Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-05 / 183. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 5., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. e> .í (Székely Tamás képriportja) Amikor mindenütt elfelejtettek; a szülőföldnek még mindig akad mondanivalója rólunk. Lehet bárki a sors kegyeltje, vagy száműzöttje, a szülőföldön tűi, ritkán akad pihenő és meg- tartóhely a világban... Kompolt, ez a kis Tama menti falucska emlékezetében tartja azt az embert, aki a hajdani Károlyi-birtokon, a 49-es kápolnai csatamező táján — ahol Károlyi Mihály megkezdte a földosztást —, létrehozta 1918-ban a Vetőmagnemesítő és Értékesítő Részvénytársaságot és ezen belül a növénynemesítő telepet, amely kísérleti intézetté fejlődött. A szobor most itt, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Kísérleti Kutatóintézetének udvarán Fleischmann Rudolfot, a világhírű növénynemesítőt ábrázolja, hajdani lakóháza falán márványtábla őrzi mementóként az emlékét. — Miért éppen Kompolt? Többféle válasz is kínálkozik, egyebek mellett a Tama közelsége, talán még a történelmi tradíció is, mert kevesen tudják, hogy Kompolt az anjouk korában megyeszékhely volt, mások az első magyar köztársasági elnök felosztott birtokaival hozzák kapcsolatba az intézet itteni megalapítását. Némi igazság ebben is, abban is lehet, de a tudós-kutató maga mondta el a valóságot 1947-ben: „Azt szeretném elérni, hogy a szegény embernek az aszályos földjén is legyen búzája, kukoricája, takarmánya. Azt akarom, hogy ne csak kecskét, hanem tehenet is tarthasson a homokon. ” Fleischmannn Rudolf, aki 1950-ben a növénynemesítés apostolaként halt meg 71 éves korában, és aki egész életét ennek a feladatnak szentelte, vak ember volt. Akik ismerték, csodálták munkabírását, hitét, szenvedélyes elhivatottságát és szívós akaraterejét. Ezer és ezer növényfajtát keresztezett: búzát rozzsal, burgonyát vadburgonyával, egyik növény virágát beporozta a másikkal, és hosszas szabadtéri és laboratóriumi munka eredményeként születtek meg egymás után a Fleisch- mann-féle sikemövények, elsőként a sziki búza, az „F-481-es”. Erről ő maga így beszélt: „Igazi parasztbűza! Jó a szikre, jó a rossz szántásra, a gép nélkül gyengén megművelt földekre is. Ha Magyarországon hét mázsás az átlagtermés, akkor az F. búzával 12 mázsás átlagot is el lehet érni.” Beszűrődik a késő délutáni napfény a Fleischmann-porta udvarára, átragyog az akác és a fennyőgallyak között. Itt él, a falu öregjeinek társaságában a világhírű kutató és növénynemesítő lánya Fleischmann Mária, mindenki Mimi nénije. Madár- csonttú teremtés, nyolcvanon, — három évvel innen — sem látszik meg rajta az idő. Ölbe emelhető kicsinységével áll a lépcsőn, haja, mint a sokat mosott vászon, tekintete simogató, hangja dallamos. Fehér blúzán fekete nyakkendő, pirosas szoknyája a földig ér, amikor az ámbituson a hokedli mellé a sámlira kuporodik. — Foglaljon helyet! Nézem a házat kívülről, a hűvöst adó vén fákat, amelyek alatt — mintha napernyő alá bújna — húzódik meg az ősi kúria. — Felajánlottam a házat öregeknek! Azt gondolom, ennél kedvesebb emléket nem állíthattam volna édesapámnak. Itt, ezen a kis részen én lakom. — Nézzen szét előbb az udvaron! Az egyik matuzsálemkorú akácfa oldalán sok időt látott, bekeretezett Mária kép. Megállók előtte gyanútlanul, nézem, hogy mit művelt vele az idő. — Ennek a képnek története van. Elmondom, nem tudom megírhatja-e? Forog a kezemben a magnó, tétova tekintetem megpihen a szelíd arcon. — Ez a kép ugyanis apának a Kossuth-dijába került! Az ötvenes években, amikor már az előszobában látható oklevelek, babérkoszorúk,'hazai és külföldi diplomák, kitüntetések mind a helyükön voltak, az illetékesek úgy határoztak, hogy felterjesztik őt Kossuth-dijra. Az akkori szokás szerint idehaza is „körülnéztek” és — lévén apám mélyen vallásos ember — megpillantották a fa oldalán a szentképet. — Ezt vegye le! — adta ki az ukászt az egyik vendég. Apám megdöbbent és határozottan mondta: — A kép a helyén marad! — Ezek után a szándék is elröppent. Semmi sem lett a beígért Kossuth-dijból... Az udvari séta után a Mimi néni lakásában nézünk szét. Az üvegezett előszobában már minden édesapjáról beszél. Az ágya