Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-25 / 200. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 25., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3, Bírálatok és dicséretek, a szövetkezeteknek címezve Bírálják és dicsérik a szövetkezeteket. Mindkét tábor talál érveket véleményének igazolására. Valóban dicsérhetők a szövetkezetek, hiszen a mezőgazda- sági termelésnek több mint 80 százalékát adják, s az sem vitatható, hogy Magyarországon jó az élelmiszer-ellátás, s ráadásul — ámbár drágán — még exportra is jut. Okkal bírálják a szövetkezeteket, hogy saját és a közösségi tulajdon ellenére gyenge hatékonysággal gazdálkodnak, bürokratikus a működésük. A bírálók táborába a szövetkezeti dolgozók egy része is belépett, joggal panaszkodnak alacsony jövedelmükre, vezetőik pedig a szövetkezeti lét kilátástalanságára. A szövetkezeti törvényt többször módosították, ám a sokak által óhajtott, nemzetközi hagyományokra épülő szövetkezeti elvek ma nem érvényesülnek következetesen. Van-e, s ha igen, mi a szövetkezetek jövője? E kérdésről beszélgettünk dr. Csete Lászlóval, az Agrárgazdasági Kutatóintézet tudományos igazgatójával. A szövetkezeti mozgalmat több mint százéves gazdasági szükség hozta létre. Az egyéni gazdálkodók védekezése a tőkeerős vállalatokkal szemben. A világ gazdasági élvonalában a száz legnagyobb, és ugyancsak száz legeredményesebb vállalkozás között egyetlen szövetkezet sincs. A csúcstechnológiák fejlesztése — egyes kivételtől eltekintve — nem szövetkezeti sajátosság. Ebből következik, hogy a szövetkezetek megőrizték eredeti helyüket, elképzelésüket, s napjainkban is változatlanul a kistulajdonosok gazdasági formációi. Ennek persze nem mond ellent az, hogy kis méretben is nagyon hatékonyan képesek gazdálkodni. Jellemző példája ennek Dánia és Hollandia mező- gazdasága, ahol a hatékonyság és a szövetkezeti lét képes volt ötvöződni. A magyar szövetkezetek — jelentős eredményeik ellenére — gyengébbek, mint a nyugat-európai farmerek társulásai. Mi az oka ennek? A magyar szövetkezetek jelentősen eltértek — kedvezi irányban — a Szovjetunió és más szocialista országok kolhozaitól, de így sem voltak mentesek az ideológiai és politikai terhektől, fogyatékosságoktól. A falu sztálini átszervezése, kollektivizálása a parasztságot tudatosan választotta el a tulajdontól, azért, hogy függő helyzetbe kerülve formál- hatóvá, irányíthatóvá váljanak. Az eredeti szövetkezeti gondolattól eltérve a kollektívák nem kockáztattak, „csak a mának éltek”, a vagyongyarapítást szinte teljesen mellőzték, abban érdektelenek voltak. Ráadásul a beszerzés, a termelés és az értékesítés elvált egymástól, a termelői jelleg lett az egyeduralkodó. Az elkövetett hibák tehát világosak. Mi lehet az a program, ami a jelenlegi helyzetből kiutat nyit, egyértelművé, biztonságossá teszi a szövetkezeti létet? — Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnám: vissza kell térni az eredeti szövetkezeti gondolatokhoz, helyre kell állítani a tulajdonlás, az önrendelkezés jogosítványait. Ha ugyanis nem felülről irányítják, hanem a jól felfogott egyéni érdekeltség vezérli a gazdálkodást, az kikényszeríti a hatékonyabb munkát. Magyarán, a szövetkezetekre kell bízni, hogy a törvényességi kereteken belül a saját legjobb belátásuk szerint, a körülményeknek megfelelően döntsenek. Mit kell tenni azért, hogy a tagság érezhesse is az önrendelkezési, tulajdonlási jogot? — Az 1989. évi XII. törvény az 1971-es törvénnyel szemben érdemi változtatásokat hozott. A jövőben ugyanis — az önkormányzat döntése alapján — a szövetkezeti vagyon felosztható, annak fele vagyonjegy formájában a tagok tulajdonába mehet. A vagyon másik feléből 40 százalék oszthatatlan, a tagok közös érdekeit szolgálja, míg 10 száza-; lék szövetkezeti