Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-07 / 184. szám
Aytia fatéM, 'Z<? Egy szelet Robert Gida tortájából A két jó barát: Micimackó és Malacka Két nemzedék találkozása Az Agria Játékok új korszakában természetesssé vált, hogy a gyerekek is megtalálják a maguk számítását. Nagy szükség van erre, hiszen a nyár a vakációé, és bizony a fára mászás, a strandolás, s egyéb nomád szórakozások mellett a színházra is kedve támad a kicsiknek. A Harlekin Bábszínház évről évre érdekes produkciókkal várja törzsközönségét. Az idén egy olyan irodalmi alkotást dolgoztak fel, amely méltán nevezhető klasszikusnak a gyermekirodalomban. Milne Micimackója — különösen Karinthy Frigyes remek fordítása nyomán — nemzedékek kedvencévé vált. Szórakozik rajta a papa, aki felolvassa, de csemetéje is, aki szájtátva hallgatja a mesét, amely egyben filozófiát is hordoz. A Harlekin játéka a gyermekkorról, s annak elmúlásáról szól. Kós Lajos rendező színpadán a játékszoba jelenik meg, az a tér, amelyet állatfigurák népesítenek be. Tehát ott kezdődik ez a bábszínházi produkció, ahonnét Milne fantáziája elindul: a tram- bulin közös, amelyről az akrobatamutatványt végre kellene hajtani. Az együttes persze nem vállalhatta a milnei zsonglőrködést, mert a szavak játéka és humora a paravánon nem köti le a kis nézők figyelmét. Cselekmény kell ahhoz, hogy megbarátkozzanak az állatkákkal, s a végén elhigy- gyék, hogy egy szobácskábán is elférhet mondjuk a Százholdas Pagony. Ebbe a gondolatkörbe természetesen illeszkedik a Harlekin jól kidolgozott stílusa, amelyben megfér egymással a többféle bábjáték és az élő szereplő, illetve a próza, a vers és a zene. Éppen azt az eszközt használják, amely legjobban megfelel a mondandónak. Anya és gyermeke jelenik meg először a színen, majd előkerülnek a születés- napi ajándékok: köztük a legkedvesebb, az első mackó. Aztán elkezdődnek a történetek: az elefántfogás, a Füles-kuckó felépítése, Tigris érkezése, és így tovább. Megelevenednek a Micimackó lapjai, hogy aztán újra találkozhasson két nemzedék: a felnőtt Róbert Gida s az ő kislánya. Valószínűleg nem kell már az óvodásoknak sem külön bemutatni ezeket a mesehősöket. Az előadás alatt folyamatosan hallatszik is ráismerésük: ez Kanga, ez Zsebibaba, ez Nyuszi, ez pedig Füles. így voltaképpen hálás dolog nekik újrajátszani azt, amiről az aputól hallottak, vagy amit a moziban láttak. Nem csoda tehát, hogy, amikor a kis közönség tagjait faggattam, mi is tetszett nekik legjobban, akkor azt válaszolták: Róbert Gida. A játékfigurák, a bábok között ezek szerint azt a gyermeket fedezték fel, akik hozzájuk hasonlatos, s ennek az álomvilágnak a gazdája. Egyébként a bábok — amelyek tervezője szintén Kós Lajos — bájosan bumfordiak, de nem Milne regényébe, sokkal inkább a gyermekszobákba valók. Mert a regény alakjai félig játékok, félig pedig valóságos állatok. A kóccal tömött mackó valódi medvekalandokat él át, ahogy a többiek is legalább annyira húsvér jószágok, mint amennyire plüssből készült, élettelen figurák. A Harlekin előadásában nem is lépnek ki abba a különleges birodalomba, amely Róbert Gida körül megteremtődik. Mil- nénél maga a kisfiú is egy fatörzsben él, részese és nem tulajdonosa ennek a paradicsomi állatseregletnek. Fogyatékossága a produkciónak, hogy csak szóban hangzik el, hogy a játék szelleme nemzedékről nemzedékre öröklődik, magában a cselekményben nem csillan fel az öntörvé- nyűség. Ilyenformán csak egy réteget vállalt a műből ez az együttes. De becsülettel teljesítette, amit kitűzött maga elé. A figurák mozgása, a helyzetek kidolgozása és a dalok csengése magával ragadja a gyermekek képzeletét. S lehet, hogy a fentebbieket csak egy okvetet- lenkedő felnőtt látja így, aki számára a Micimackó világa örök szerelem és nosztalgia. (gábor) Hiába fogadtunk ideiglenes titoktartást, némaságunk is beszédes volt. Csoportunk egyre terebélyesedett. Egy szó sem hangzott el, mégis mindenki tudta: őt találtuk meg, akiért jöttünk, akinek ittlétében hittünk. Az annyiszor és oly sokak által kétségbevont legenda bizonyossággá vált. Az előttünk mélyülő koporsó nélküli sírban világhírű költőnk, Petőfi Sándor földi maradványai nyugszanak. Meggyorsult a szívverés. Az otthoniakra gondoltunk, akiktől majd tizenhárom ezer kilométerre szakadtunk, akik kimondatlanul is egyre jobban hiányoztak mindnyájunknak. Mi hazamegyünk, bármilyen irreálisnak is tűnik ez most számunkra. Ő azonban nem számíthatott erre. Hányszor rémíthette, sodorhatta mind nehezebben elviselhető letargiába az életfogytig tartó zártság érzése. Legfeljebb a biztonságtudat vigasztalhatta, de hát ez nem gyógyír a legkínzóbb lelki fekélyekre. Ezekre a kora estébe sötétlő hegyekre nézett fel. Itt szövődtek álmai, itt futottak zátonyra vágyai. Vajon miért csak egy gyolcslepedőre futotta azoknak, akik ide temették? Maga rendelkezett volna ekként? Talán azért, hogy ezzel is jelezze másságát? Megsejtette azt, hogy az utókor nem mond le róla, s addig kutatja, amíg meg nem leli? Leültem az egyik hant mellől elvett kispadra, s tűnődtem akárcsak a többiek. 