Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-12 / 189. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 12., szombat

NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE

7.

„Várúr” — Sümegen

Valamikor a veszprémi püspökséghez tartozó, majd Veszprém megyei Idegenforgalmi Hivatal kezelésében lévő sümegi vár állaga az utóbbi 40 évben igen sokat romlott. A helyi tanács az idén májusban a korábbi gazdától átvette a várat, s egy magánvállalkozónak — Pap Imrének — haszonbérletbe adta azzal a feltétellel, hogy azt két évig elengedi, cserében viszont a vállalkozó Pap család a bevétel legkevesebb kétharmadát a vár rendbehozatalára fordítja.

A vállalkozó terve, hogy Sümegből egyedülálló, nagy vonzerejű idegenforgalmi helyet csinál középkori borozóval, korabeli látványosságokkal, vendéglővel, majd panzióval.

(MTI-fotó: Czika László)

A bérbe vett sümegi vár

4

A „vártír” és „vártímő”, Pap Imre és felesége

év lakóháza

A budapesti nívódíjas Apa- hida utcai ikerház egy részlete

(MTI-fotó: Balaton József)

A Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Minisztérium által meghirdetett „Az év lakóháza” című pályázat ez évi nyertesei: XI. kér. Ápahida u. 2., kétlakásos ikerház. Építtetője és tervezője: Kóris János és Feledi Ildikó; Nagyatád, Rinya u. 2269/ 35. sz. családi ház. Építtetője Büttner Tamás, tervezője: Sza- konyi László.

Megakad a szemünk egy szép, új házon vagy a régi korszerűsítésén. Máskor bosszankodva állapítjuk meg: mennyire eklektikus a kép a hazai épületek háza táján, legyenek azok bármilyen típusúak, stílusúak. Itt a pénzszűke, amott a magamutogató kivagyiság, másutt az ízlés hiánya piszkálja esztétikai érzékünket. Nem mindegy, hol és hogyan lakunk, ám az sem, miként formálja a tájat az ember. Netán á jövendő mint vélekedik századunk második felének építészetéről.

Az utóbbi negyven esztendőben jelentős átalakulásnak lehettünk tanúi. A hatvanas évek elejétől számíthatjuk az első fordulópontot. Ekkor indult el ugyanis a tizenöt éves lakásépítési program. Az volt a cél, hogy minél rö- videbb idő alatt minél több lakás épüljön. A földből kinövő panelvárosrészek esztétikáján ugyan lehet vitatkozni, való igaz, hogy meglehetősen szürkék és zsúfoltak, ám a paneltechnológiával negyedszázad alatt kétmillió lakás épült fel hazánkban, s ez nem kevés.

Nem véletlen, hogy az elmúlt tíz esztendőben új szemlélet lett

irányadó az építkezésekben. Előtérbe került a lakókörnyezettel, az épületekkel és a lakásokkal szemben támasztott minőségi követelmény, ami nem csupán a küllemre vonatkozik.

”Az állami lakásépítés részaránya egyre csökken, jelenleg Magyarországon a lakásépítés döntő többsége magánerőből valósul meg. Anyagi bázisát hitelpolitikai és szociálpolitikai intézkedésekkel teremtettük meg. Az építőanyagok piacát egyre inkább kínálati jellegűvé tudtuk az utóbbi időben formálni. A magánerős építkezések nagy része hagyományos kisipari módszerekkel készül. Szeretnénk, ha egyre nagyobb mértékben kapcsolódna be az iparosított technológia ebbe a folyamatba, és szakszerűen kivitelezett, jól felszerelt, esztétikus házak épülnének. Feloldva az eddigi ellentmondást: iparosított módszerekkel állítsunk elő szép, egészséges és humánus lakókörnyezetet.”

Többek között e cél inspirálta az egykori Építésügyi és Város- fejlesztési Minisztériumot öt évvel ezelőtt, hogy meghirdesse „Az év lakóháza” pályázatot. Azóta hat alkalommal hirdettek eredményt a minisztérium munkatársai, és kialakult egyfajta ízléskép.

