Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-25 / 200. szám
4^ _____ KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 25., péntek C sak a tények számítanak Bemutatkozott a Petőfi-expedíció A mikrofonnál Morvái Ferenc A Megamorv cég és az Egri Egészség- és Környezetvédő Egyesület szervezésében augusztus 17-én és 18-án Gyöngyösön, illetve Egerben mutatkozott be az a Petőfi-expedíció, amelynek tagjai július 17-én, a szibériai Barguzin városka temetőjében megtalálták világhírű költőnk földi maradványait. Mindkét helyütt sajátos helyzetben voltam, hiszen nemcsak a riporter szerepkörét kellett ellátnom, hanem személyes élményeim felsorakoztatására is szükség volt. Nem azért, mert a nevezetes esemény tanújaként életfogytig őrzöm az emlékezetes nap impresszióit, hanem amiatt, mert nem mellőzhettem az általam is tapasztalt tények hadrendbe állítását. A vendégeket hagyományosan nagy létszámú közönségfogadta. A Mátra fővárosában előbb rajtolt a diskurzus, s azt követte a filmvetítés. A barokk megye- székhelyen szerencsére a celluloidszalagé lett a főszerep, s ez megkönnyítette dolgunkat. Rádöbbentünk: a kecskeméti tévések által készített, nyerseségükben is bizonyító erejű, beszédes felvételek mindenfajta érvelésnél hatásosabban meggyőzték a hallgatóságot arról, hogy azon a távoli településen nem dilettánsok, nem amatőrök ügyetlenkedtek, hanem olyan összeforrott, egymást segítő gárda munkálkodott, amelynek minden tagja tisztában volt azzal, hogy mi a feladata, milyen nehézségekkel kell megbirkóznia ahhoz, hogy a csapatmunkazökkenőmentesen haladjon. Kiderült, hogy a nemzetközi antropológus stáb a legapróbb részleteket is mérlegelve alakította ki véleményét, megállapítva, hogy abban a feltárt sírban a költőzseni csontjai nyugszanak. Mindenki hangsúlyozta: nemes, nemzeti ügyet szolgált. Érdemekre törekvés, anyagi dotáció nélkül. Természetesen szó esett a hazai sajtó reagálásáról, az erőteljes ellenérzésekről, a maradiak, az álillúzió-kergetők vádaskodásairól, íróasztal mellett összetákolt nézeteiről. Ezekkel összefüggésben arról is, hogy ezt az izgalmas kérdéskört egyesek személyeskedő csatározássá óhajtották degradálni, megkérdőjelezve ezzel az akció önzetlenségét, tisztaságát. Végre kiviláglott, hogy a legendát honi terepen a Heves megyei Népújság rajtoltatta. Méghozzá 1985. augusztus 31-én, amikor közzétette a Kárpátontú- li Ifjúság két cikkének rövidített változatát. Erre a publikációra „csapott” le a magyar sajtó. Ekkorjelentkezett a szerkesztőségnél az a Balajthy András segédoperatőr, aki joggal számíthatott az azonnali segítségre, aki később mégis méltatlanná vált az együttes munkálatokra. Aztán jött a nyers hatalmi tiltás, de Zahemszky László kollégámmal csak nem adtuk fel, egyikőnket sem zavarta az, hogy a szuperkonzervatívok sarlatánnak titulálnak minket. Tartottuk a kapcsolatot a szovjet kutatókkal. S aztán porondra lépett Morvái Ferenc nagyrédei feltaláló, aki vérbeli mecénásként több mint 10 millió forintot áldozott arra, hogy fény derüljön arra a titokra. Jó néhányan arra voltak kíváncsiak, hogy miként haladunk tovább. Nos — s ez megnyugtató —, belátható időn belül a két ország szakemberei — az eddigiekkel karöltve — elvégzik a kontroli- vizsgálatokat. Ha ezek megerősítik — ehhez aligha férhet kétség — a korábbi közös szakvéleményt, akkor már nem lesz különösebb akadálya annak, hogy a néphadsereg közreműködésével, a kormány támogatásával visszatérjen a költő. Ezúttal már végső nyughelyére. Oda, ahova mindig vágyott: az Alföldre... Pécsi István Az érdeklődő egri közönség A Neptunuszról tudósít Kozmikus palackposta A tenger áramlataira bízott, palackba zárt üzeneteket néha- néha partra mossa a dagály. A Föld kozmikus palackpostájának viszont jó esélye van arra, hogy az idők végezetéig sodródjon a semmi óceánjában, s valószínűleg túléli anyabolygóját is — így jellemezte a híres amerikai csillagász, Carl Sagan a Voyager — 2 űrszondát, amely csütörtökön, a Neptunusz mellett — csillagászati léptékkel mérve annak közvetlen szomszédságában, a felhőfelszíntől alig 5 ezer kilométerre — elhaladva befejezi missziójának 12 évig tartó, aktív szakaszát, és a Naprendszeren túli végtelen felé veszi útját. Az egytonnás, ezüstös burkolatú szonda