Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-28 / 202. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 28., hétfő Törd Anderson Dávid Ferenc Luca Mari (Fotó: Gál Gábor) Tudósok a műemlékvédelemért Arcok a nyári egyetemről Talán nem véletlen, hogy a két évtizedes hagyományú egri kurzus témájául ezúttal a műemlékvédelem és társtudományainak kérdéskörét választották. Lehetővé tette ezt a részterületek gyors ütemű fejlődése, s az a koncentrált társadalmi figyelem, amely hazánkban az utóbbi években végre az értékközpontú műemlékvédelem felé fordult. Az Egri Nyári Egyetem műemlékvédelmi tagozatának nemzetközi hallgatósága többféle tudományterület műveiből verbuválódott. A szervezett programon túl ez a tény izgalmassá, sokszínűvé tette a rendezvényt, amelyet augusztus 17 — 25-ig az oktatási igazgatóságon tartottak. A megszólaltatottak között van művészettörténész, környezetvédő, restaurátor és erdőmémök is... „Ez nem Heuréka” A résztvevők attraktívnak, látványosnak, s rendkívül alaposnak minősítették már az első pillanatban Törd Anderson svéd szakértő előadását. A magát szerényen csak restaurátornak nevező rokonszenves férfi szemléletesen s meggyőzően érvelt a szennyezett levegő s a környezeti ártalmak épületeket romboló hatásáról. S beszámolt arról a küzdelemről (s itt a kifejezés nem túlzás!), melyet hazájában az így tönkrement egyházi műemlékek érdekében folytatnak. Az ügy iránti szenvedélyes lelkesedéséről árulkodott az is, hogy igen bonyodalmas (s mondhatni viszontagságos) ut előzte meg ideérkezését. Ám az éjszakai vonatozás ellenére is (amiről, mi helybeliek tudjuk: Pestről Egerbe tíz után jönni nem gyerekjáték) program szerint tartotta meg beszámolóját. Ezután nem sikerült egyköny- nyen a közelébe férkőzni, hiszen az érdeklődők — főként a görögök — kérdésekkel halmozták el. — Eredetileg kőrestaurátor, régész vagyok — mondta —, ám az utóbbi tíz évben a levegőszeny- nyezés káros hatásával foglalkozom, amely már nemcsak a követ, de az üveget, fát, s az épületek egyéb alkotórészeit sem hagyja érintetlenül. Tagja vagyok egy nemzetközi munkacsoportnak (EUROCALE) — a központja Strassbourg —, amelyben azon dolgozunk, hogy ezeket az ártalmakat kiküszöböljük, s a már megrongálódott épületeket visz- szaállítsuk eredeti állapotukba. Ez nem Heuréka-szervezet! Lépésről lépésre haladunk. Számos intézihény munkájának összehangolását jelenti. Anderson úrtól megtudtam: hazájában egyetemen és főiskolán tanít, s Dániában is oktat. Az észak-európai országok műemlékvédelmi munkájának koordinálásában is részt vesz. Egyébként Svédországban évi kétmillió dollárt fordítanak a kulturális örökségek megóvására. Háromévente tíz kiemelt műemlék felújítását tűzik ki célul. Hogy ez sok-e vagy kevés? Szerinte legalább százmillió dollárra szükség lenne e célra. — A környezetvédelem nálunk manapság hangsúlyosan politikai kérdés. Ön mit tart erről? — Úgy gondolom, hogy politikai kérdés is. Ám nem az a lényeges, jobbról vagy balról fúj a szél. A probléma megoldása döntően az adott ország gazdasági lehetőségeitől függ. Nem véletlen, hogy az USA-nak van a legkomolyabb környezetvédő szabályzata. Mostanában kezdenek tudatában lenni az emberek annak, hogy a kömyezetszeny- nyezés milyen súlyos gond. A svédországi pártok mindegyike hangsúlyt tesz erre. Ám a helyi politikum feladata