Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-18 / 194. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 18., péntek Szakértői bizottságot hívtak össze Moszkvába Megáll(t) az idő? Petőfi Sándor csontjai „beszélnek” majd... Interkontinentális kommunikáció Magyar híd Kelet és Nyugat között Köves Iván és Gyertyán Ervin a pesti Duna-parton (A szerző felvétele és reprodukciói) Továbbra is foglalkoztatja a magyar és külföldi közvéleményt a Barguzinban 1989. július 17-én előkerült szenzációs csontlelet, mégpedig Petőfi Sándor földi maradványa. Azóta majdnem egy hónap telt el, a megtalált csontok pedig még mindig hazánktól nyolcezer kilométeres távolságban, az ulan- udei titkos raktárban leledzenek. Egyelőre még féltve őrizve. Idehaza nem telik el úgy nap, hogy valamilyen újságban, lapban ne jelenjen.meg cikk a sokak által vitatott exhumálásról. Bennünket az is érdekelt, milyen lépéseket tettek az illetékesek a csontok hazahozatala, további vizs- gálása érdekében. A kérdésre Drexler Gábor, a Művelődési Minisztérium nemzetközi főcsoportjának vezetője adott választ. — A szükséges lépéseket már megtettük — így az illetékes. — Minisztériumunk is szeretné, ha minél előbb lezajlana a további hivatalos azonosítási eljárás. Erre Moszkvában kerül majd sor, egyelőre azt még nem tudjuk, hogy mikor. A moszkvai hivatalos szemle időpontjáról a szovjet partnerek értesítenek majd, ők állítják össze a szakértői bizottságot. Természetesen ott lesznek' a magyar szakemberek és a Pető- fi-bizottság képviselői. Ezek után remélhetőleg hazaszállítják a költő földi maradványait és a további műszeres vizsgálatok már itthon történhetnek. Arról még nem nyilatkozhatom, hogy melyik hazai szakember vesz részt a további munkálatokban, de már több tekintélyes tudóssal beszéltem. Azt is el kell dönteni, melyik intézmény fogadja a csontokat. — A lényeg az lenne, hogy A leszokó dohányosoknak ügyelniük kell egyebek mellett arra is, hogy mennyi feketét isznak, mivel különösen érzékenye nyé válhatnak a koffeinnel szemben. Változatlan mennyiségű kávé fogyasztása súlyosbíthatja a nikotin megvonásával járó tünetegyüttest, nevezetesen az ingerültséget, idegességet, nyugtalanságot, gyenge figyelemösszpontosító képességet és álmatlanságot, mindez pedig gyengítheti elszántságukat, hogy megszabaduljanak káros szenvedélyüktől — állapította meg dr. Neal Ben Owit, a San Franciscoi közkórház professzora. Ulan-Udébőlmielőbb elkerüljenek az értékes csontok! — Ennek nem lesz akadálya, erről a szovjet hatóságok gondoskodnak. Az pedig biztos, hogy a fémláda felnyitásakor ott lesznek a magyar szakemberek és természetesen Morvái Ferenc, az expedíció mecénása. Annál is inkább, mert az egyik kulcs náluk van. — A lelet hazahozataláról tudni fogunk-e majd? A nyilvánosságra gondol? Erről még nem döntöttünk. Meg kell értenie, nagy horderejű kérdésről van szó! A felelősség nemcsak a szakembereket terheli. Petőfi Szibériába kerülésének rejtélyét is meg kell oldani, ez pedig a levéltári kutatásokat, dokumentumok előkerítését jelenti. A csontleletek vizsgálata nem oldja meg a kérdést, nem enyhíti a vitát. A régészeti eredmények számbavétele ugyancsak szükséges. — Ne haragudjon, de ha minden kétséget kizáróan megállapítják, hogy a barguzini temetőben megtalált csontok valóban Petőfi Sándoréi, akkor az akár évtizedekig elhúzódó levéltári eredményekre miért kellene várni? — Azt mondtam, hogy a dokumentumokra is szükség van. Ha az összes vizsgálat során arra a következtetésre jutunk, hogy tényleg Petőfit találták meg, akkor