Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-19 / 195. szám

6.

NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE

NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 19., szombat

István állama

Első királyunk, Szent István, miután II. Szilveszter római pápától kért és kapott koronát, országával a nyugati kereszténységhez csatlakozott. (A keresztény egyház a IX-XI. században fokozatosan kettészakadt. A nyugati kereszténység központja Róma, a keletié pedig a görög császárság fővárosa, Bizánc lett.)

A nyugati kereszténységhez történt csatlakozás azonban nemcsak a pogányságból a kereszténységbe való áttérést jelentette, hanem vele járt a frank birodalomban már két évszázada jól működő, bevált hűbéres államszerkezet kiépítése is. Közelebbről: Szent István megkísérelte ezt a feudális, nyugati intézményt a sajátos magyar viszonyokhoz szabni. Ismerve egy gyökeres új társadalmi-gazdasági rendszer létrehozásának visz- szariasztó nehézségeit, ez roppant nagy munka volt. István királynak azonban sikerült. Ezt bizonyítja az elmúlt kilenc évszázad: Magyarországnak, mint államnak és a magyarságnak, mint államalkotó népnek a fennmaradása és megmaradása itt a Kárpátok övezte medencében.

István király államának szervezeti keretei a vármegyék voltak. A vármegyék, azaz kerületek létesítésével István a karoling birodalom grófságát honosította meg magyar földön, e rendszeren keresztül gyakorolta uralmát. Az egész királyi birtoktest ugyanis uradalmakra oszlott. Egy-egy uradalom központjául itt talált — esetleg építtetett — kővár, földvár vagy mocsárvár szolgált (például Sopron, Szabolcs, stb.) A vármegye meghatározott területen ellátta az állam funckióit: katonai erővel rendelkezett, fenntartotta a rendet, és támadáskor védelmet nyújtott a népnek. Általában 400 birtok kormányzójaként is a várispán (comes) állt. Megbízását a királytól kapta. Műveltette a földeket, beszedte a királyi jövedelmeket, adókat, vámokat, a pénzverésből és pénzváltásból eredő hasznokat. Minden esztendőben Szent Mihály napján (szeptember 29-én) elszámolt a királlyal. A várispán bírói hatalmat is gyakorolt azok fölött, akik nem tartoztak közvetlenül a király bíráskodása alá.

Szent István az ország védelmére határvármegyéket is létesített. A határvármegye két különleges hadiszolgálatot ellátó katonaelemmel bírt, úgymint az őrrel és a lövővel. A határvár az országból kivezető főút mellé épült. Ez a határvármegye-lánc egyben választóvonal volt a sűrűn lakott síkvidék és a gyéren települt erdős hegyviék között. E ritkán lakott erdős vidék völgyeit gyepűakadályokkal torlaszolták el, és az átjárást kapuval biztosították. A gyepűn kívüli terület volt a gyepűelve.

A Szent István által alapított vármegyék számáról nincsenek pontos adataink. Pauler Gyula számukat 45-re, Hóman Bálint 41-re, a legújabb kutatás 43-ra teszi.

A vármegye rendszer kiépítésével párhuzamosan kiadott törvénynek nevezhető dekrétumokkal első királyunk az addigi vérségi szervezet (törzs, nemzetség) intézményeit és hagyományait félretolta. A vérségi kapcsolatokon nyugvó földközösség volt addig az egyetlen birtoklási forma: a földterület a nemzetségek kezében volt, s egy-egy nemzetség tagjai közösen használták. Szent István most e nomád (ősközösségi) forma helyébe a magánbirtoklást vezette be, s bátran állíthatjuk, hogy a tulajdoni formák megváltoztatása egyik leglényegesebb intézkedése volt. Merőben új társadalmi rendet teremtett. Törvényeivel a germán hűbériség elemeit plántálta bele a magyar gondolkodásba. Addig minden katona egyenlő jogú tagja volt valamely vérségi köteléknek, amelyben fölötte senki sem uralkodott. Az új rendszerben minden nagyobb kiteijedésű birtok ura — a senior — saját szolgálatára katonákat — miles — tartott, akik hadiszolgálattal tartoztak neki. A senior viszont a királynak tartozott hűséggel. Szent István e rendelkezésével a hűség eszméjét tette állama egyik alapelvévé. Vagyis egyik magyart alárendelte a másiknak, s mindannyit saját magának. Mindezt megtehette, volt hozzá ereje, hiszen már atyja, Géza fejedelem megkezdte a központosítást. Művét befejezve, István rákény- szerítette a törzsfőket és nemzetségfőket az engedelmességekre. Akik fellázadtak, azoknak nemzetségi birtokai István királyi birtokait gyarapították. A szabad magyarok a törzsfőket, köztük Árpád utódait is, magukkal egyenrangúaknak tartották. István király fellépésével látniuk kellett, hogy urakodójuk mindenek felett álló hatalmat teremtett magának. Ahogyan első törvénykönyvében ezt megfogalmazta: „Mivel minden népet saját törvényei szerint kormányoznak, mivel én Isten akaratából monarchiám vezetésére hivattam meg, elhatároztam tehát, hogy a régi és új fölségek példáját követve, népemnek törvényeket adok...” Amihez az Isten kegyelméből uralkodó király akarata a