mellett a hálószobában egy vázában az első sikerbúza kalászai, a világhírű nemesítő fényképe, megannyi személyes emlék. — Ajándékot kap tőlem. Öt szem „lófogú” kukoricát. A hetvenes évek végén, az ötvenesek elején úgyszólván már mindenütt ezt termelték az országban. Negyven mázsás holdankénti átlagot adott a huszonöt mázsás korábbi fajta helyett... Nézem a szerény lakást, hallgatom Mimi nénit, aki már nem a kérdésekre válaszol, hanem a szíve parancsát teljesítve beszél: — Apa vezette az intézetet több, mint harminc esztendeig, sem titkárnője, sem gépírónője nem volt. Én voltam a szemefé- nye, tolmácsa, fordítója, leírója, tudományos előadásokon a felolvasója. Én mindent tudok róla... Kedvesen és puhán ejti a szavakat, olyan mélységes szeretettel, hogy azokra csak figyelni lehet. — Elmesélek magának egy titkot: Apám világéletében szegény volt, de vak ember lévén magas életbiztosítással rendelkezett. 1932-ben a részvénytársaság csődbe jutott. Úgy látszott, hogy vége a kutatásoknak, a növénynemesítésnek is. Ekkor felmondta a biztosítását! Négy falusi családi ház értékének megfelelő összeget adott át az rt-nek. Az intézet pedig kizárólag azzal a feltétellel folytathatta munkáját, ha apám végleg lemond az összeg visszafizetéséről... Szegények lettünk, mint a templom egere. Emlékszem, egyszer Egerben jártunk, és egy kis olcsó vendéglőben apámmal rántott húst ettünk. Többször rámnézett, majd megkérdezte: Mimi! Van még annyi pénzünk, hogy kérhetek egy savanyú uborkát? Torkon ragadnak a szavak, régi újságot emelek fel az asztalról. Nagybetűs cím: Beszélgetés a sziki búza, a lófogú kukorica, a viharbúza nemesítőjével. Olvasok és fennhangon mondom a szavakat: „Nevét világszerte ismerik. Csak idehaza nem. Pedig alig van olyan magyar ember, akinek keze nyomán annyi áldás fakadt volna földműves népünk javára...” Nem tudom letenni az újságot, a kor hiteles dokumentumát: „Az az ember, aki új nemesnövényfajtáival évek során milliárdos többletbevételt hozott a nemzetgazdaságnak, ma nyomorog. Kompokon kitelepítve cselédlakásban húzódik meg. Családja máról-holnapra úgy él, hogy a volt cselédek, szegényparasztok hoznak neki szalonnát és más ennivalót. Állami kinevezése is már hónapok óta elintézetlenül fekszik a pénzügyminisztériumban.” (Szabad Föld 1947. február 23. írta: Fehér Lajos.) Vége a háztűznézonek, ismét az ámbituson vagyunk, ülünk a sámlin, a hokedli mellett. A sámli a pad, amaz a katedra. Mimi néni ugyanis — lévén nyelvtanárnő — német és angol órára várja tanítványait. — Kiket tanít? Hangosan felkacag, gyerekesen csapja össze a tenyerét: — Óvodásoktól kezdve az egyetemistákig mindenkit. Ma este Egerből jön két orosz tanár, őket képzem át németre, de Budapestről is járnak hozzám és hivatalosan is kérik a módszeremet. Nálam nyelvenként 14 óra a foglalkozási idő, utána már egyedül, tanár nélkül is nagyszerűen elboldogul, sőt vizsgázik az illető... Csattan a kiskapu, újabb tanítvány érkezik, jelenléte sietteti a beszélgetésünket, de Mimi néni kívánságomra sok mindent elmesél önmagáról is. Mélyen vallásos. Hajnali négykor kel, akkor csörög a fülébe „hét” vekker. Nem azért, mert süket, hanem azért, mert hétalvó már gyermekkorától. Gyalog indul Kálba a misére és gyalog vissza ötven- egynéhány esztendeje mindennap. — Mire költi a pénzét? — Örülök, hogy ez is szóba kerül. Három tanuló után kérek egy jelképes összeget. Óránként „tíz” forintot. Ez is sokra megy. Á múltkor egy autóra való ruhát, pulóvert vásároltam és felajánlottam a Vöröskeresztnek... Ámulva hallgatok, ő pedig a „személyes névmásokról” beszél: én, te ő. Tudja, nálam fordított a sorrend: ő, te, én. Isten, felebarát és én! Ez az életszemléletem. — Valaki említette, hogy franciául is beszél. — Az intézetben dolgozom. Esetenként felkérésre fordítok, tolmácsolok. — Mennyi a nyugdíja? — Talán négyezer... Mindenem megvan az otthonban, a pénz nem érdekel, ha van másokra költőm... A kapuban elbúcsúzunk. Hangtalanul tűnik el a szemem elől, mintha a vízen járna, majd amikor kíváncsian utánalesek, megpillantom a hokedli-katedrája mellett. Ül, és a sámlin kuporgó gyereknek magyaráz. Észrevesz. Karját — mintha angyalszárnyakkal integetne — felém lengeti. — Mit Gott... Szalay István