is. Bár Anderson úr először járt Magyarországon, a rendelkezésére álló két napot igyekezett kihasználni. Egerből visszatért Budapestre, s az Építőipari Tudományos Intézet vezetőivel tárgyalt a lehetséges együttműködésekről. Ha az emberek kulturáltabbak lennének... Bár nem volt alkalmam teljes egészében végigkövetni Dávid Ferenc művészettörténész egri előadását, s valójában őt magát szerettem volna bemutatni, mindegyre visszakanyarodtunk a beszélgetésben a műemlékvédelemhez. Szóval, „témánál maradtunk”. Hosszú éveket töltött a műemlékvédelemben, bár az utóbbi időben a Magyar Tudományos Akadémia művészettörténeti kutatócsoportjában dolgozik. Vibráló egyéniség. — Talán nem is a saját szavaimmal kezdeném — fog bele mondandójába. — Gerő László budai építész-tervező ismerősöm, tanítómesterem mondta egyszer: „Ha az emberek kulturáltabbak lennének, nem lenne szükség műemlékvédelemre.”. Ezt én lefordítottam. Ebben a mondatban egy olyasfajta kijelentés rejtőzik, hogy a műemlékvédelem olyasmit csinál, ami reménytelen, s tulajdonképpen felesleges. — Ez így meglehetősen szkeptikusan hangzik. Mi rejlik mögötte? — Röviden összefoglalva: a művészettörténet és a műemlék- védelem is a felvilágosodás terméke. Akkor tudatosult az emberekben, hogy a művészeti emlékek, mint az emberi kultúra forrásértékű tanúi, megőrzendők. A műemlékvédelmet is a műtörténészek „találták ki”. Mára már árnyaltabbá vált a helyzet, hiszen számos olyan épületegyüttest megőrzendőnek tartunk, melyek nem művésziek, hanem például az ipartörténet szempontjából fontosak. Szinte parttalanná válik a műemlékvédelem, hiszen jószerivel a teljes építészeti örökség megőrzése a feladata lenne. — S hogy néz ez ki a gyakorlatban? — A műemlékvédelem szakembereinek a feladata kijelölni a védett épületek körét. Ezzel meg is próbálkoztunk. Városrészeket, urbanisztikai egységeket újítottunk fel. Mára kiderült, ez nem elég. Megnéztem például: ma a zsinagógáknak csupán húsz százaléka élvez védelmet. S mindeddig hiába adták az intenciókat a szakemberek, ha az épület mindig valakié maradt. Ez kompromisszumokat szült. Ha a jövőben az emberek jobb és konkrétabb gazdái lesznek, akkor elképzelhető a műemlékvédelmi szervezet és az új alulról építkező társadalom hatékonyabb együttműködése, a rendelkezésre álló eszközök jobb kihasználására. Jövőre ugyanitt... Luca Móri olasz fiatalember visszatérő vendége a nyári egyetemnek. Ráadásul hazánknak is „jó barátja”, mert nyelvünkön is tud néhány formulát. így szerencsésen túljutunk a bemutatkozáson. Amíg meg nem érkezik az olasz tolmács, ő angolul, én németül próbálkozunk. Jóformán mindent megbeszélünk! Megtudom, hogy Pratóból érkezett, s a toscanai tartományi erdészetnél dolgozik. Elárulja, hogy hosszabb időt töltött itt, a budapesti, soproni, gödöllői egyetemek vendégeként, harmadszor jár Magyarországon, s két éve azért jött el a nyári egyetemre, mert akkor épp a tájvédelem volt soron. Már akkor elhatározta: visszatér. Mondja, kicsit csalódott is volt az első pillanatban, hogy nem a szép fekvéső Nősz vajra szólt az invitálás (az elmúlt években ugyanis ott tartottak tanfolyamot), de Egerről is igen jók a benyomásai. Ami pedig az előadásbkat illeti, úgy véli, hasznosítani tudja, hiszen hazájában tagja egy műemlékvédelemmel is foglalkozó kulturális szervezetnek, no meg táj építészettel