Mit is tartalmaz a pályázat, amelyen építtető, tervező, kivitelező egyaránt részt vehet; hagyományos családi házzal, csoportos, sor-, lánc-, átriumos épülettel. Lehet egyszintes, manzárdbeépítésű, többszintes, egyés többlakásos. Lehet pályázni régi épület rendbehozatalával, felújításával is.

Milyen szempontokat vesz figyelembe a zsűri? Elsődleges, hogy az épület harmonikusan illeszkedjék a környezetbe. Ugyancsak lényeges, hogy funkcionálisan feleljen meg a családnak. Manapság nem csupán elő- írják a hőszigetelést, de követelmény is. Ne legyen célja az úrhatnám magamutogatás, az „újgazdag” kivagyiság. Ha öreg házat újítanak fel, legyen stílusos, hordozza magán az egykori építészeti vonásokat, harmonizáljon benne az új a régivel.

Ám a hazai építkezés mikéntjére az eddigi eredmények alapján messzemenő következtetést csak módjával lehet levonni. Ugyanis az önkéntes pályázatra sokan nem is neveznek be. Nem akarnak kirakatba kerülni; mert túl drága, túl nagy házat építettek. Sokan' azt sem tudják, hogy nem csupán a tervezők pályázhatnak.

A válasz még várat magára: miért csak hét megye és a főváros állt eddig a zsűri elé? Hiszen lép- ten-nyomon láthattuk: mennyi ház épül országszerte! Igaz, a tervezéstől a megvalósításig gyakorta évek is elmúlhatnak. S a pályázaton csak olyan házzal vehetnek részt, amelynek már lakhatási engedélye van. Mégis — ha másért nem —, a jó megoldások tévesztéséért jó lenne közkinccsé tenni azt, amiért egy-egy család éveken át küszködött.

E. K.

A Noah szőlő alkonya

Az 1938. évi XXXI. törvénycikk — A termelőket nem érheti károsodás — Boraink világhíréhez nemes fajtákra van szükség

Megyénk — Zala és Somogy mellett — hazánk azon szőlőtermő területéhez tartozott, ahol — legtöbb volt az úgynevezett direkt termő szőlő, elsősorban a Noah — népi nyelvén Nova — és a Delaware szőlő. 1938-ban —az akkori Földművelésügyi Minisztérium adatai szerint — mintegy húszezer katasztrális holdra volt tehető az a terület, amelyen az említett amerikai fajták hoztak termést. Ebbe a területbe nem számították bele az Othellót, amely — akkor — mint népélelmezési tömegexportcikk egyelőre polgáijogot szerzett magának a hazai nemes fajtájú szőlők között.

Hatvan esztendővel ezelőtt nem csupán a szakemberek körében, de a legszélesebb népi körökben is nagy érdeklődést keltett az akkor napvilágot látott XXXI. törvénycikk, amely kötelezővé tette a közvetlenül termő amerikai szőlőfajták kivágását, illetve nemes fajtájú európai szőlőfajtára való „átoltását”. Ha meggondoljuk, hogy a kormánynak ez a döntése „húszezer” hold szőlő-termőterületet érintett, akkor megértjük a közérdeklődést, hellyel-közzel a közfelháborodást is. Az újságok országszerte „szőlőirtásról” cikkeztek, és pártállásuk szerint hol a kormánynak, hol a kisgazdáknak fogták pártját, de a legjobb esetben is azt követelték, hogy a parasztokat, illetve a szőlősgazdákat megfelelően kártalanítsák.

Nem lehet vitás — utólag nézve különösképpen nem —, hogy

a szóban forgó rendelkezés, illetve törvénycikk indokolt volt, éppen a magyar borok minőségének megjavítása, kelendőségének fokozása érdekében. A törvény tehát hasznos volt, sőt a szőlőtermelők érdekeit szolgálta, mégis ellenállásba ütközött.