természetesen nem kell évtizedekig várni a további intézkedésekre. — A kiskőrösi temetésre sem ? — Miniszterelnökünk tanácsadójával tárgyaltunk, a kormány illetékesei tudnak a Petőfi-expe- díció és a Petőfi-bizottság kéréseiről, így a temetés feltéteMunkatársaival 69 olyan személyt tanulmányozott fél éven át, aki abbahagyta a dohányzást. Kutatásuk eredményéről a brit Medical Journal számolt be. A megvizsgált személyek naponta átlag 25 cigarettát füstöltek el, és egy-két csésze kávét, teát vagy koffeintartalmú kólát fogyasztottak. A kutatók vérvizsgálatot végeztek a leszokás megkezdése előtt, majd három, illetve hat hónap múlva. Az utóbbi mérések vérükben két és félszer annyi koffeint mutattak ki, jóllehet, ugyanannyi vagy még kevesebb kávét fogyasztottak, mint dohányos korukban. Ben Owit leiről is. Állást csak akkor foglalnak, ha meglesz a megalapozott tudományos értékelés. — Hogyan látja: megválto- zott-e már a kétkedők véleménye, oldódik-e valamelyest a közvélemény? — A vitát az expedíció eddigi menete váltotta ki. Indulatok, előítéletek ütköztek, ez pedig nem segít az ügy előrehaladásában, sőt sérti Petőfi Sándor emlékét. Csak úgy juthatunk ezen át, ha a szakemberek összefognak, tudományos vitára bocsátják a vizsgálatok eredményeit és arról tájékoztatják a közvéleményt. Ennek hiányában továbbra is csak hívők és nem hívők hallatják a hangjukat. Senki nem kérdőjelezheti meg az expedíció eredményeit, de a bizonyítékokra mindenki igényt tarthat. Nem jól gondolom? Néhány szakember, irodalomtörténész kész az együttműködésre. Kiss József például már gyűjti azokat a forrásokat, melyek Petőfi testi felépítésére, alkatára vonatkoznak. Lehet, hogy a jövő héten már Moszkvába utaznak a szakemberek a további azonosítások elvégzése érdekében? Lehet, hogy két héten belül hazaérkeznek Petőfi földi maradványai? Lehet, hogy az ősszel ott lehetünk az újratemetésén? Ezek még kérdések. Hadd idézzem Sándor Józsefet, aki 1939-ben vetette papírra a következőket: „Úgy érzem, nem szabad egy napot sem késnünk! Cselekednünk kell! Haza kell hoznunk Petőfi Sándort. Ez országos és halaszthatatlan érdeke a magyar nemzetnek. Tehát nemzeti ügy!” Borzák Tibor (Megjelent a Petőfi Népében) feltételezése szerint ennek az a magyarázata, hogy a cigaretta- füstben levő kátrány gyorsítja a koffein lebontását. Ennek alapján az is érthető, hogy a dohányosok általában miért isznak több kávét nikotinnak nem hódoló embertársaiknál: egyszerűen többre van szükségük annak a koffeinkoncentrációnak az eléréséhez, amely kiváltja a feketézők által megszokott és kívánt hatást szervezetükben. A szívbántalmak és a kávéfogyasztás összefüggése miatt a dohányosok leszokás után is nagyobb veszélynek vannak kitéve, hacsak nem isznak kevesebb feketét. Rendkívül sokoldalú ember. Köves Iván egyaránt foglalkozik művészetfilozófiával, képalkotással és kultúrpolitikai kérdésekkel. Életrajza érdekes és csaknem utánozhatatlan. 1956- ig Magyarországon élt, majd pedig ekkor előbb Ausztriába, később pedig a Német Szövetségi Köztársaságba távozott. Itt lakik ma is. Nagyszerűen csellózik, ragyogó, gondolatgazdag fényképeket, albumokat készít. Sikereinek egyik legfontosabb állomása az, amikor 1962-ben a Jövő című képével elnyerte a világ legjobb fotója címet. Talán arra a legbüszkébb, hogy önmagát tartja a dialektikus képnyelv megteremtőjének. Nyári szabadságát Magyarországon töltötte, azonban nem egy olyan ember, aki pihenni tud. — Már régóta levelezek a magyar kulturális élet jeles képviselőivel, így Gyertyán Ervin író, kritikussal, Vitányi Iván szociológussal és P. Szűcs Juliannával, a Mozgó Világ főszerkesztőjével, művészetkritikussal — mondja Köves Iván. — Lünen város vezetőinek a megbízásából tárgyalok itt Magyarországon. — Milyen céllal?