foglalkozik, ami ugye, nem is áll olyan messze a műemléktől... Régi ismerősökkel is találkozott, magyar, francia és észt hallgatókkal. A házigazdák részéről kötelező szerénység tiltja, hogy megkérdezzem, mennyire elégedett, hiszen minden bizonnyal udvariasan felelne. Am minden nyilatkozatnál többet ér, hogy búcsúzóul így köszön el — magyarul: viszontlátásra! Jámbor Ildikó Lehotka Gábor orgonahangversenye a székesegyházban Az előadó-művészet újraalkotás is Augusztus 21-én, hétfőn este a székesegyházban került sor az Országos Filharmónia nyári hangversenysorozatának befejező koncertjére. Ez alkalommal Lehotka Gábor, jeles orgonaművészünk játékában gyönyörködhetett a népes és igényes hallgatóság. Lehotka neve jól cseng mind a hazai, mind a nemzetközi zenei pódiumokon. Szinte közhely róla elmondani mindazt, amivel rendelkezik e nagyszerű művész: a fegyelmezettség, a műsorvá- lasztás és a játék igényessége, belső tartása, manuális biztonsága, zenei alapossága, stb...! Mindez oly természetesen nyilvánul meg játékában. E koncert műsorát a nagyszerű német mester, Pachelbel: d-moll prelúdium, fúga és cis- conna című művével nyitotta meg. Monumentális orgonadarab. A barokk zene egyik veretes kincse, Lehotka nem véletlenül választotta ez alkotást nyitódarabként. A tőle megszokott alapossággal, tartással, már e kompozíció tolmácsolásával is megalapozta a koncert hangulatát. A műsor gerincét ez alkalommal is Bach három remek orgonadarabja szolgáltatta: Esz-dúr prelúdium és fúga, BWV 552. sz.; a Wenn wir in höchsten Nöten seic című korálelőjáték, BWV. 641. sz.; és a már „slágerdarabnak ” is mondható híres d-moll prelúdium és fúga, BWV. 565. sz. Az előadó-művészet az újraalkotás művészete — a zeneszerző elképzeléseinek maradéktalan figyelembevételével — ami Lehotka Gábor játékában minduntalan jelen van. Szerénységére oly jellemző módon, a három bachi művet követően, a zeneszerző Lehotka Gábor is bemutatkozott Prelúdium, korái és fúga Silbermann orgonára című alkotásával. Művében a szerző Bachra emlékezik, neki tiszteleg, s a Silbermann testvérek által épített XVII. századi orgonák játékasztalához alkalmazkodóan komponálta meg ezen alkotását, természetesen XX. századi habitussal. A kettős fúga oly mesterien szólal meg a műben Lehotka keze alatt. Nagyszerű alkotás, sok zeneszerzői leleménnyel, életszerű elképzeléssel. A hangverseny befejezéseként C. Franck: Trois chorale (1890-ben készült) alkotásának harmadik, a-moll korálját hallhattuk. C. Franckban testesül meg a francia zene céltudatos közeledése a tisztán instrumentális (hangszeres) művészethez. Harmóniakezelésével, merész kromatikájával és gyakori modulációival (hangnemváltozás) olyan sajátos zenei nyelvezetet teremtett, amely minden ízében az improvizátorként is híres zeneszerző-orgonista stílusára támaszkodik. Az a-moll korái jól példázta e stílusjegyeket. Megragadó volt az adagio bensőséges hangulata, regisztrálása. C. Franck pedagógusként is jelentős személyiség, hisz keze alól nem kisebb zeneszerzők nőttek fel, mint Dupare, dlndy, Chas- son, Debussy, G. Piemé és L. Vi- eme. Az a-moll korái zárószámként történő kezelése Lehotka Gábor igényességét jelzi. Bátran mondhatom, hogy osztatlan, nagy sikere volt e hangversenyén Lehotka Gábornak. Szuggesztív és alkotó egyéniség. Már a várakozás is nagy volt