jogIstván királynak két törvény- könyve maradt ránk. Az egyik egy XII. századi kódexben, a másik későbbi kéziratokban, tehát mindkettő csak másolatban. A másolatok hitelességéhez azonban, mint a kutatás megállapította, nem fér kétség. A jogtörténeti kutatás azt is megállapította, hogy e két törvénykönyv legnagyobbrészt önálló törvényalkotás. E törvények a magyar társadalom XI. századi időszerű és megoldandó kérdéseivel foglalkoznak, az akkori magyar gazdasági és társadalmi viszonyokat szabályozzák. Sőt, az intézkedések mögött gyakran visszacseng a régi magyar szokásjog, ami más, mint a bajor népjog, s eltér a mainzi zsinati határozatokban foglaltaktól.

Az első törvénykönyv bevezetésből és 35 szakaszból áll, s a következő témákra oszlik, illetve tartalmaz utasítást: az egyház és a papság helyzete, a keresztény vallásgyakorlás biztosítása, az új birtokrend, az erőszakos cselekmények megakadályozása, az esküszegés, a földesúr, az özvegyek és árvák jogainak biztosítása és védelme, valamint a boszorkányoknak és varázslóknak (a régi vallás híveinek) a büntetése. A második törvénykönyv a korábbi törvényeket módosítja, pontosítja, tehát kiegészítő jellegűBár István király korlátlanul gyakorolta hatalmát, a törvényeket Magyarország püspökeivel és főuraival együtt hozta. Ezt onnan is tudjuk, hogy a második törvényében kétszer hivatkozik a szenátus döntésére vagy kérésére. A szenátuson pedig a püspökök és főurak gyülekezetét kell érteni, vagyis a későbbi királyi tanácsot.

Cs. K.

Érdekességek a nagyvilágból

Mickey-egér formájú hőlégballon lebeg a Niagara-víz- esés felett. A 12 emelet magas figura május óta „utazgat" Észak-Amerika városai között abból az alkalomból, hogy november 18-án tölti be 60. születésnapját.

Szélerőműerdő az Északi-tenger partján fekvő Cuxha- vennél (NSZK). A 25 szélerőmű összteljesítménye 1000 kilowatt.

(Telefotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség)

Ray Ramirez örömmel figyeli, ahogy a galambok hada birtokba veszi kocsijának tetejét, amelyre a magvakat szórta szárnyas barátainak. A lelkes New York-i galambetető minden reggel elhajt kedvencei „lakhelyére”.

A magyar királyság megalapítói

A magyarság élettörténetének alakulását az idők folyamán több jelentős esemény és személyiség fellépése határozta meg. Ezek hatását, következményeit a nemzet ma is érzi, hiszen történelmének s nem ritkán fennmaradásának napjainkig érvényes példát, útmutatást adtak.

Miután Árpád népe bezúdult a Kárpátok hágóin és birtokba vette e hegyekkel koszo- rúzott medencét, megállapodott. Itt letelepedve folytatta állattenyésztő, halászó-vadá- szó és földet művelő foglalkozását, és megkezdte zsákmányszerző kalandozásait nyugaton is. Ezek nem egyszer szövetsé- gesi megbízásból lefolytatott büntető háborúk is voltak, amelyben a hasznot a préda jelentette. Ez a jelenség csaknem természetesnek mondható, mert a nomád állam életfeltétele a külső zsákmányolás volt. Amit ugyanis otthon nem tudtak megtermelni, előállítani, azt csak a martalékból, illetve annak ellenértékéből szerezhették meg.

A 933. évi merseburgi, majd

a 955. évi lech-mezei (augsbur- gi) vereség után a törzsfőknek be kellett látniuk, hogy a nyugati vadászterület életveszélyessé vált. Ezután az orosz szövetségben vívott Bizánc elleni harcokban vezették le tettvágyukat s gyarapították a nemzetségek vagyonát. Az új hazában idegen nemzetek közé ékelt magyarság tehát nyolc évtizeden át állt harcban Európa népeivel, mígnem a fejedelmi széket 970-ben elfoglaló Géza (meghalt 997-ben) belátta, hogy népének sürgősen szüksége van a békére. Letiltotta a bizánci kalandozásokat is és „...figyelmesen kezdett tárgyalni a körös-körül fekvő valamennyi szomszédos tartománynyal a békéről, melyet korábban sohasem kedvelt...” olvashatjuk az 1077 körül írt, Szent István életét előadó, úgynevezett „Nagyobbik legendádban.

