Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-18 / 194. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 18., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Gerincpróbáló idő Amikor Nyers Rezső, az MSZMP elnöke legutóbb Kecskeméten járt, még előtte voltunk az időközi országgyűlési képviselői választásoknak. Dr. Kiss István, az MSZMP kecskeméti képviselőjelöltje akkor panaszolta elkeseredetten a párt elnökének: a város ismert állami és gazdasági vezetői, akik egykoron többnyire éppen párttagságuk révén jutottak mostani székükhöz, csendes szemlélőként ülték végig a jelölőgyűléseket. Az egykor politikai szempontok figyelembevételével (is) kinevezett, felkészültnek mondott) elvtársak, saját bevallásuk szerint, féltek vitába szállni a vetélytárs szakértőivel. Bár ugyanez elmondható a pártapparátus tagjairól is. „Gerincpróbáló időket élünk” — mondta erre, inkább szomorúan, semmint megnyugtatásképpen Nyers Rezső. De vajon mire gondolt ekkor, kiknek a gerincére? Arra talán, hogy hány ember is kapja azért a fizetését, hogy az MSZMP politikáját segítse érvényesíteni? Azokra, akik az elmúlt évtizedekben egyenlőségjelet tettek, mert tehettek, a szolgálat és az uralkodás közé? Kecskemét és Szeged, vagy korábban Gödöllő példázza, hogy csődöt mond az évtizedekig misztifikált tudás, amint valódi, hús-vér ellenfelek kerülnek a porondra. S a szolgálat mostanra a fizetés felvételére korlátozódott. Meddig lehetnek még ekkora urak az elvtársak? Melyik párt tűmé el, tőlünk kissé nyugatabbra, hogy emberei ilyen könnyedén, erőlködés nélkül adják fel „hadállásaikat”? Nem attól van, nem attól lehet rossz szájíze a vesztes képviselő- jelölteknek és szavazóknak, vagy az MSZMP-tagság egy részének, hogy alulmaradtak; ennek lehetőségével már számolniuk kell. A semmittevés, pontosabban hatástalanság azonban elfogdhatatlan. Különösen, hogy a vereség óta sorra nyilatkoznak az érintettek és különböző rendű-rangú feletteseik, hogy „nem vettük egészen komolyan az időközi választásokat”, „viszafogott volt a kampányunk” és ’’rosszul mértük fel ennek jelentőségét”. Vajon miért hallgattak azok a vállalatvezetők, akiknek zsebében még mindig ott lapul az a bizonyos piros könyv? Nekik miért lehet közömbös, hogy ki képviseli őket az ország házában? Dr. Kiss István képviselőjelölt szerint — kivárnak. Mit lehet tudni, előfordulhat, hogy az általános választásokon az ellenzék kerekedik felül. Márpedig akkor jobb ma háttérben maradni, kivárni, amíg egyértelművé válnak az erőviszonyok. Lehet, hogy nem is túl soká majd kamatostul megtérül a mostani hallgatás. Erre számítanak? Hogy visszahúzódásukkal lebratyizhatnak az esetleges későbbi győztesekkel? Persze meg lehet érteni őket is, az évtizedekig tomboló kontra- szelekció eme torz gondolkodású szüleményeit. Eddig bevált ez a taktika. Csak jól kellett helyezkedni, a kellő pillanatban szólni, máskor meg csendben maradni, s közben nyugodtan lehetett araszolgatni felfelé a ranglétrán. Csakhogy a sumákolások, a helyezkedések korának itt egy darabig mindenképpen vége fog szakadni. Valódi politikai csaták állnak előttünk, s azokon csak a valóban küzdők szerezhetnek érdemeket — remélhetőleg. Hiszen az ellenfelek azt semmiképpen nem méltányolják majd, hogy melyik elvtárs kivel vadászott, kinek volt puszipajtása. Csak annyi kell, hogy gondolkodjanak egy kicsit koalíciós