Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 26., szombat PA M Ái M /V 5, A torzó, amely megosztotta a falut... A Kakas-ház, amelyet féltve őriznek a helybeliek Ha Átány, akkor — emlékrombolás...? Rekviem egy millenniumi épületért Avagy: a falu suttog, az elnökasszony nem érti a fatornácos parasztházak halálát A keret nélküli ablaküregeken akadálytalanul kondul be a harangszó, tető híján napfényzuhatagban virít a szobák üressége. A romok között állok, és arra gondolok, milyen kár, hogy nem egy héttel korábban hozott erre a sors. Akkor még talán szíves invitálással visszhangzott volna a megkoppantott ajtófélfa. Ehelyett közönyös csend fogad, s az utca túloldaláról az idegennek kijáró bizalmatlan tekintet. Pedig semmi furcsaság nincs rajtam, olyan vagyok, mint az öreg ház: szükséges rossz a falu közepén. Múló jelenlétünk is talán csak a ma felkavart vihar elkeseredett forgataga miatt marad fenn az utókorra... Parasztporták — változó képpel... ízesen forgatja a szót az öreg, ahogy baktatunk az utcán. — Édesapám, Varga Gábor 27 évig volt községi pénztáros. No, ’26-ban vagy ’27-ben lett az először, akkor ez már régen községháza volt. Hát, hogyne! Mára tizennégyes háború alatt Tóth József volt az elődje, akkor szolgált itt Szilágyi Mihály községi bíró, negyvennégy körül meg TóthpálSámuel— emlékszik erre minden magamkorabeli átá- nyi ember... Ahol törmelékké göngyörö- dött a csaknem százesztendős fal, ott áll meg Varga László. — A cigányembert megfizette a falu népe, hogy verje ki a vályogot, a fogatos emberek hordták be, a gyalogemberek meg felrakták a falat. Olyan erős volt, hogy kiszolgált volna az még három generációt is, ha gondját veszik, csakhogy már az ötvenes években kiütötték az egykori főjegyzői, a bírói és a pénztárosi szoba közfalait, lett aztán ott egy repedés, ami miatt most azt mondják sorra-rendre, hogy életveszélyes, és hát le kell tarolni... *** „A megerősítés módjának és gazdaságosságának eldöntése a statikai vizsgálatok elvégzése után lehetséges..." (Heves Megyei Tanácsi Tervező Vállalat 87.023.87. szeptember hó). „A szakvélemény megállapításai szerint az épület felújítása nem célszerű... Az épület bontásánál... a tetőszerkezet megbontása előtt a megrepedezett falakat ki kell támasztani.” (Misinszki Teréz tervező, Heves Megyei Beruházási Vállalat.) — Való igaz, ezekben szó szerint nincs leírva, hogy a volt tanácsháza életveszélyes, de minket a munkavédelem, a felügyelet figyelmeztetett, hogy nem szabad használni az épületet — mondja Nemes Kálmánná tanácselnök, majd a jobb megértés kedvéért még megerősíti: „a tanácsi tervező nem merte egyértelműen kimondani, hogy életve- szélyes-e vagy sem...!” A statikus 30 ezret kért volna egy szakvéleményért, de ebben a pénzszűke világban inkább úgy döntöttünk, hogy a lebontást javasoljuk, semmint valakinek eladva, tragédiát okozzon... *** A klasszicista stílusú tanácsház hangulatilag meghatározója volt a faluközpont képének. Annak a településnek, amely szinte napjainkig megőrizte az Árpádkori szerkezetét, s református szigetként emelkedett ki a katolikus környezetből. Hoffer Tamás és Fél Edit európai hírű, népi építészeti örökségeket ismertető művében oldalakat kapott az át ányi parasztporták leírása, a hagyományok ápolása, ragaszkodás a múlt üzeneteihez. Félő, hogy mindez már a múlté... íme: „A régi tanácsházépület főhomlokzatán lévő emléktáblát az új épületbelső közlekedőterében a falra felszerelve meg kell őrizni. ” (A 21.435/89. bontási és építési engedély). — Miért ragaszkodnak ehhez az 1895-ben épült házhoz, Laci bátyám? — Mert az őseink az egykori parasztportán lévő viskó, meg a pandúrok pihenőszobája helyett építették, de nem ám megkoldulva, hanem a kétkezi munkájukkal. És hát, mondják is, a népi hagyományokhoz hű épülete volt ez a községnek. Elő’ csak