Géza fejedelem tehát — aki korábban sohasem kedvelte a fegyvernyugvást, mondja a Szent László királyunk utasítására megírt Nagyobbik legenda szerzője — államférfiúi bölcsességében a szomszédokkal, volt

ellenségekkel próbált meg kibékülni s velük barátságos viszonyt fenntartani. Géza ugyanis még időben felismerte, hogy a nyugati császárság már- már megsemmisítéssel fenyegette a magyarságot. A túlsó oldalon viszont Bizánc tárt karokkal és békülékenyen fogadta a magyart is, mint annyi más török-szkíta népet. Könnyen tűnhetett úgy Gézának, mintha Bizánc lenne a megmentő. Ha Géza akkor kelethez csatlakozik, eléri közvetlen célját, a megmenekülést a nyugati veszedelemből. De hogy milyen áron, azt megmutatta a bolgártörök példa: Bizánc először a nemzetiséget, azután államiságát vette el a segítségért hozzá fordulónak.

Mindezt átgondolva Géza a nehezebb utat választotta. Követeket küldött Ottó német-római császárhoz, akitől nyugati, tehát római katolikus püspököt kapott, s aki elindította a hittérítést Magyarországon. Később, 996-ban, a nyugati kapcsolatok megszilárdítására Géza feleségül kérte István fia számára Henrik bajor herceg lányát, Gizellát. Ugyanekkor „...összehívta Magyarország főembereit és az utánuk következő rendet; a közös tárgyalás tanácsa szerint fiát, Istvánt a nép élére állította, hogy uralkodjék őutána és ennek megerősítésére mindet külön-kü- lön megeskette. Ezek után betelvén napjai, az Úr megtestesülésének 997. esztendejében e világ haszontalan viszontagságait égi örömmel cserélte föl...” — úja a Nagyobbik legenda.

Ezekkel az eseményekkel új korszaka kezdődött a magyarság történetének. Géza előfutára volt Istvánnak, mint a Ka- rolingok uralmát meglapozó Kis Pipin Nagy Károlynak. Az utat, amely a magyarság megmaradását jelentette, Géza fejedelem ismerte föl, de István jelölte ki és járta végig népével. S ez az út tövises és sokszor keserves volt.

István fejedelemnek először atyja központosító törekvéseit kellett folytatnia, hogy biztosítsa egyeduralmát és a lazán kapcsolódó nomád törzsek szövetségéből szilárd és egységes államalkotó nemzetet kovácsolhasson. A munka nehéz volt. Véres, belső harcok árán lehetett csak megtörni a törzsfők és a zsákmányoló hadjáratok során meggazdagodott kapitányok hatalmát, kiterjeszteni Árpád vezér tekintélyét mind a hét törzsre.

Ami nem ment szép szóval, ment erőszakkal, katonai hatalommal, hiszen már a költő Zrínyi Miklós is megállapította: „Az mi régi szent István királyunknak koronája semmi a pallosa nélkül.”

Először a somogyi nagyúr rokont, Koppányi győzte le véres csatában Veszprém alatt. Testét — 998-ban a magyarság korabeli jogszokásának megfelelően felnégyelték és „...egyik részéd küldé (István) esztergomi kapura, az másodikat Vesz- primé, az harmadikat el-fel Győré, az negyediket el-bé Erdélyben... — úja a Karhauzi Névtelen Bódogságos Szent István királnak innepiről című művében a XVI. század elején — s ott kifüggeszték”. Koppány után a Tiszavidék besenyőkkel kevert törzseire, valamint a

Maros-Tisza-Duna négyszögén és Erdélyben uralkodó Aj- tony-Gyulára került sor, kinek székhelye Gyula-Fehérvár volt. Ez a törzsfő a bizánci politikának volt előharcosa. 1002- ben, 1003-ban elszenvedett veresége a később görögkeletinek nevezett vallás terjedését végképp megakasztotta.

De már előtte, 1000 őszén megérkezett Asztrik apát II. Szilveszter pápa koronájával s 1000 karácsonyán „...István királlyá választott s az olajkenettel felkenve a királyi méltóság diadémájával szerencsésen megkoronáztatott...” —, olvassuk a Nagyobbik legendában. Eldőlt tehát a vita Bizánc és Róma, kelet és nyugat között.

István — korszerű, nyugati- frank mintára — hozzálátott az ország igazgatásának megszervezéséhez, a római katolikus egyház irányításával pedig a kereszténység elterjesztéséhez. Államszervező, államaalapító munkája sikeres volt. Első koronás királyunk 1038 augusztus 15-én húnyt el, és munkásságáért 1083-ban avatták szentté.

Dr. Csonkaréti Károly