vagy a regionális központ tulajdonát képezi, s mozgalmi célokat hivatott anyagilag is megalapozni. Ez a döntés mindenképpen erősíti a gazdai, tulajdonosi tudatot, hosszabb távú érdekeltséget jelent. A szövetkezeti vagyon egyik legnagyobb része a termőföld. Hogy gazdálkodhat ezzel a szövetkezet? — Minél előbb el kellene érni, hogy a föld tőkeként, pénzben kifejezett vagyonként szerepeljen a mérlegben. S hogy ez ma még csak óhaj, annak egyik oka, hogy mesterségesen bonyolulttá tették a föld pénzbeni értékelését. Kezdetben jó megoldásnak látszik, hogy a föld értékét a jól bevált földforgalmi gyakorlatnak megfelelően, aranykoronánként 400 kilogramm búza árával vennék azonosnak. így például egy 18 aranykoronás szántóföld megközelítően 40 ezer forintot érne hektáronként. A föld valós értéke persze a kereslet-kínálatnak megfelelően, alkuban dőlne el. Ha a földnek értéke lesz, ez tovább növeli a termelési költségeket, ami következésképpen a fogyasztói árak emelkedésével is jár. — A gazdálkodóknak nem feltétlenül kellene megvásárolniuk a földet, lehet azt bérelni is. Ez érdeke az országnak is, hiszen a tőkeszegény világban hiba volna a kevés pénzt föld vásárlására lekötni. Az árak egyébként sem emelkednének automatikusan, hiszen egyfelől a föld után amortizációt nem kell számítani, másfelől a földdel kapcsolatos egyéb ráfordításokat eddig is költségként kezelték a gazdaságok. A föld vagyonkénti értékelése azonban szükséges a gazdasági tisztánlátáshoz. Csökkentené a vagyonra vetített egységnyi jövedelem mértékét, s ez az eddigieknél is nyilvánvalóbbá tenné a mezőgazdaságban elérhető profit alacsony szintjét. — Ha mindez megvalósul, át kell alakulnia a szövetkezeti vezetésnek, valamint a tagság és az agrárgazdálkodást irányító menedzserek kapcsolatának is? — Ez természetes, s ennek a módszerei megint csak a szövetkezés kezdeti éveiben kialakult gyakorlathoz hasonlóan képzelhetők el. A testületi vezetés és a szakmai irányítás egymástól elkülönülten, az utóbbi a tulajdonosoknak alárendelten működött. E régi megoldásnak a korszerűsített változata jól szolgálná a tulajdonosok érdekérvényesítését, a menedzseri munkakörök kialakítását. Ily módon a szövetkezeti tulajdonosok és a menedzserek érdekei, feladatai világosan szétválnának. Mindehhez persze az szükséges, hogy a magyar szövetkezeti gazdálkodásban a bürokrácia enyhüljön. Hiába erősödik a tulajdonhoz való kötődés, semmilyen tulajdon nem képes működni, a mindent gúzsba kötő, az önállóságot béklyóba verő bürokrácia mellett. Köszönöm a válaszokat. V. Farkas József Rekonstrukció és új üzem A Dunai Kőolajipari Vállalatnál már teljes üzemben termel az átalakított maleinsavanhidrid-üzem. A kevésbé környezetszennyező, a korábbi benzolnál gazdaságosabb n-butánnal folyik a termelés, amelyből 6300 tonnával növelhetik majd a gyártmányukat a rekonstrukciót követően. A több évig tartó fokozatos fejlesztés eredménye az újonnan felépült fumársav-üzem is, ahol az élelmiszeripar számára fontos almasavat és citromsavat helyettesítő minőségi fumársavat gyártanak. A világbanki hitel segítségével átalakított maleinsavanhidrid-üzem (MTI-fotó: Krista Gábor) Nyílt levél Bak Józsefnéhez KI védi meg a kultúrát? Szívesen ráhúznék a kultúrára egy szép fényes gatyát, hátha jobban látszana, mikor kap övön aluli ütést, a hátbatámadást pedig megtiltanám. A meccseket nyilvánossá tenném, az örökösen sarokba szorított kultúra (és művelői) érdekében... S mindez miért? Az alábbi kérdések Bak Józsefné július elsején a Népújságban megjelent írása nyomán fogalmazódtak meg bennem. Tudja, Editke, sokat gondolok Magára mostanában. Vajon tényleg Maga a legalkalmasabb arra a feladatra, amire az illetékesek felkérték? A mozgalmi múlt és a társadalmi kapcsolatok elégségesek vajon egy „kulturális