fejjel!! Ki szívleli a köpönyegforgatókat, akik mindig a győztes oldalára állnak, de maguk még a legszükségesebbet sem teszik meg a győzelemért? Kell-e vajon olyan ember bármely létező, vagy ezután születő pártnak, aki a szekéren csak utazni szeret, de ha kell, megtolni képtelen?! Az időközi választásokon nem az derült ki, hogy „lassabban tudják csak tolni, mint a vetélytársak” hanem mindenekelőtt az, hogy meg sem próbálták. A választásoknak mindig van végeredménye, valaki mindig győz, míg mosok alulmaradnak. Nincs középút, kár sumákolni és nincs mire várni. F.Gy.A. A könnyűipar még mindig várja a munkaerőt Miközben az iparvállalatok jó része foglalkoztatási gondokkal küzd, a könnyűiparban ezzel ellentétes folyamat tapasztalható: az ágazatban összességében még mindig munkaerőhiány van. Az Ipari Minisztérium tájékoztatása szerint a könnyűipari vállalatoknál ezidáig nem voltak foglalkoztatási gondok. Annak ellenére sem, hogy a struktúra- váltás, a termékszerkezet korszerűsítése és a piac igényeihez való alkalmazkodás a könnyűipari cégektől is számos átszervezést és ezzel egyidejűleg létszámátcsoportosítást igényelt. Az Ipari Minisztérium felmérése szerint az elmúlt 13 év alatt csak a ruházati iparból 68 ezer ember távozott. A könnyűipari vállalatoknál hosszú ideje évi 4-5 százalékkal csökken a létszám. A folyamatos létszámcsökkenésnek több oka is van. A könnyűiparban meglévő rossz munkakörülmények miatt ezek az üzemek nem vonzóak. Ráadásul a gyakran zajos, poros, többműszakos munkát végzők az ipari átlagnál lényegesen kevesebbet keresnek; átlagosan mintegy 1500 forintos a bérelmaradás. Ennél is rosszabb a helyzet a ruhaiparban, ahol a szakemberek 2000 forinttal keresnek kevesebbet az ipari átlagnál. A könnyűipar jövedelemtermelő képessége továbbra sem teszi lehetővé, hogy az ágazat megújuljon. Az idén az első félévben a cégek nyeresége egyharmadára csökkent. Ez ugyancsak azt eredményezi, hogy a munkaerő a jövedelmezőbb cégekhez „menekül,,. Az Ipari Minisztérium a strukturális átalakulást továbbra sem akarja befolyásolni, a vállalatoknak maguknak kell megoldani a felmerülő problémákat. A köny- nyűipari cégek egy része — élve önállóságával — egyelőre az idegen munkaerő alkalmazásában látja a megoldást. így például a gyapjúiparban mintegy 100 mongol, a textiliparban többszáz vietnami és több mint kétezer kubai vendégmunkás dolgozik. Az Ipari Minisztérium véleménye szerint az elkövetkező öt évben a könnyűipar továbbra is munkaerő-felvevő lesz, bár arra lehet számítani, hogy a külföldi munkaerő részvétele jelentősen csökken. A struktúra-átalakítás folytatódása, új vegyes vállalatok létrehozása, a modern technika eltelj esztése rövid időn belül helyenként foglalkoztatási gondot eredményezhet. Egyelőre azonban a könnyűiparban ezzel a vállalatok nem számolnak. (MTI) Ötven esztendő — emlékképekben (111/2.) Magyar-lengyelek a háború alatt Trojan Marian Józef jó tanítványa volt Boba Imrének. Máig is megőrizte a magyarban azt a sajátosan ízes somogyi tájszólást, ami még az 1940-es években ragadt rá. Azok az esztendők — különösen a németek magyarországi megszállását követően — valóban nem lehettek nyugodalmasak, igazán biztonságosak a nálunk menedéket keresettek számára. Második beszélgetésünk ennek a ténylegesen bizonytalan időszaknak az emlékeit, élményeit igyekszik feleleveníteni. Bombázások, letartóztatások — A lengyel menekültek meglehetősen hosszú magyar- országi utazásáról, a nem hétköznapi helyzetekbe való beilleszkedésükről hallva, az emberben felvetődik a kérdés: nem volt-e hátrány a háború alatt a származásuk? Érték-e őket nálunk diszkriminációs intézkedések? — Hátrányos megkülönböztetésről — folytatja az emlékezést Trojan Marian — egészen 1944. március 19-ig nem beszélhetek. A Bogláron élők ezt Varga Béla helyi plébánosnak, az Országgyűlés tagjának köszönhették elsősorban. Rengeteget segített, akinek csak tudott. Mi éltük a magunk életét. Bogláron a cserkészcsapatban két éven át voltam zmcü(farkaskölyök), ami a mai kisdobosnak felel meg, aztán 1943-ban a somogyszentim- rei táborozáskor avattak har- cerzzé(cserkésszé). Átéltem az angolok bombázását is, de nem panaszkodtam: sok magyar barátom révén jegy nélkül, feketén juthattunk hozzá a zsírhoz, a cukorhoz. — S a német megszállás után? — A Gestapo lengyel diákokat gyűjtött be, és velük hurcol- tatta el a zsidók lakásaiból az értékeket. Ez nagyon kellemetlen emlékem. Hamarosan a táborunk szétoszlott. Megéltük a lengyel tanárok letartóztatását is. Végül 1944 nyarán Ordacsehibe mentünk, s Jankovics gróf, egy lengyel szimpatizáns szőlősgyö- röki uradalmában dolgoztunk. Rejtek Ordacsehiben — A felügyelő tanárunkat szintén elvitte a Gestapo, így apám lett egy időre a csoport vezetője. Anyám főzött az embereknek, én hordtam az ételt. Őszszel a legtöbb lengyel visszatért Boglárra, minket viszont marasztalt a gróf. Csatlakozott közben hozzánk a bátyám is, aki akkor már orvostanhallgató volt Pesten. Csupán most, 1988-ban tudtam meg, hogy a bátyám a lengyel honi hadsereg egyik diákcsoportjának parancsnoka volt, üldözték, ezért is kellett meghúzódnunk Ordacsehiben. A faluban egyébként még ma is emlegetik a családunkat. — Hol érte a felszabadulás a Trojan famíliát? — Decemberben, Ordacsehiben. Adódott akkor egy érdekes helyzet. A polgári tábor parancsnoka, Adam Morawski ugyanis véletlenül kézhez kapta a Gestapo parancsát, mely szerint a lengyeleknek kötelességük Ausztriába menni. Ez a magyar katonai parancsnoknak szólt, aki közben a Balatonon át elmenekült az északi partra a közelgő front elől. Ezt zsebre vágta, és nem szólt senkinek. Jöttek az oroszok. Egyáltalán nem voltak szívélyesek velünk, mert úgy tudták, a táborokban lévőket közülünk mind elvitték Ausztriába. Márpedig, ha mi ott maradtunk, akkor biztosan a németek kollabo- ránsai lehetünk. Szerencsére Adam Morawski megmutatta az előzőleg elrejtett papírt, így nem eshetett bántódásunk... Megtörtént persze ennek az ellenkezője is. Még 1944 őszén anyámmal bementünk a nem messzire lévő Boglárra, érdeklődni a többiek felől. Észrevettük, hogy egy homokszürke Gestapo-kocsi közelít felénk, és lassít. Anyám el akart szaladni, de megfogtam a kaiját, mondván, most már úgyis késő, ha tényleg minket szúrtak ki. Az autó mellénk állt — s a benne ülő tiszt azt kérdezte, merre kell Budapest irányába menni... Keresztbe-kasul az országban — A honfitársak közül legtöbben — már aki tehette — hazafelé vette az útirányt. — December 17-én mi is nekiindultunk, szánokkal. Szőlős- györökön töltöttük a karácsonyt, a szilvesztert Karúdon. Emlékszem, egy kicsi szobában tizennégyen szorongtunk. Onnan Andocsra jutottunk el, majd tíz nap múlva Dombóvárra, utána pedig Lajvérre. Kerülővel kellett megtennünk