hangversenye iránt, hosszú sorok álltak a jegyekért. Mindenkori visszatérései hazánk egyik legnagyobb instrumentumához, városunkhoz, személyiségéhez köthető vonzerő, ragaszkodás. Lehotka Gábor ez alkalommal is azt nyújtotta játékával, amit vártak tőle: magas szintű, pedáns, örömteli zenélést! A közönség — zömmel külföldiek — igen jó érzéssel távozott a sikeres hangversenyről. Szepesi György Csokonai Vitéz Mihály egészségügyi tanácsai A Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában Kunszery Gyula 1969-ben érdekes Csoko- nai-kéziratra bukkant. A gyűjtemény „Csokonai Vegyes Jegyzetek” 4.-r-383. számot viseli, melyben a költő kezeírásával három papírlapra vannak írva csersavas tintával azok az eü. „rendszabályok”, melyeket Csokonai jónak látott olvasói számára publikálni. A kézirat mind orvostörténeti, mind irodalomtörténeti szempontból érdekes, hiszen az olvasó számára is olyan fejezetek találhatók benne, mint *A Levegő”, „Az Eledelről”, „Az Italról”, „Az Álom”, „Á Mozgásról”, „Ürülésekről”, „Az Indulásokról”, „Az orvosságokról”. A levegőről azt mondja Csokonai: „tiszta, száraz, mérsékle- tes, inkább hűvös, mint felette forró levegőt kell választani. Ezt pedig legjobban feltalálja az ember a szabad mezőn, ahol sűrű a fa, a fű, és a bokrok, a rétek, forrás és a patak megett. A szobát minél jobban lehessen és kell is szellőztetni. Legerősítőbb a reggeli levegő, kivált a hypochond- riacusoknak.” A költő ezután az ételekre és az italokra tér rá... „Ne egyél sok és vastag ételt. Olyannal élj, ami könnyen emészthető és egyúttal nagyon tápláló, inkább egyszerre keveset egyél, és gyakran.” Majd így folytatja: „Rossz lesz a Te gyomrodnak a disznóhús, vén állatnak a húsa (akármilyené), sózott hús, füstölt hús, kövér hús és mindennémű zsíros és kövér eledel. Rossz lesz a kovásztalan tészta, kivált ha zsírral, vajjal és egyébbel készült, minden szélcsináló zöldségek, valamennyi káposzta, hüvelykes vetemények, éles ízű és szagú zöldségek, gyümölcsök, nyers zöldség, ecet és ecet ízű nedvek.” A költő továbbiakban az étel elkészítésére is tanácsot ad: „A hússal így bánj: lassú tűznél süsd, vagy maga kevés levében lassan főzd. Ha kemény pedig a hús, főzd ki a levét, vesd el a húsát. Ha ezt a levest nem szenvedi el a gyomrod, akkor tégy belé egy kenyeret citromlével vagy jó borral. Kenyeret és vegetabilét egyél a húsfélével egy keveset, de az ne legyen hűvösítő. Jók p. o. gyenge gyökérfélék, cikória, articsóka, spárga...” Az italokról a következőket írja: „Herbateákat és pályinkafélé- ket a világért se igyál. Legjobb ital a legtisztább forrásvíz, de légyen jó bor, amely se hamar részegítő ne legyen, sem savanyú. A tokaji bornál nincs a világon sem jobb gyógyító erővel, sem kevesebb ízzel bíró bor. Semmi italból se végy sokat.” „A mozgás fő és elkerülhetetlen orvosság” — írja a továbbiakban Csokonai, majd így folytatja: „Mikor rossz idő van, dolgozz valami nehéz munkát, játsszál széllaptát vagy efélét. Á mozgás után pihend ki magad és úgy egyél. Étel után mindjárt ne mozogj.” A költő a dohányosoknak és a nem dohányzóknak azt tanácsolja: „Egyáltalán ne pipázz”. Eddig szólnak Csokonai jó tanácsai. Nagyon sajnálatos, hogy éppen a költő nem tartotta be ezeket a fontos szabályokat, különben nem következett volna be 1805. január 28-án korai halála. Dr. Ferenczy Miklós ■