szellemi bázis” kialakításához? Hogyan lehet az, hogy egy — bizonyára dicséretes vezetői erényekkel rendelkező — vezető a megye képző- és iparművészeivel találkozva, mindjárt ellentétbe kerül majd mindegyikkel? Talán félreértettük egymást, ez pedig abból adódhat, hogy félreinformált minket, így kellemetlen helyzetbe sodorta velünk együtt az összes érintett megyei és városi illetékest. Tudja, Editke, ha annak idején nem hív meg minket az Ifjúsági Házba („Számítunk részvételére, észrevételeire és javaslataira” — részlet a meghívólevélből), majd néhány nap múlva nem mutatja be a gyönyörűen felújított Vitkovics-há- zat, azóta sem ismernénk egymást. Ha nem erőszakolják mindenáron a városi tanács képviselőjével, hogy mi, a megyében élő művészek rendezzünk kiállítást — egy gyönyörű, ám erre nem alkalmas helyen —, nem keveredünk felesleges vitába. Nem is értem igazán, a „ Vivi- szekció— ’89 ’’című cikkében kinek és miért magyarázza a bizonyítványát? Talán belső kényszer feszíti? Vagy felmondja a leckét az illetékeseknek? A cikkében nem említi, hogy a vitát a képzőművészeti kiállítás erőszakolása váltotta ki; valamint, hogy ötleteket kért, nekünk meg volt. A kiállítást csak azért is megcsinálják: ’’Készül a világítás és az installáció is, s folynak a Ká- tay-, Kastaly-anyag kiállítási munkáinak előkészületei is.” Szóval a saját véleménye, "A ház szelleme és térrendszere”, és a mi véleményünk ellenére is lesz kiállítás? Mit akar ezzel elérni? — Szembeállítani minket szeretett és tisztelt öregjeinkkel? — Eszközként használni őket (ha már mi nem álltunk kötélnek)? — Mégis valamiféle funkcióbővítést akar a februárban készült „ alapítólevél ” ellen éré ? — Lehet, hogy ez csak átgondolatlan kapkodás? — Lehet, hogy ez megint csak félreinformálás ? Ha esetleg emlékszik még, ötleteket is kért tőlünk. Most már tudom, hogy csak tréfált velünk, hisz már akkor is megvolt, mi lesz a Vitkovics-ház „jól átgondolt funkciója”? Tulajdonképpen hálásak is lehetünk, mert félreinformálásunk eredményeként egy hónapon keresztül szép álmokat szőttünk, óriási alkotói energiák kezdtek felszabadulni, terveztünk, szerveztünk, leveleztünk; és ez jó dolog. Persze, már ha valami megvalósul ezekből. Kedves Editke! Talán nem vette észre, mi, akik ott voltunk az Ifjúsági Házban és a Vitko- vics-házban a megbeszéléseken, többé-kevésbé valamennyien őszülünk, komolyan vesszük a szakmánkat, értünk is hozzá! Ne szórakozzon velünk! Vagy ez az a „nagyon kemény napi robotmunka”, amit megszállottként szívesen végez? Talán nem tudja, de húsz éve volt kész terv és makett a városi galériához. Azóta szépen feledésbe merült. A Tábornok-házat ígéri? ficzX úja, erre alkalmas? Üjabb húsz év múlva majd az is feledésbe merül. Nem baj, mi dolgozunk, és majd a hálás utókor nagyra becsül érte. Reméli, hogy kocsma nem lesz a Vitkovics-ház pincéjében? Ne remélje! Hiszen ott volt a megbeszéléseken (én nem). (Tudja, Editke, mi egymás közt az exkluzív szórakozóhelyet is kocsmának nevezzük, még ha valutás lesz is. Ez ellen tiltakoztunk elejétől kezdve.) Gondolom, hogy ha a jóindulatú túllelkesedése — vagy nem tudom mi — keltette vihar hullámai elülnek, csak lesz majd egy szép kiállításmegnyitó, pezsgő hangulattal, önfeledt örömmel; hisz az épület valóban nagyon szép, gondos a felújítás. Remélem, lesz állófogadás sok mosoly- lyal és kézrázogatással. Biztos, hogy a kiállítandó anyag színvonalas lesz. Legjobban remélem, hogy nagyon komoly tanulságai is lesznek ennek a teljesen felesleges és a művészek számára is megalázó közjátéknak. Az élveboncolástól pedig nincs mit félnie. Bizonyára lesz állása, lesznek munkatársai is előbb-utóbb, az illetékesek pedig (akikre a vitáink során annyit hivatkozott) megvédik, ha szükséges. De ki védi meg a vizuális kultúrát, hogy