hétfőn hajtotta végre utolsó önálló manőverét, amikor néhány pillanatra bekapcsolta hajtóművét. Ez két következménnyel járt: a lökés a Naprendszer utolsó óriásbolygója felé lendítette a Voyagert, emellett óránként 1,7 kilométerrel növelte addig is csaknem 70 ezer kilométeres sebességét. Az amerikai űrkutatási hivatal mérései szerint a kutatóegység a pályamódosítás pillanatában csaknem 4,5 milliárd kilométerre volt Földünktől. A távolságot jól jellemzi: a szonda fénysebességgel haladó jeleinek is több mint négy órára van szükségük ahhoz, hogy elérjék a földi irányítóközpont antennáit. Az eddig megtett út azonban csupán a kezdeti néhány lépése annak az Odüsszeiának, amely a Voyager előtt áll. Pályájából kiszámítható: egymilliárd éven belül nem lehet számítani arra, hogy idegen naprendszer közvetlen térségébe érjen, de ahhoz is 40 ezer esztendőt kell várni, hogy viszonylagos közelségben — 1,65 fényévnyire — haladjon el egy „szomszédos” csillag, a Ross — 248 jelű égitest mellett. A Voyager — 2 tulajdonképpen csütörtöktől válik az ember igazi kozmikus követévé: a Neptunusz tüzetes vizsgálatával véget ér az óriásbolygók kutatási programja. A tudósok, úgy tűnik, optimista emberek: a szonda rakte- rében arannyal futtatott rézhanglemez üdvözli majd a kozmoszbeli megtalálót, aki remélhetőleg tudja majd kezelni a mellékelt lejátszót is... Az üzenet anyagát tudományos alapossággal állította össze Carl Sagan csoportja. A „Föld hangjai” címet viselő összeállítás békés, nyugodt Föld- és emberiségképet fest esetleges hallgatójának: nem szól fegyverekről, pusztulásról, betegségről és bűnről. — Úgy döntöttünk, hogy legrosszabb tulajdonságaink leírását nem küldjük át az egész Univerzumon — mondta Jón Lom- berg, annak a csoportnak a vezetője, amelyik összeállította a hanganyagot kísérő 118 fotót. Hallható viszont az üzenetben gyermeksírás, kutyaugatás, nevetés, üdvözlet 55 nyelven és 90 percnyi muzsika, amelyben Mozart Varázsfuvolájától a zaire-i pigmeusok és az ausztráliai bennszülöttek énekén át Chuck Berry „Johnny B. Goode”-jának fergeteges gitárszólójáig sok mindenből szerepel részlet. Szól emellett a még ismeretlen hallgatóhoz Kurt Waldheim, aki a felbocsátás idején — 1977-ben — az ENSZ főtitkára volt, és Jimmy Carter, az Egyesült Államok akkori elnöke. Mindezek célja a tudósok szerint nem több és nem kevesebb, mint az, hogy egy esetleg létező idegen civilizáció megtudhassa: hogyan is élt valaha egy másik civilizáció egy másik bolygón, az idő és tér homályos távolában. Hogy megtudja-e valaha is — ezt valószínűleg mi nem fogjuk megtudni soha. Szabadidős sportklub Hevesen Négy cég összefogásával hozták létre a helyi Rákóczi Termelőszövetkezet szabadidőközpontjában a Hevesi Sportklubot. A termelőszövetkezet mellett a Hevesi Állami Gazdaság, a Ha- nyi — Sajfoki Vízgazdálkodási Társulat és a Forg — Org elnevezésű magánvállalkozás támogatja a tömegek szabadidős sportolását lehetővé tévő egyesületet. Amint azt Laubert Istvántól, a Hevesi SC elnökhelyettesétől megtudtuk, az alapító közgyűlést július 27-én tartották, amelyen öttagú elnökséget választottak, az elnök Ózsvári László, a vízgazdálkodási társulat ügyvezető igazgatója lett. Három szakosztálya is van a sportklubnak, a tekézők a megyei bajnokságban való részvételt tűzték ki célul, a tömegsport felkarolása mellett. Az első rangos eseményt augusztus 26-án rendezi a Hevesi SC: egriek, nádújfalusiak, gyöngyösiek és a helybeliek részvételével tartják a Márka-kupa tekeversenyt. Kastélyszálló nyílt a Zselícben Kastélyszálló nyílt a zselici dombok között fekvő Domolos- pusztán. Baranya második kastélyszállójában ötven vendéget tudnak fogadni, az éttermében pedig nyolcvanan étkezhetnek. A szálló százéves épületét a szentbalázsi termelőszövetkezet és az Állami Biztosító eredeti formájában újította fel. A szép természeti környezetben fekvő Domolospuszta két tóval is gazdagodott, ahol a vendégek horgászhatnak is. (MTI-fotó: Kálmándy Ferenc) Nyárutó H őséggel és forrósággal búcsúzik augusztus. Sokéves melegrekordok dőltek meg az elmúlt napokban, és miközben a meteorológusok magyarázzák a képernyő előtt az elvétett bizonyítványt, mi izzadunk, verejtékezünk. Egy nyár végi délután tikkadt tunyasága után megembereljük