték-e ki a többiek, mondjuk azok, akik valamivel tágabbnak ítélték meg egy vezető „szabadságát”? — Nem, ilyesmit én nemigen tapasztaltam. Azt már sokkal inkább, hogy miként alakult akkoriban a nyilvánosság felfogása. Nézze, az akkori gyakorlat szinte alig-alig tett különbséget az egy testületben lévő vezetők között, azaz voltaképpen mindenki egy zsákba volt bevarrva. Az Óvári azt mondta nem olyan régen egy interjújában, hogy a Havasi a csapatunk csatársorában a jobbszélső szerepét foglalta el. Hát — mondom magamban —, sokra zom-gyulladásban szenvedettt, Richter tarkófájdalmakra, Menuhin karbántalmakra panaszkodott. Legalábbis így bizonyítja az USA egyik szakfolyóirata azt a következtetést, miszerint a testi fájdalom szinte állandó kísérője a halhatatlan zenének. A kínt azonban nem jelöli a partitúra. És ha a zenész is beteg? Nos, megyek ezzel. Bukott csapatnál mindegy, ki melyik poszton játszott. Kit érdekel már ilyenkor, hogy ki volt a balszélső meg a jobbszélső... — A Reform című hetilapnak adott interjújában ön nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy esetleg valamikor újra a vezetésben dolgozzon. Lát-e erre manapság is valamilyen reális esélyt, s ha igen, akkor mikor és milyen módon? — Most már nem. Másfél esztendő után már nem. Szerintem ez az idő már soha többé nem jön el, azaz a mi hajónk már elment. S tulajdonképpen nálunk most egy olyan retorika és egy olyan általános kritikai megítélése-el- ítélése alakult ki annak a vezetésnek, amelyben valamikor jómagam is dolgoztam, ami már aligha képes szelektálni. Az a politikai hangulat, ami napjainkban eluralkodott az országban, egyszerűen nem tud szelektálni, s meggyőződésem szerint egyáltalán nincs is lehetőség arra, hogy az embereket egyenként, s úgy értékeljék, ahogyan az természetes, elfogadható lenne. S meg kell említenem még valamit... Másfél esztendő alatt — vagyis a ’88-as májusi pártértekezlet óta — olyannyira megváltozott minden, hogy nekem is — akárcsak a valamikori társaknak — meglehetősen nehéz volna ismét bekapcsolódni a munkába. — Árulja el, mivel jár az, amikor az embert egyik pillanatról a másikra — hogy így fogalmazzam — menesztik a vezetésből, tehát egy csapásra afféle átlagos valaki lesz? Megmaradnak-e ilyenkor is a régi barátok, avagy nagy hirtelenjében sokkal kevesebben lesznek? S vajon miért van az, hogy egy-egy, a hatalomból távozó vagy távozni kényszerülő illetőt nálunk mindenki csak „bukott emberként” emleget? — Akár bevallja valaki, akár nem, azt a dolgot, hogy egyesek, akik korábban „barátok” voltak, hirtelen eltűnnek, iszonyú nehéz elviselni, megszokni. Még akkor is, ha azzal jómagam is tisztában voltam — már legalábbis elméleti szinten —, hogy a magas funkciónak mindig jóval több a barátja, mint az embernek. Ez ugyanis mindenki előtt tökéletesen világos. De azért mindezt ténylegesen megélni, átélni, mindezzel valóságosan is találkozni mégis más. Aztán rá kell döbbennie az embernek, hogy jóval többen voltak azok, akik csupán a rangnak hódoltak-hajbókoltak, mint azok, akik számára valóban az ember volt a fontos. Nem győzöm elégszer mondani azt, hogy ilyenkor mennyire egyedül marad valaki, csak az tudhatja, aki ezt maga is átéli. Ezt én átéltem, s átélem most is. S hogy miért tekintik bukottaknak azokat, akik kiszorulnak a hatalomból? Nos, nézetem szerint elsődlegesen azért, mert így neveltek