1 V. V. Pagirja tekintetében az elégedettség fényei villantak. — Pista! Hát sikerült. Nem volt hiába... Átfogta a vállam, s folytatta: — Megérte vállalni a sarlatán- ság, a hozzá nem értés, a dilettantizmus, a szenzációéhség vádját, a maradiak nem éppen veszélytelen cselvetéseit, a szakemberek egyáltalán nem korrekt húzásait, s betartások félreérthetetlen sorozatát, az esetenként kilátástalannak tűnő kompromisszumokat, a szép, az udvarias szavakba csomagolt vitathatatlan semmit. Bólogattam, mert ő jobban boldogult a magyarral, mint én az orosszal. A diskurzus mégsem tört meg. Eszembe jutott az 1985-ös kezdés, az egri Balázs Sándor által behozott két cikk, az év végi munkácsi látogatás. A kedves, az önzetlen vendéglátás napjának valamennyi lényeges mozzanata. ő már ott sem tétovázott, s velem együtt azt vallotta, hogy egyszer csak megfejtjük a barguzini titkot. Együtt azzal a csoporttal, amelynek tagjai ezért munkálkodnak. Felvillantak az egri impressziók, azért hívtuk — A. V. Tiva- nyenkó társaságában — a műemlékvédelmi tagozatú nyári egyetemre, hogy végre személyesen is találkozhassunk, s kibeszélgetHárinan az elégedettek közül: Kiszely professzor, V.V. Pagirja és Kéri Edit hessük magunkat. Segített a Népújság, az OMF igazgatója Mendele Ferenc, s a TIT megyei szervezetének akkor még csak megbízott titkára dr. Tóth Vil- mosné. Közösen teremtették elő a pénzt. A lap klubhelyiségében tájékoztatót tarthattak. No, nem meghirdetve, csak amolyan diszkrét rendezvényként, mert hát akkoriban a témáért nem lelkesedtek az országos illetékesek. Utaztattuk őket, kapcsolatkört alakítva ki számukra. Vitatkozhattak Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban Kiss Jó- zse/kutatóval, aki a neves tamás- kodók egyike volt. Tárgyaltak a Duna-parti pártközpontban, ahol támogatást ígértek nekik. Balogh Ernő is úgy vélekedett: megérett az idő a tisztázásra. S ez lesz az utolsó alkalom. Persze, ha Morvái Ferenc milliói hiányoznak, akkor csak leveleinket szállítja a posta. Hosszú esztendőkig. Amíg bele nem fáradunk, s meg nem únjuk... 2 Szerencsére nem ez történt... Itt vagyunk, s a megnyugvás hat át minket. Mintha elegáns öltönyben sétálnánk egy kivilágított, fényárban úszó nagyváros sugárútján. Eszünkbe sem jut, hogy mos- datlanok, szúnyogcsípésektől gyötörtek, diarétól kínzottak vagyunk. A diadalmámor távol állt tőlünk. Csak a beteljesülés öröme melengette szívünket. 3 A tetem maradt odalenn. A tévések korábban készített „magaslesüket” hozták közelebb. Kigyulladtak a lámpák, s hallgattuk Kiszely professzort. Mi tagadás: Irigyeltem higgadtságát. Úgy viselkedett, mint máskor, pedig őt is olyan emóciók uralták, mint bennünket. Ez az ember bejárta a fél glóbuszt. Mértéktartóan, érvekkel igazolva hirdette népünk új származáselméletét, megállapítva azt, hogy semmi közünk a finnugorokhoz. Nem zavarta, hogy ellenzői acsarkodnak rá. Gyakorlati tapasztalatok regimentét vonultatta fel velük szemben. Nem hátrált meg, mert küldetést teljesített. Álvélelmeket eloszlató missziót. Hosszú „háborúra”, nehéz csatákra készült, emiatt nem tört meg soha. Közben számos bravúrral bűvölte el az antropológusok táborát. Nem is olyan régen a francia királyok, a Capet-család eddig ismeretlen temetkezési helyét tárta fel. Párizsból sietett Magyarországra, hogy velünk indulhasson. — Magam is a hitetlenkedők csoportjába tartoztam, legfeljebb egy százalékos esélyt jósolva a vállalkozásnak. Hozzáfűztem azonban azt is, hogy már eny- nyiért is érdemes kockáztatni. Mellesleg a negatív eredmény se kudarc, hiszen eltereli a búvár- kodókat a felesleges iránytól. Ráadásul információk sorával gazdagít. Minden apróság figyelemre méltó. Hát nem csodálatos az, hogy buiját földön gémesku- takat, valódi székelykapukat láttunk. Ez sem véletlen. 4 Az emlékezések Ariadné-fo- nala kivezetett a labirintusból. A rendkívüli személyiség jelenlétét nemcsak megérezte, hanem tovább is örökítette az egymást követő nemzedékek tudata. Ezek az üzenetek serkentették cselekvésre a szovjeteket és a magyarokat egyaránt. Haladt a mérés, a váz egyes darabjainak „leltározása”. Nem az aprólékos tevékenységre koncentráltunk, csupán az összegzésre: — Ott van Petőfi... (Folytatjuk) KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 7, hétfő Pécsi István Szibériában halt meg Petőfi Vizsgálat villanyfénynél (X/5.) Már jó a hangulat A szereplők együtt (Fotó: Szántó György)
