Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 19., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Fametszet egy zágrábi misekönyvből, a képen Szűz Mária, Szent István, Szent Imre és Szent László alakjával Szent István emlékezete A Képes Krónika Szent István-ábrázolása az iniciáléban Szent István szarkofágjának egyik oldala (1038) Hincz Gyula gobelinje (részlet) Grantner Jenő: Alkotmány ünnepe relief Johann Lippert (1792-ben készült) akvarellje a koronáról gróf Széchényi Ferenc könyvtárából Molnár C. Pálnak az egyházalapító királyról készült fametszete Varga Imre Szent István- bronzszobra Molnár C. Pál fametszete: István törvényt ad a nemzetnek István, a szent király Az első magyar király neve már a középkorban fogalom volt. Neve a magyar keresztény királyság megalapítóját és vele együtt azt a birodalmat is jelentette, amely a Dunamedencében ezer éven keresztül döntő tényező volt. Uralkodásának részletei — sajnos — már az utána következő nemzedékek emlékezetekben is elhalványultak, de eszménnyé finomult alakja mind a mai napig megmaradt. A magyar szent korona minden birtokosa őt állította példaképének,igyekezett az ő nyomdokaiban járni, államférfiak, hadvezérek, egyházi méltóságok érezték át a Szentistváni szellemet. Reá hivatkoztak, példáit idézték, ő volt az örök minta, akinek nyomán a magyar állam teste a századok nyomán formálódott. Mindezek mellett Szent Istvánról aránylag kevés, hiteles történeti adat maradt ránk. A középkori magyar történelmi források elsősorban a nagy király életszentségét igyekeztek kidomborítani, mintegy bizonyítva, hogy István milyen erkölcsi érdemei miatt került az egyház szentjei közé. Mindaz, ami nem állt szoros kapcsolatban az ő isteni elhivatottságával, csupán másod- vagy harmadrangú eseménynek számított. A magyar középkor krónikását, vagy legendaíróját egyedül Szent István egyéniségének vallásos áhítatot gerjesztő vonásai érdekeltek, és azzal nem sokat gondolt, hogy ugyanaz a szent király, aki egyházakat létsített, püspökségeket alapított, kemény egységbe kovácsolta össze a máladozó, darabokra törő magyar földet, a hazát. Tényként — és nem bántó célzattal — mondhatjuk, hogy a középkori krónikás, a király korszakos átalakulásnak, sok gondba és véráldozatba került hosszadalmas államerősítő munkája mellett, bizony közönyösen haladt el, de azonnal felfigyelt, ha a szent királyhoz, de különösen a szent jobbhoz fűződő bármilyen csodatételről hallott. Ez a középkori világszemlélet, amely az első magyar király életszentségét volt hivatva összegyűjteni és őrizni, a későbbi századokban annyiban változott, hogy a hívőknek idáig szinte kizárólag az ég felé irányuló tekintetét a földre is visszahozta. Az emberekben mind jobban kifejlődött a valóságérzés, a történelmi szemlélet, a kíváncsi kutatás az iránt, hogy a szent király hogyan és miképpen vált honalapítóvá, milyen törvényeket hozott, milyen intelmekkel szolgált és a már-már bomló félben lévő országot hogyan tudta egybetartani, sőt összekovácsolni, megőrizni? A renaissance, a felvilágosodás kísérelte meg némileg pótolni a Szent Istvánról szóló adatokat, dokumentumokat, amelyeknek szegénysége és hiányossága következtében, bizony hiányosnak nevezhető a róla szóló korabali történelem. Mihelyt nálunk és külföldön is megindultak a forráskiadások, megnyíltak a könyvtárak, sorra, rendre kerültek napfényre azok az ismeretek, amelyeknek évszázadokig hiányában voltunk. Szent István alakja és jelentősége megnőtt, megizmosodott, az első magyar király vértelen és földöntúli alakja nagy értékű emberi vonásokat nyert. Jelleme, életszentsége mellett kidomborodtak földi uralkodói tulajdonságai is, amelyek elteijedvén ámulatba ejtették egész európát. Kitűnt mindenekelőtt, hogy benne kell tisztelnünk a legelső magyar törvényhozót, sőt a legelső magyar gondolkodót is. Napvilágra került törvénykönyve arról tett meglepő bizonyságot, hogy Szent István bölcs, mérsékelt, a viszonyokkal és a nemzeti sajátosságokkal egyaránt számoló uralkodó volt, aki ismerte a magyarság európai hivatását, de ismerte az ő nomád népének erényeit, fogyatékosságait is. És amíg egyrészt az elburjánzott visszaélések és bűnök ellen — ne tagadjuk — szinte kemény, esetenként kegyetlen szigorral lépett fel, addig másrészt gondja volt a vallásos érzés ápolására és erősítésére, mert tudta, hogy a vallás átalakító hatása jótékonyan hat majd nomád népe életformájának megváltoztatására, forró vérű, hamar természetének megszelídítésére. Ő volt az, aki ráeszmélt arra, hogy a Dunamedence immár végleges haza,itt kell berendezkedni, élni és ha kell halni. Elsőként vette figyelembe a magyarság számerejét! A törzsek folytonos vándorlásai miatt ezt ezelőtt senki sem ismerhette, talán nem is volt rá senki különösebben