fel bennünket, így nevelődtünk fel. A kialakult értékrendünk annyira nem tett és tesz különbségeket egyéni, magánemberi értékek, valamint a funkciónkból, a hatalomból származó értékek között, hogy az szinte hihetetlen. Úgy vélem, még nagyon-nagyon Amerikában 48 nagyzenekar tagjait kérték fel, hogy írásban válaszoljanak testi bajaikról. Kiderült: a zenészek 78 százaléka szenved olyan betegségben, amely kapcsolatba hozható hangszerével. A legtöbb panasz a vonósoktól érkezett, a legkevesebb az ütőhangszerek kezelőitől. Kitűnt viszont, hogy a nők hosszú időnek kell eltelnie addig, amíg az emberek többsége előtt bebizonyosodik majd, hogy valaki az emberi értékeit akkor is képes megóvni, sőt gazdagítani, amikor már nincs valamiféle különleges funkcióban. S ha ez az idő ténylegesen elérkezik majd, akkor talán meglesz az embernek, a személynek a becsülete... — Napjainkban majd mindenki a közelgő választásokról beszél, az ott végbemenő történéseket latolgatja. Roppantul érdekelne, hogy személy szerint ön vajon hogyan ítéli meg az MSZMP választási esélyeit, s az is, hogy pillanatnyilag tud-e azonosulni valamelyik — az MSZMP-n belüli — platformmal, irányzattal? — Hát, hogy igazán őszinte legyek... Az MSZMP esélyeit pillanatnyilag nem túlzottan lelkesítőnek ítélem meg. Ismétlem, most a választásokról beszélek. S hogy miért? Mert úgy látom, a párt most olyan helyzetben van, hogy egyszerűen képtelen saját magát összetartani. Mindennek az az oka, hogy engedték magukat kikezdeni. Sőt, valójában nem is mások kezdték ki a pártunkat, hanem megtette azt saját maga, a saját vezetői, mégpedig az elmúlt negyven esztendő totális tagadásával. Nem másról van tehát szó, mint arról, hogy a magyarországi negyven esztendőt úgy egybemosták, hogy abszolút mértékben eltűnt a történeti szemlélet. Elég csupán arra utalnom, hogy milyen mostanság az 1956 előtti és utáni időszak értékelése... Szerintem meglehetősen differenciálatlan a megítélés, s ez igen nagy probléma. Vagyis itt az értékeink védelmében nagyon-nagyon keveset tettünk, s személy szerint az a meggyőződésem, hogy a párt szétverésének az egyik kiindítópontja az, hogy az MSZMP vezetése úgy vélte, a múlttal oly módon kell szakítani, oly módon kell elhatárolnia a régitől, hogy mindent, ami a májusi pártértekezlet előtt történt, azt zsákutcának és történelmi tévedésnek minősít. Ez — legalábbis jómagam így látom — nagyon komoly hiba, ennélfogva pedig nem kell csodálkozni azon, hogy amennyiben az ellenzék csupán ezt ismétli, színezi, már a startkor lényegesen jobb helyzetben van, mint a pártunk. A kérdés második része — ha jól emlékszem — úgy hangzott, hogy található-e az MSZMP-n belül jelenleg olyan platform, irányzat, amellyel tudok azonosulni... Nos, kérem, kezdetben a reformkörökkel szimpatizáltam, hiszen jó irányultsággal bontakoztak ki. Sajnos, mára ők is eljutottak arra a pontra, hogy a modellváltás helyett rendszer- váltásról-rendszerváltozásról beszélnek. Ez sok... Nem tudom, hogy pillanatnyilag ténylegesen melyik is az az irányzat, amelyik a valósághoz, a realitásokhoz, a higgadt szemlélethez és megítéléshez a legközelebb áll. Azt kell tapasztalnom, hogy napjainra elsősorban a szélsőségek erősödtek fel, s az e szélsőségek közötti harc az MSZMP teljes széthullásához vezet. — Befejezésül, kérem, mondja el az olvasóinknak, hogy mostanság mivel is telik el