az utunkat, pedig már Lengyelország volt az úticélunk. Kis csoportba szerveződve — tizenhármán — igyekeztünk tovább, és 1945. február 2-án indultunk a bátaszéki vasútállomásra. Én előrementem, magam után húzva a szánkót, rajta egy bödön zsírral és a rádobott nagykabáttal, melynek a gallétjába 20 dollár volt bevarrva. Egy berepülő német gép bombázta a szovjet vagonokat. Az egyik lőszerrel telit eltalálta. A nagy riadalomban először mindent hátrahagytam, de azután csak visz- szaloholtam a zsírért, a kabátért... — Milyen útvonalon haladtak tovább? — Vonaton Bajáig indultunk tovább, de csak a Dunáig jutottunk. Onnan gyalogosan, a jégen keresztül közelíthettük meg a bajai vasútállomást, ahonnan azután tehervonattal utaztunk Szabadkára. Onnan a jugoszláv partizánok elől szöktünk Szegedre, ahová március 4-én meg is érkeztünk. Nagy meglepetésünkre ott összetalálkoztunk azzal a partizánosztaggal, amelyik elől futottunk. Ám — hiedelmünk ellenére — ők igen rendesek voltak velünk. Helyet teremtettek nekünk a bolgárok és az oroszok mellé az egyetlen fűtött váróterembe, vendégül is láttak minket sült kacsával, libával, borral. Mint szláv testvéreket. Pár nap után Kistelekre folytattuk az utat. Ott megközelítőleg két hétig tartózkodtunk. A helyi piacon kereskedtünk. Megvásároltunk egy lovat és egy kis szekeret, amire az egész vagyonúnkat feltéve, gyalog mentünk tovább. A szolnoki tanyavilágban sokan a segítségünkre siettek, de megtörtént, hogy bizony rekvirálni voltunk kénytelenek. Főleg a lónak takarmányhoz jutottunk nehezen. Újra hazai földön — Hosszas út után jutottunk el Heves alá, de onnan, pontosabban a falun keresztül nem engedtek bennünket az oroszok. Épp ezért földúton kellett továbbhaladnunk Kálig. Kettévált a csapatunk. Apámmal és a három fiúval a csoportból a sínek mentén mentünk Füzesabonyba, a többiek országúton. Először a Széchenyi, majd a 48-as utcát kerestük meg. Utóbbiban, Kelemenék házában lett volna a találkozó. Feleségem, aki akkor még 10 éves kislány volt, a szüleivel lakott ott. Sokat izgultunk, mire a többiek is befutottak. Ezután következett Miskolc. Onnan a szovjet városparancsnokság engedélyével Füzesabonyon át tehervonaton utaztunk Debrecenbe. Egész éjszaka, csípős hidegben, nyitott vagonokon. Az oldaldeszkákkal tüzeltünk, hogy valamelyest felmelegítsük magunkat... S végre ott voltunk Debrecenben! Akkor már ott székelt az ideiglenes kormány, a Parlament. Ismét találkozhattunk Varga Bélával, akinek jóvoltából szállást szerezhettünk. — Azokban a hetekben mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy hamarosan megint lengyel földre tehetik a lábukat. Nem lehetett könnyű kivárni azt a pillanatot. — Kis időnek el kellett telnie ahhoz, hogy a gyűjtőhelyre kerüljünk. Még ma is előttem van, az a hely tulajdonképpen egy méntelep volt. Rengetegen ösz- szejöttünk: a királyi Jugoszlávia katonái, de szép számban voltak ott a Németországból visszaérkezett ukránok és lengyelek. Pontosan húsvétig várakoztunk. A lengyeleket teherszerelvénye- ken indították Túrára, ahol francia hadifoglyokkal beszélhettünk, pontosabban volt hadifoglyokkal, tehát bizonyos értelemben sorstársainkkal. Nemsokára pedig továbbindulhattunk, és 1945. április 22-én, délután öt órakor léptünk át a lengyel határon. Mindig emlékezetes nekem ez a nap, hiszen egyben a születésnapom is... (Folytatjuk) Szalay