kíváncsi. Reálpolitikusként nézte a magyarság elhelyezkedését, a hazai területét a lakosság számbeli gyarapodását, legelsőként döbbent rá arra, hogy az elfoglalt területeknek nem lesz ura a kis számú magyarság, ezért a Duna- medencét meg kell tölteni szövetségesekkel, akik segítenek majd megvédeni és megtartani a közös hazát. Talán túl egyszerűnek tűnnek e szavak, Isten korábban mégis királyokon túlnövő zsenialitás kellett ennek a felismeréséhez, vállalva e lépéssel a belső feszültséget és ellenállást is. Magyarország jövője függött attól, hogy Szent István behívja e a germán és a szláv világ közé ékelődött telepeseket azzal a bölcs szándékkal, hogy mielőbb számszerint is erőteljes gyarapodásnak induljon a haza, hogy azután embertartalékaira és a természetes védelem eszközeire támaszkodva kísérelhesse meg elhárítani az ellenség támadásait. Mielőbb véget kellett vetnie a nomád életmódnak, amely egyebek mellett a természetes népszaporodásnak sem kedvezett, de arra sem adott lehetőséget, hogy a magyarság nyugati mintára áttéijen a magántulajdonon alapuló birtokrendszerre. A honalapító Szent István volt az első magyar „politikus,” aki előretekintő bölcsességgel népét a földhöz kötötte, megszámlálta, a helyzetét tárgyilagosan felmérte, életmódját, szemléletét megváltoztatta, és olyan szövetségeket kötött, amelyek elkerülhetetlenül szükségesnek bizonyultak életben maradásukhoz. Ő volt az első magyar földosztó, aki látta, hogy bár mindenkinek annyi föld jutott, amennyire igényt tartott, az ország területének jó része mégis gazdátlan maradt. Telepítő politikájában is tervszerűen járt el! Elsősorban azokból az országokból telepített, amelyekkel közelebbi és szorosabb kapcsolatai voltak, így Németországból, ahonnan felesége, Gizella királyné származott, Velence vidékéről, amelynek dogéja vele sógorságban állott, Lengyelországból, amelyhez többszörös családi kapcsolatok fűzték és végül a birodalmától keletre eső területekről, ahol a magyarokkal rokon besenyő és kun népek tanyáztak. Ez a nagyvonalú és körültekintő telepítő politika kétségkívül meggyarapította az ország népét, megnövelte annak katonai jelentőségét is, ugyanakkor megbontotta az ország egységét. Az ország birtokos és vezető rétege idáig csak magyar volt, sőt már-már magyarosodásnak indult az a jobbágynépség is, amely az itt lakó őslakók utódaiból állott. Ez a magyarosodási folyamat a telepítések kapcsán nyilván megakadt. István király tudta, hogy telepítési politikáját támadások érik majd, ez volt az oka annak, hogy azokban az Intelmekben, amelyeket fia Imre személyén át az utódokhoz intézett, a telepítést mégis fontos, állami érdeknek minősítette. „Az egynyelvű és egyszokású ország törékeny és gyenge Szent István idegenpártolónak vádolt politikáját igazolták a századok, még akkor is ha ez „katonapolitikának” is minősíthető, hiszen ő a reánk leselkedő ezer veszély közepette kénytelen volt az az idetelepített idegen népekben hasznosítható katonaanyagot is látni, amellyel bármikor rendelkezhetett. És éppen ennek birtokában tudta magát belpolitikailag függetleníteni a még mindig rakoncátlankodó törzsektől, amelyek uralkodásának első éveiben ismeretesen élénk ellentétben állottak vele. Az új kor folyamán napvilágra került történelmi adatok egészítették ki azt a halvány képet, amely István királyunkról a középkorban élt. A XVIII. században így vált már lehetővé egy külön élerajzban tárgyalni az első magyar szentkirály történetét. A személyéhez fűződő egyik-másik kérdés kapcsán (pl. Szilveszter-bulla) még feltűnést keltő viták is támadtak a tudósok között. Élerte kelt tehát a Szent István kultusz és a nép előtt mindjobban kirajzolódott a legnagyobb király alakja. A magyar királyok közül sen- kisem tett annyit e kultusz érdekében, mint Mária Terézia, ó szerezte vissza Szent Istvánnak Ragusában őrzött jobb kezét, amely a török világában ismeretlen utakon jutott oda. Ő alapította meg a Szent István rendet, hogy ezzel is jelét adja az első magyar király személye iránti tiszteletének. Ő vette fel címe közé az „apostoli” címet, ő rendelte el, hogy Szent István napja nemzeti ünnep legyen, fényes külsőségek között hazahozott szent Jobb (1771) tiszteletét szintén ő intézményesítette. Ezen időktől kezdve karolta fel igazán Szent István alakját az irodalom, a költészet, templomainkban is ez időtől éneklik, azokat a szívhez szóló szomorú énekeket, amelyekben visszasírjuk Szent Istvánt és kérjük, ne feledkezzék meg szegény magyarokról... Népünknek ma is van tanulni valója az első királytól. Sorsforduló idején igencsak időszerűek bölcs intelmei, amelyeket viszonyaink közepette annyi zivataros évszázad után hálával megszívlelhetünk. Szentkirály és ezer esztendőre is előremutatni képes csodálatos Ember volt... Szalay István