egy napja ? — Hát... A legtöbb időt az olvasással, a tájékozódással töltöm. Emellett csináltunk egy ilyen életrajzi interjút is, amelyet majd a Szabad Tér Kiadó jelentet meg, mégpedig valószínűleg a közeli jövőben. Megemlíthetném még azt is, hogy az idén februárban tagja lettem a tatai városi pártbizottságnak is. Emellett van még egy kis mozgás, sétálga- tás, a régi ismerősökkel való találkozás, beszélgetések. De más nincs. Már nem kellünk... Ez az igazság, sáfjiggyj istván kevésbé szenvednek, mint a férfiak. Az amerikai szaklap tényeket sorakoztat fel. A következtetés az olvasóé, azazhogy a hallgatóé. Például az, hogy a megnyugtató és a napi gondokból-bajokból kiszabadító zene fájdalmak között születik. Hatvani horgász szerencséje.,. Lévai László, a Terra Építővállalat művezetője, hatvani lakos a minap Nógrád megyében, a palotási halastóból nem mindennapi zsákmányt emelt ki. A hajnali kapás idején először egy 13,5 kg-os, majd később egy 7,5 kg-os nemes tőpontyot akasztott a mirelitkukoricás csalira. A horgászkaland befejezéseként a neve napját ünneplő feleség 30 személyre szóló halászlevet főzött népes rokonságának. Lévai László a horgászzsákmánnyal (Szabó Sándor felvétele — MTI) „Amerika húsz esztendeje árva; azóta, hogy meggyilkolták a Kennedy testvéreket és Martin Luther Kinget. Hiányoznak a hősök, akik képesek lennének fellelkesíteni az amerikai polgárokat” — így jellemezte az amerikai helyzetet Mario Cuomo, az egykori elnökjelölt, New York állam kormányzója. Mint a La Repubblicának kifejtette, az Egyesült Államokban hiányzik valami, s ezt a lakosság is érzi, bár nem tudja pontosan megfogalmazni hiányérzetét. „Az az igazság, hogy honfitársaim olyan ideálokat szeretnének maguk előtt látni, akikben hisznek, olyan hősöket, akiket utánozhatnának. Ilyen azonban nincs, nem létezik.” Reagan — szerinte — az antihős képmását hagyta örökül, nem valósította meg, amit ígért. Bush, ha beváltja szavát, betöltheti az űrt, amely elődje után következett. „Pénz azonban nincs a súlyos társadalmi gondok orvoslásához, legalábbis addig, amíg az elnök szembeszáll az adóemelésekkel és a katonai kiadások csökkentésével.” Mindebből világosan kiderül két dolog. Az első: Amerikának nincsenek ideáljai. A második: ahhoz, hogy legyenek, több pénz kellene. Nos, ezen a téren talán már túl is szárnyaltuk Amerikát. Kis palackok a Maléimek és a szállodáknak Ezentúl Törley pezsgőt fogyaszthatnak a Malév-gépek utasai, mivel újabban a gyár kellő mennyiségben tud kisméretű palackos pezsgőt szállítani. A rekonstrukció során a viszonylag kis teljesítményű és meglehetősen elhasználódott palacktöltőt kicserélték. Helyette óránként 15 — 16 ezer palackot kibocsátó gépsort szereltek fel. Ez nemcsak 50 százalékkal többre képes, hanem a 0,75 literes palackok mellett jóval kisebb, így kétdecis üvegek töltésére is alkalmas. A kisméretű palackokba a Törley-gyár legtöbb nemzetközi elismerést szerzett háromféle pezsgőjét töltik, édes, száraz és félszáraz fajtákat. A kétdecis palackokból eddig 350 ezret töltöttek meg, s a későbbiekben nemcsak a légiforgalmi vállalatot, hanem a főváros szállodáit. így a Hiltont, az Intercontinentált, a Hyattot, a Fórumot, továbbá az idegenforgalom szempontjából jelentős vidéki szállodákat is ellátják velük. Az idén várhatóan rekord mennyiségű pezsgőt" palackoznak Budafokon. (MTI-fotó: Balaton József)