a faluban beszélgették, hogy lerombolják, hitték is, nem is a népek, mert mire való egy ilyen épületet elbontani, amikor másra is lehetne használni. — Mint egykoron a viskó helyett új községháza épült, ma is felváltja a régit az új, a szintén környezetbe illő modem... — Nekünk nem az újjal van bajunk, hanem azzal, hogy ezt a régit le akarják lökni a földről, mint egy felesleges kacatot, amely nem ér már semmit, pedig... *** Amikor az öreg ház megrogy- gyant teteje felett gyülekezni kezdtek a viharfelhők, Tímár Pál református lelkész felesége — maga is lelkipásztor Hevesen — „kalauzolásával” Varga László, az átányi református hitközösség gondnoka, valamint Szilágyi János és Rátkai Imre felkereste a közeli városban dr. Szegő Imre szociális otthoni igazgató-főorvost. Az idős emberek ismert és köztiszteletben álló pártfogója — s az ősök hagyományainak lelkes ápolója — csupán annyit tudott segíteni, hogy felemelte a telefont és a pártbizottság egészség- ügyi referensét tájékoztatta a petícióról. Szatló Józsefné válasza egyértelmű volt — holott akkor még nem rohant annyira előre az idő —, hogy „nincs mit tenni, a falu pénzt kap az új tanácsházára, és ezt a lehetőséget nem sza- laszthatja el...” És néhány napra rá az első csákány belemart az öreg falakba és a helybeliek szívébe. — Nem értem, miért sajnálkoznak emiatt az egy épület miatt — csattan fel a tanácselnöknő. — Az senkinek sem fájt, amikor a híres fatornácos parasztházakat sorra halálra ítélték a faluban, mert a portán a régi helyett az új módi járta... ?! A hosszú hallgatással lezárt kérdés máig is ott lebeg valahol az alföldi táj felett. — Licitre tették a régi tanácsházát— sóhajt Tímár Pál, a falu lelkésze, aki abban az időben külföldön járt, így csak hallomásból értesült a történtekről. A hitközösség gondnoka egészíti ki. — Beszéltem sok emberrel, megütköztek, mind megütköztek a híren. Fogadom, ha a tanácstól is megkérdezik őket, nyolcvan százalékuk tiltakozott volna. Ekkor határoztunk úgy a presbitertársaimmal, hogy elmegyünk az árverésre, s megpróbáljuk megmenteni a házat. Csakhogy az nem eladó, mondta az elnökasz- szony, csak bontásra lehet licitálni, az első kikiáltási ár 30 ezer forint... Hiába próbáltunk magyarázkodni, szóba sem álltak velünk, mert azt le kell bontani, mert a megye csak úgy ad pénzt, a megye csak ide engedi az új tanácsházát, ez a feltétel... Pedig micsoda terveink voltak, hitoktatást szerettünk volna benne, meg egy kis patikát a falunkba, hiszen az most nincs itt, meg szolgálati lakást a kántortanítónak, vagy egy öregek menhelyét. De nem és nem... — Miből vették volna meg a rozzant épületet, s lett volna-e pénzük a tatarozásra? — Nincs ember, aki ne tudná itt, hogy a népi gyűjtő, a falut szerető Fél Edit örökségének egy része ránk jutott. Hadakoztunk is a tanácsnál, hogy a kikiáltási árnak vagy a vételárnak az ötszörösét is megadnánk, csak maradjon a ház, és épüljön meg az új községház a tanács Bem utcai telkén, az üresen áll ma is. Lett volna új épülete is, meg még ölbe hullott pénze is a tanácsnak, de ragaszkodtak a bontáshoz. Na, bontja is kényszerből valami vállalat, mert még az is elállt tőle, Gönczi Károly, a suszter, aki licitálni akart rá... Mondják a faluban — kár, hogy csak suttogva -: a derék cipész sem a tanács által rövidre szabott bontási idő miatt mondott le a tervéről, hanem mert „megsúgták” neki: a falu ellen cselekszik, s ha a nép a szájára veszi... *** ...Mint vette a tanácsot. Hiába az iratok, hiába a testületi döntések jegyzőkönyve, a szakértők megmásíthatatlan szava, a tanácstagok voksa az új építéséről, a hely kijelöléséről, a lakossági gyűlésen elhangzott tervek szépségeiről — a falu már nem hisz senkinek. Az utcán érdeklődöm, mondjanak egy szókimondó, a lakosságért kardoskodó tanácstagot. — Ott a Barna Jani, a