Akkoriban — a mostanihoz hasonlóan — a világpiacon nem volt kelendő a magyar bor, pontosabban szólva nem volt eléggé versenyképes más országok nemes szőlőiből készült boraival szemben. Ez a törvény szembenézett a tényekkel, és megfelelő szigorral megparancsolta, hogy irtsák ki a magántermő fajtákat, mindenekelőtt a „Novát” és a „Delevárét”. Amint látjuk, az Othellónak megkegyelmeztek az említett okok miatt, de azért is, mert ilyen óriási terület ültetvényátcserélése nem látszott ésszerű vállalkozásnak.

A korabeli újságokban tallózva kiderül, hogy éppen Heves megyében volt a direkt termő fajták népszerűsége a legerősebb, így az ellenállás is.

— Ez a szőlőfajta a kisgazdák közötti népszerűségét annak köszönheti, hogy telepítése és művelése jóformán semmibe sem kerül, semmi költséggel nem jár. Nem kell a telepítés előtt a talajt forgatni, nem kell mélyen kapálni, permetezni, és emellett valósággal ontja a bort...

Ez volt tehát a vélemény a No- ahról és társairól, és mitagadás, ezek az érvek, amelyekre az említett törvénycikk épült, meg is feleltek a valóságnak. Az akkori

Földművelésügyi Minisztérium megnyugtatni igyekezvén a kisgazdákat, további érvekkel is szolgált:

„A Noah szőlők bora ugyanakkor nem üti meg minőségileg a legsilányabb európai szőlőből szűrt bornak a mértékét sem. Sajátságos poloskaíze még akkor is kiüt, ha másfajta szőlőből szűrt borokkal házasítják.”

A kocka tehát el volt vetve, a döntés megszületett, a Noah szőlőt és társait törvényileg halálra ítélték, és kötelezték a gazdákat, hogy ezeket vágják ki, majd forgassák meg a talajt, és vagy telepítsenek új fajtákat, vagy oltsák át nemesre a régit.

Meg kell jegyezni, hogy akkoriban a világpiacon valóban mélyponton voltak a magyar borárak, s idehaza is tíz-húsz fillér körül vesztegették literjét, ha egyáltalán el lehetett adni. Az akkori szaklapok egyenesen a direkt termő szőlők nagy területét, a kevert borokat okolták a kedvezőtlen piac miatt:

— Ezek az olcspn termelt, silány minőségű borok mindenkor egészségtelen versenytársai voltak és lesznek a drágábban termelt, jó minőségű boroknak. Az, hogy a piacra kerültek, nagyban hozzájárult boraink hírnevének csorbulásához, az áraink letöréséhez...

íme, nincs új a Nap alatt! Rosz- szul házasított, pancsolt, rossz alapanyagból származó borra a piacnak sem akkor, sem most nincs szüksége.

A Földművelésügyi Minisztérium hallatlan energiát fektetett a felvilágosító munkába, hogy megmagyarázza a parasztoknak, hogy miért nincs más választásuk, mint a „szőlőirtás”. Olvassuk csak a főhatóság akkori véleményét!

„Fontos gazdasági érdeke fűződik az országnak ahhoz, hogy mindenféle árletörést megakadályozzunk, a bor megfelelő árát és a szőlőtermés jövedelmezőségét biztosítsuk.”

Hatvan esztendő — egy emberöltő — telt el az idézet megjelenése óta, de úgy tűnik, hogy ezt a felhívást már holnap reggel is közhírré tehetné a magyar kormány, azzal az óhajjal: bárcsak így lenne!

A korabeli törvénycikk alátámasztásaként természetesen nem hiányoztak azok az egészségügyi magyarázatok sem, amelyekkel a Noah kiirtását támasztották alá. Az újságok arról írtak, hogy azokon a területeken, ahol a direkt termő fajták elterjedtek, az emberek egészsége jobban károsodik. Magasabb az elmebetegek száma, az idiótáké, az iskolákban a gyermekek — akiknek a szegénység miatt gyakran reggelre forralt bort adnak — gyengébb tanulmányi elő- menetelűek, mint másutt. Statisztikai adatokkal támasztották alá mindezeket, indokolva a helyes döntést. Lássunk egy idézetet:

„Arra való tekintettel, hogy az országban átlag háromszázezer hektoliter amerikai szőlőből szűrt bor terem, szükség volt a

Noah-ügy végleges rendezésére.”