Zoltán Kongresszusi küldött: Pruzsinszki Mihály „Becsülnünk kellene az emberi értékeket...” Nehéz konténereket emel platójára a hathengeres Zil. Az egri vasútállomás poros forróságában rövid nadrágos gépkocsivezető irányítja a darut. — Mennyi terhet lehet rakni az autójára? — kérdezem Pruzsinszki Mihálytól, a Mátra Volán dolgozójától, aki másodmagával szállítja a pályaudvar és a vállalatok között az üres és a megrakott konténereket. — Öt és fél tonnát, négy szállítóláda fér rá egyszerre, naponta mintegy 200 mázsát „cipelek” vele a városban olyan ötven kilométeres körutam során... A darabárusokhoz tartozom szinte azóta, hogy 77 tavaszán Egerbe kerültem, jó kollektívába. — S mennyi terhet képes vállalni a napi munka, a család mellett a magánember, mint pártmunkás? — Magam sem tudom, de még bírom... Néha a család rovására megy, de vállaltam. Nézze, én egy igazi munkásközösségben, a Ganz-Danubius Hajógyárban, Angyalföldön lettem párttag. Érettségivel öntőnek tanultam, s a munkám, a cigarettaszünetek alatti beszélgetések, a közös KISZ-élmények hatása sodort a pártba. Az egyik idős öntőmesterem szólt oda egyszer: „Hallod-e, fiú, te már közénk való lennél..!” Aztán az élet szele Egerbe sodorta az egyébként kiskörei munkást, aki a 4-es Volánnál folytatta a mozgalmi munkát: ma az egri üzemegység 3. számú alapszervezetének titkára, üzemegységi pártbizottsági tag, akit csaknem hétszáz párttag képviseletében jelöltek kongresz- szusi küldöttnek a Volántól, a Nagyalföldi Kőolaj Vállalattól, az ércbányák felnémeti kőőrlőjétől, valamint Egercsehiből és a bányából. Jelölttársával, a csehi bányász Pozsik Józseffel együtt álltak ki az emberek elé, bizony nem egyszer kemény szócsatákban érvelve az MSZMP céljaiért. A párttagok végül is nyűt szavazással mellette voksoltak. — Voltak, akik nem vállalták a jelöltséget, a küldetés feladatát. Ón habozás nélkül mondott igent? — Meggondoltam a döntésemet, hogy vállalkozom a feladatra. Én azért léptem be egykoron a pártba, mert olyan közösségre leltem, amelyben igaz, őszinte emberek voltak, akikért érdemes volt áldozni, dolgozni. Itt is hasonló munkásemberek között vagyok, s értük szívesen megyek a kongresszusra. Sokat romlott a bizalmam a pártban, de részese akarok lenni annak a folyamatnak, amelyben visszanyeljük a tekintélyünket. Most meg kell változnia a pártnak, emellett kiállók. Ám, ha úgy érzem, hogy ezek a változások nem olyan irányba haladnak, amelyeket itthon a párttagok elképzeltek, javasoltak és elvárnak, akkor kész vagyok a vitára. — Mi inspirálja egy esetleges felszólalásra? (Fotó: Gál Gábor) — Számos útravalót kaptam mindenütt: vállaljuk a felelősséget az eddigiekért, s kezdjünk tiszta lappal. Legyünk igazi munkáspárt olyan értelmiségiek, más rétegbeliek támogatásával, akik a stabilitást, a jobb életet, a nyugodtabb körülményeket, a biztosabb megélhetést szorgalmazzák. Vonzó, őszinte, az emberi tisztaságot és munkaszeretet sugalló programot adjon a kongresszus a tagságnak, amely elkötelezett követőkre találhat az ifjúság körében is, hiszen ők a jövő formálói... — De hiszen még ön is fiatal, 33 éves... — Éppen ezért szeretném csatasorba állítani őket, mint egyike a megye negyven küldöttének. Úgy érzem, rajtam nem múlik, vállalom a lépéstartást. S ha nem bíznék magamban, s a képviselt ügyben, nem lenne érdemes elmennem Budapestre... (szilvás)