hentes. Zárva a húsbolt, most otthon lesz, menjék hozzá. Látni is az emeletes házát... A fiatalember elbizonytalanodik, amikor a témáról hall. — Volt vita a tanácsban is, de főként az épület külseje, formája miatt, aztán végre döntés született a felhúzásáról. Igaz, én akkor nem voltam ott... de mindenről tájékoztattam a körzetben élőket, hiszen itt lakunk, szinte egy kupacban. Hát, mint tanácstagnak nem szóltak semmit a bontásról, meg az építésről, de a boltban hallottam néhány elejtett megjegyzést... Rímelnek erre az elnökasz- szony később mondott szavai: — Ide akárki bejöhet, én is elmegyek mindenkihez, ha hívnak megbeszélni a falu gondjait, mondtam ezt Gönczi bácsinak is. De csak ő vette a bátorságot, hogy elbeszélgessen velünk, a suttogó társasága nem. Pedig lehetne sorolni, hogy milyen eredményeket értünk el ebben a faluban az elmúlt öt év alatt, bár akkor sem ment minden simán. Hol van már az egykor emlegetett híres faluközösség, az összefogás, bomladozik az már vagy húsz éve is talán... *** A millenniumi esztendőkben épült községháza alattomos vihart kavart Átányban. Ritka a hangos szó, szapora a suttogó. A téesziroda előtt három kerékpáros férfi elegyedik szóba velem. — Én nem szólok bele semmibe, minek politizálni — így az egyik. A másik rákontráz: „nem kérdeznek itt senkit semmiről, hiába is adná a nevét...” — Én szívesen kérdezem, ki ön, és mi a véleménye az úgynevezett „emlékrombolásról”, ami a régi tanácsházát illeti. — A nevem nélkül nem kell az igazság... ? Megadom magam. Se toll, se jegyzetfüzet, csak egy csalódott bólintás a jele, hallgatom. — Hát, ide figyeljen! Az elnökasszony, de nekem csak Vígh Juci, meg a tanácsa nem a faluval döntött... Szilvás István Százéves a Hatvani Cukorgyár „Szokatlan látványt nyújtott a hatvani népnek, hogy ott, az állomás közelében fekvő ingoványos földdarabon különös dolgok történnek. Egylovas olasz kordék 10-es, 20-as sorokban jelennek meg a nádasok tövében, és a partosabb részeken százával telepednek le taligás szerszámaikkal a vidékről jövő kubikoló munkások. Bent a városban dobszóval hirdeti az elöljáróság: a cukorgyár építéséhez munkások felvétetnek, ásóval, lapáttal jelentkezzenek a dolgozni akarók. Mérnökök jönnek-mennek műszereikkel, itt, majd tovább ásat- nak egy lyukat, egy gödröt, amott tovább vágják a nádat, és hányják nagy rakásokba a dud- vát. Kihúznak két hosszú vonalat, majd rámérik a hosszúságot, majd a szélességet, ez már a gyár alapja. Az onnan kikerült földet a kubikos munkások szállítják talicskájukon az alacsonyabb helyekre. Az egyenesen épített földrészre az állomásról vasutat építenek az építőanyagok oda- szállítására. A hatvani dolgozó nép százai dolgoztak már ezen az építkezésen, mely minden nap után jobban és jobban kezdett kibontakozni. Eltűnnek a gödrök, a mocsártanyák, el a nádas, a sok giz és gaz. Minden mozgott e darab földön. Kicsinyben hasonlított a munka a bibliai Bábel építéséhez, mert a vezetők legtöbbje idegen volt, más nyelven beszélt, csak a dolgozók voltak magyarok, és nemigen értették egymást. Minden nap után más és más képlet állott a téren elő. A vasúti oldalról hosszú vasúti kocsikon érkezett az építőanyag, a vas, a kő, a tégla, a cement. Homokot az építéshez a mai Hősök kertje — akkor még mint magas homokhegy, tetején kálváriával — szolgáltatta. Azok az egylovas olasz kordék, melyek a megérkezésük idején oly bámulatosak voltak, 30-as sorokban szállították onnan a homokot. Az idővel előbb még lágy nádzizegéstől és sűrű békabrekegéstől hangos földdarabot sűrű emberi hangok zaja és más zűrzavaros hangok váltották fel. Kezdtek kinőni a földből a leendő gyár falai. Minden gyorsan ment. Új és új munkáscsoportok érkeztek, kőművesek, ácsok, és minden nap után más és más szakmabeli munkások. Megérkeztek a tetőzeti részek, soha nem látott