Nos, a már említett törvénycikk az ilyen szőlők 1941. december 31-ig történő kivágását vagy nemes fajtájú európai szőlőre való átoltását írta elő.

Az okok feltárásával, a többoldalú indokolással tehát nem volt baj, a tények — a piaci igénytelenség, az egészségi ártalom, stb. — okos, jó érveknek bizonyultak, így csupán az maradt a fő gond, hogy a „váltást” miből kell végrehajtani? Az teljesen kizárt volt, hogy állami támogatás nélkül a magyar kisgazda-társadalom akár csak meg is kezdje a programot, így a kormánynak kellett vállalnia a költségeket. Erre a törvényben vállalkozott is a kormányzat, és kimondta:

„A kormány azt akaija, hogy az érdekelteket semmiféle kár ne érje! Ezért a szőlők kivágásáért vagy átoltásáért katasztrális holdanként 140 pengő állami támogatást, illetve kártalanítási összeget állapít meg.”

Valljuk be, ez nem volt egyszerű döntés a kormány részéről, bár a kisebbik rossz volt, ha ösz- szevetjük a magyar borpiac teljes bedugulásával, illetve az abból adódó veszteségekkel. A kommentárok megjegyezték azt is, hogy ez az összeg a nagy feladat elvégzésére teljes mértékben elegendő, vagyis a kártalanítás teljes mértékű.

Ma már nehezen lehet arra vállalkozni, hogy véleményt alkossunk arról, hogy a holdan- kénti 140 pengő sok, kevés, vagy éppen elegendő volt-e az akkori viszonyok között a fajtaváltásra, de annyi bizonyos, hogy a mező- gazdasági tárca tiszteletre méltó, nagy és talán erőn felüli vállalkozása is volt.

Végezetül említsük meg azt a

nyilatkozatot, amelyet 1938-ban a minisztérium egyik tanácsosa adott a sajtónak:

„Bizonyosra vehető ezek után, hogy 1941 végéig eltűnik az ország területéről az egyesek előtt talán népszerű, de közgazdasági vonatkozásban teljesen értéktelen Noah szőlő. Eltűnik, és átadja majd a helyét olyan szőlőfajtának, amelyek nemes gyümölcsükkel és a belőlük szűrt borok kiválóságánál fogva méltóak lesznek a magyar szőlő és a magyar bor általánosan elismert világhírnevéhez.”

Senki sem vitathatja, nem is vitatja az 1938. évi törvénycikk nagy jelentőségét, a szándékot még kevésbé, amely arra irányult, hogy megvédje a világ előtt a magyar bor minőségét és jó hírnevét azzal, hogy halálra ítéltette a Noah szőlőt és egyes, direkt termő társait. A szándéknál is nagyobb vállalkozása volt az akkori agrárkormányzatnak, hogy a költségeket is magára vállalta, és bár ezek a szőlők többségükben magántulajdonban voltak, mégis kinyílt az állami pénztárca.

Azóta hatvan esztendő telt el, és ma már tudjuk, hogy minden jó szándék ellenére sem tűnt el a magyar tájakról 1941 végéig a Noah szőlő. Kedvezőtlen, nehéz történelmi idők jöttek, így a tiszteletre méltó programot már az utódok, a mai nemzedék oldotta meg egy másik magyar kormány tervszerű intézkedésének folyamatában. Sikeresen! Tisztelet és megbecsülés mindazoknak, akik ezen óriási feladatra vállalkoztak, és folytatva a munkát, lehetővé tették, hogy hazánk történelmi borvidékei előtt ma — ha másfajta gondokkal, bajokkal küszködve is, de — biztató jövő állhat... Szalay István