magunkat, és az erdőbe indulunk. A dombéleken még vibrál a levegő, akadozik a lélegzet, a tarlókról — amelyek az erdőt szegélyezik — apró lángnyelveket csap fel a forgószél, pernyét és kesernyés füstszagot áraszt mindenfelé. — Égetik a tarlót. Az első hűs fa árnyékában megállunk pihenni, visszatekintünk az alattunk nyújtózkodó falura, a haldokló, nyár végi tüzek- re, az érésbe induló kukoricásokra és a földutakra, amelyek kanyargósak és végtelenek, mint az idő. A nap meglapul és búcsúzni készül az ég nyugati peremén, a fejünk fölött két gólya köröz, észrevétlenül húzva a falu felé, ahol egy kéményen fészek várja őket. — Nagy útra készülődnek... Naplemente után itt, az erdőben hirtelen lep meg a hűvösség, tikkadt madarak elevenednek meg a bokrok között, szarka cserreg, jelzi, hogy ember jár a közelben. Amikor a kunyhóhoz érünk, már kellemesen hűvösödik. Augusztus melege megenyhül, mintha szégyenkezne, hogy most már csupán ennyire képes. Megvénült a nyár, bár szeretne forró maradni, mint a hűséges szerető, de az idő nagy úr, éveket őröl hónapokká, hetekké, és az ő malmában bizony már csupán a morzsákat számolgathatjuk. Tűz pattog a kunyhó előtt, denevérek, bátor lappantyúk merészkednek a világosság felé, valahol bagoly huhog. Bámuljuk a fakuló eget, amely olyannak látszik, mint egy nagy, szürke palatábla, amelyen szinte egyenként és észrevétlenül gyúlnak ki a csillagok. — Az ott a Göncölszekér. Esteledik, és amint az idő halad a maga ősi tempója szerint, sötétedik a föld és fényesedik az égbolt, ahol a csillagmilliárdok augusztusi parádét rendeznek, bizonyára hajba is kapnak, ember módra talán még háborús- kodnak is, mert sokan közülük, fénycsóvát húzva maguk után, a földi sötétségbe zuhannak alá. — Csillaghullás! — Isten veled, nyár! — mondom a tűznek, amely előttem pattog, a kunyhónak, amely befogad, a fának, amelyekről peregni kezdenek a sárguló levelek. Úgy tűnik, mintha az erdő némaságában hallgatózna valaki és titkokra lenne kíváncsi, a mi legbelsőbb titkainkra, amelyeket tudatunkban hordozunk, miközben kételyeink, reményeink egymással birkóznak. A csend bujkál a fák, a bokrok között, és a mély völgyek rejtekeiből lassan elindul felénk az éjszaka. — Mire gondolsz? — Arra, hogy milyen kicsinyek vagyunk! Alig észrevehető hangyák a világmindenségben, amelyek akkor sem látják meg az embert, ha föléjük terpeszkedik... Barátom gallyat dob a tűzre, sziporkázva szállnak fölfelé a pemyecsillagok, hirtelen ropogás hallatszik és távolodó robaj. Szarvasok. — A szél ellenünk fordult! — böffenti a vezértehén, és kecses ugrásokkal szeli át a sziklás vízmosásokat. A tűz megvilágítja az arcunkat, és a mi parányi tüzecskénk fényében egyszerre elhalványodik a fölénk boruló csillagos égbolt. Mi most mégis ezt látjuk, ez van hozzánk közelebb, és a mesz- szi, nagy tüzekre már ügyet sem vetünk. Léptékeink különböznek, és miként a hangyákra sem lehet csizmát húzni, a mi fejünkbe sem fér bele az égboltozat. Pattogó parázs mellett beszélgetünk. Arról, hogy learattuk a búzát, megünnepeltük az új kenyeret, és remélhetőleg mindörökre emléket állítottunk első királyunknak, akit — parancsra — hol ünnepelni, hol felejteni kellett. Korszakfordulót emlegetünk, sok emberöltő alatt csupán egyszer-egyszer előforduló változásokat, amelyeknek történelmi sikere — más hatalmasságok mellett — ezúttal rajtunk is múlik. Kellenek ezért a nagy igazságok, a csalhatatlan bölcsességek, a történelmi tapasztalatok, a mindennapos okos cselekedetek! Az sem hiábavaló, ha a természet törvényeit, netán az oktalannak tartott erdei népek ösztön szabta cselekedeteit figyeljük meg Aezopus módjára, és a valóságukból tanmesét kanyantunk önmagunknak. Oly sok hibát és bűnt követett már el az emberiség, hogy nem szégyen másutt is keresni a bölcsek kövét. Éjfélre jár. Elhamvad a tűzünk, kialszik a parázs, és újból felragyognak az égen a csillagok. Az erdőből ránk kiabál megint a bagoly. Bántja a fülét az emberi szó. Kunyhónk befogad, nyugodni készülünk. Álmom rövid, de nyugodt. Kanyargós ösvényeken járok, gyantaszagú fenyvesek alagútjában, aztán álmos völgyek hajlatai után virágos rétre bukkanok, de a túloldalon már avarszínű faleveleket hordoz a szél. Régi ismerősöm, az ősz mosolyog felém. Szalay István