ne csak eszköz legyen? És ki védi meg a művészeket? És kitől? Herczeg István grafikus * (Az írás Jámbor Ildikó „Viharok egy kulturális centrum körül” címmel június 24-én megjelent cikkéhez kapcsolódik.) — A városi tanács a Vitkovics-ház hasznosításával kapcsolatos kérdésekről augusztus 25-én, pénteken délelőtt 10 órakor tart munkamegbeszélést, amelyre meghívta az érdekelteket, a vitában résztvevőket. Az értekezlet eredményéről olvasóinkat tájékoztatjuk. Az egriek jótevője volt j Kovács János emlékezete Az elmúlt századok során Egerben számos olyan, korában jelentős egyéniség született, akikről a ma élők már alig tudnak valamit. Ezek közül való volt Kovács János is, aki 225 évvel ezelőtt született, 1767. augusztus 25-én. Apja szintén a János nevet viselte, s a város vagyonos polgára volt. Anyja Kovács Katalin. Ő volt a családban az elsőszülött gyermek, s még három húga követte. A szülők János fiukat gondosan nevelték, illetve neveltették. Tanulmányait 9 éves korában, a helybeli gimnáziumban kezdte el. Tizenöt éves korában már a Líceumban (ma tanárképző főiskola) lett joghallgató. 1781. szeptember végén Bécs- be távozott. Elképzelése az volt, hogy az osztrák fővárosban német nyelvet és jogot tanüljon. Új lakóhelyén csakhamar beállott nevelőnek, előbb a Bánffy, majd a Pálffy családhoz. Kiváló egyéniségének híre eljutott a Burgba, és I. Ferenc császár 1815-ben megbízta, hogy Ferdinánd trónörökös és két főherceg öccsét a magyar nyelvre oktassa. Az udvarnál 1821-ig szolgált. A császár érdemei elismeréseként 1827-ben kitüntette és kinevezte ágenssé, a magyar királyi udvari kancelláriához. Szorgalmas munkája révén jelentős vagyont halmozott fel. Ezt azonban nem herdálta el, hanem nemes célokra áldozta, míg 1821-ben jelentős összeggel megalapította Eperjesen a Felvidék első nyilvános könyvtárát. Majdnem hétezer forintot adott az egri szegénygondozó intézet létrehozására. Az egri szegény diákok segélyezésére 12 ezer ezüstpengős alapítványt létesített. Nagyobb alapítványai mellett számos kisebb is volt. Például alapítványt tett a kolozsvári kórház, a protestáns ifjak, a Nemzeti Színház javára. Kovács János szülővárosát nemcsak alapítványokkal, hanem más módon is segítette. A XVIII. század második felétől folyt Eger város pere a kettős föl- desuraság: az érsekség és a főkáptalan ellen a szabad királyi városi jog elnyeréséért. A per hosszú ideig elintézetlenül húzódott Bécsben. A város vezetése 1807-ben őt nevezte ki, hogy az udvari kancelláriánál a megye- székhely érdekeit a perben képviselje. Kovács Jánosnak nem volt könnyű a dolga, amikor Eger érdekeinek védelmét elvállalta. Ugyanis a korabeli egri érsekek: báró Fischer István, Fuchs Ferenc és Pyrker László mindent ^ megtettek Bécsben azért, hogy , Eger ne nyerhesse el a szabad királyi városi címet. A város vezetői Kovács Jánosnak a jó cselekedeteit úgy igyekeztek meghálálni, hogy olajba festett arcképét el akarták helyezni a városháza tanácstermében. Sajnos azonban, erre nem kerülhetett sor, mivel „a méltóságos földesuraság” azt megtiltotta. Kovács János az őt ért megaláztatásokon felülemelkedett, s végrendeletében a városi kórházat és az általa alapított szegénygondozó intézetet jelentékeny vagyonának örökösévé tette. 1834. április 12-én hunyt el Bécsben. Földi maradványai a waeringi temetőben nyugszanak. Még halálának évében, május 8-án a Miklóssy József bécsi festő által készített mellképét díszközgyűlés keretében az egri városháza nagytermében helyezték el. E században pedig szülőházára került a ma is látható emléktábla. Kovács János Eger város rokonszenves, nemes lelkű, áldozatkész szülötte volt. Jelmondata: „Szép meghalni, hazám érted, vagyis élni sokáig, s hasznos tettekkel szolgálni holtig a közt” — ma is érvényes. Szecskó Károly