hosszú, vastag gerendák, összekötő és tartó vasrudak, és vele együtt mindjárt a tetőzeti munkáscsoportok. Megkezdték a kémény, a mészégető kemencék, a malom és a cukorraktár építését. Kutakat, csatornákat kezdtek ásni. A tető alá került gyárépületben már a gépek és más szerelvények alapjait méregették a mérnökök. Újabb, idegenből jött embercsoportok érkeztek, ezek szerelők voltak. A szakemberek és a vezetők majdnem minden munkán csehek voltak, németek kevesen. Majdnem minden gépet és szerelvényt a cse- hektől a Skoda és Ringhoffer cég szállított. A szerelés segítői és másnemű ipari munkát magyarok, leginkább hatvaniak végezték. Egy évre rá, 1889-ben meginAz 1899. szeptember 12-én délután 4 órakor 1942. kamarai sorszám alatt belajstromozott cukorgyári védjegy dúlt a cukorrépaüzemével a cukorgyár...” Kereken százesztendős, amiről egy helybeli idős ember, Pintér István manipuláns így írt feljegyzéseiben. Sorai történelmi értékűek, a centenárium — amelyre utalnak — a város minden bizonnyal legjelesebb eseménye az idén. A jövő hónapban ünnepük Hatvanban a jeles születésnapot. Szeptember 7-én a gyári kultúr- otthonban, 8-án pedig az üzem udvarán, illetve étkezdéjében idézik a múltat, s köszöntik az ipartelepet. Korabeli dokumentumokból — oklevelekből, képekből, szerszámokból, gépekből — kiállítások teszik feledhetetlenebbé az eseményt, s máris kész a história könyves krónikája, amelyet minden törzsgárdista megkap a nevezetes évfordulóra. Kell az emlékezés, s nem csupán azért, mert így illik. Sorra, rendre kihaltak, akik még beszélhetnének az elmúlt időkről társaiknak, s lassan-lassan kicserélődik úgyszólván az egész Hatvani Cukorgyár, rá sem ismerni a valamikorira. Az utódok, a fiata- Iabbjai összehasonh'thatatlanul másabb környezetben, jelentősen megváltozott körülmények között töltik szolgálatukat. A közelgő, a századik szezonra is megújult, tovább változott, korszerűsödött a munkahely, a répa- feldolgozás kezdetét megelőző, már hagyományos nagykarbantartás megszokott 70 millió forint körüli összegén túl csaknem feleennyit költöttek különféle fejlesztésekre. Ahogyan Gergely Mihály gyárigazgató kapásból sorolja: ősztől például olyan NSZK-beü répavágót használhatnak, amely egymagában elvégzi három eddigi feladatát. Az automatizálás elérte már a kazánházat is, ahol pedig idáig még nem jutottak, ott újabb kisgépek, eszközök segítik, könnyítik a gyártást, a termeltetést. A jubileumi bemutatón közszemlére tett öreg kézi szivattyú, az első mészadagoló vagy éppenséggel a mai embert talán mindezeknél is jobban meglepő transzmisszió — tényleg már csak a „régi idők mozija”. Néhány sajátosan érdekes állomása annak az útnak, amelyet az alapító Hatvány-Deutsch család, s első munkatársai fáradozása óta, a kezdeti napi 450 tonnás cukorrépa-feldolgozástól a legutóbbi kampány hasonló időtartamú 3003 tonnájáig megtettek. Gy. Gy. Szakértői bizottság Eger utcanevei Az utóbbi időben sokszor szóba kerülnek az utcanevek. Egy- egy elnevezés élő kapcsolatot kell, hogy jelentsen a múlttal, meg kell, hogy őrizze az igazi értékeket. Különösen jelentős dolog ez egy olyan városban, ahol tiszteletben tartják a hagyományokat, ahol a hazafiság és a nemzeti szellemiség súlya jelentős. Ezért az Egri Városi Tanács szakértői bizottságot hozott létre társadalmi kezdeményezés nyomán. A végrehajtó bizottság megbízta dr. Fekete Péter tanszékvezető főiskolai tanárt, Kovács Bélát, a Heves Megyei Levéltár igazgatóját, dr. Pásztor £>w//főiskolai tanárt és dr. Szecs- kó Károlyt, az MSZMP oktatási igazgatóságának archívum-vezetőjét, hogy készítsenek tanulmányt Eger város intézményeinek és utcáinak megnevezéseiről, névadási gyakorlatáról, s tegyenek javaslatot a tennivalókra. Ez a munka el is készült, s ennek alapján szeptember végén újra a testület elé kerül a téma.