—érdeklődtünk. — Késő ősszel szeretnénk rendezni egy szimpóziumot, ebben a Ruhr-vidéki városban — hangzik a válasz —, én úgy gondolom, hogy interkontinentális rakéták helyett interkontinentális kommunikációt kell létrehozni. Ebben fontos szerep jut a művészet különböző ágainak. Azt tervezzük, hogy Lünenben több napos összejövetelt szervezünk, ezen az NSZK és Magyarország jelentős személyiségei vesznek részt, és vitatkoznak majd az európai gondolatról, arról, hogyan is kapcsolhatnánk össze keletet és nyugatot egymással. — Ön miként képzeli el Európát? — Izmusok, főuralom és lobbyk nélküli Európát képzelek el, azt hiszem, ahhoz, hogy jobban megismerjük egymást, a kultúrát, a különböző művészeti alkotásoknak nagy szerepük lehet. Éppen ezért Lünenben magyar filmeket is láthat a közönség, és minden bizonnyal különféle képzőművészeti alkotásokat is, ha másként nem, akkor diavetítéssel mutatjuk be ezeket, és magyar muzsika is megszólal, Farkas Ferenc kamaraműveit a Philharmonia Hungarica fúvósötöse . mutatja be felvételről. Gondolom, hogy mindez csak a kezdet, mert a Ruhr-vidéki Lünen városán kívül más NSZK-beli városok is jelentkeztek, hogy szívesen házigazdái lennének egy olyan szimpóziumnak, amely közelebb hozza a keleti és a nyugati művészeket. — Jelentős tehát egy nyugatnémet kisváros jelen esetben Lünen szerepe. Mennyit szán erre a város? — Összeállítottunk már egy költségvetést, néhány ezer márkát mindenképpen ad a város. Lünen nem egy nagy település, de ennek ellenére áldozatkész, mert tudja, hogy a nagyságától függetlenül is tennie kell kelet és nyugat kapcsolatainak építéséért. Azt hiszem, hogy a város vezetőségének magatartása jó példa lehet mások számára is. — Mennyire ismeri Ön a magyar vidéket? — Amikor csak tehetem, ha hazatérek Magyarországra, akkor ellátogatok különböző városokba, ahová erős érzelmi szálak kötnek — mondja Köves Iván —, nagyon szeretném, ha képeimet valamelyik magyar városban bemutathatnám. Reméljük, hogy előbb vagy utóbb erre is sor kerülhet, mert Köves Iván a képnyelv megalkotója. Éppen ezért művei rendkívül elgondolkoztatóak. Molnár Károly Köves Iván díjnyertes képe. Címe: A „Jövő”. Ezzel az alkotásával 1962-ben, Palermóban megnyerte a világ legjobb fotója címet Leszokó dohányos ne kávézzon! Titulus Z űrös zavaraink közepette már azt sem tudjuk, hogy miként szólítsuk, tiszteljük egymást. Érdekes lenne kibogoznunk, hogy az évszázadok során hogyan, hányféle módon titulálták egymást az emberek, ezek miként vertek gyökeret, majd felejtődtek el. Pihent ész, és sok ráérő idő kellene ehhez, és nem utolsósorban ambíció arra, hogy végig- nyálazza valaki a megsárgult iratokat, átlapozgassa a korabeli könyveket. Mindezek híjján régi olvasmányainkra hivatkozhatunk és pusztán emlékezetből citálhatunk egy-két megszólítást, amelyekből kiderül, hogy ezek a titulusok társadalmi osztályok szerint rendeződtek, és iszonyatos baj támadt volna abból, ha netán a nagyságos vagy tekintetes úrnak azt mondta volna a kocsisa:- Kend! Fordítva mindez helyénvaló volt, mint ahogyan az is, hogy a diák ragyogott a boldogságtól, ha a tanára megkérdezte tőle: — Hogyan megy a sora amice? Az egyenlő társadalmi viszonyok között élők, urambátyámozták, öcsémuramozták egymást, mások ragaszkodtak a ranghoz, a vagyonhoz illő, és kijáró tekintetes, nagyságos, kegyelmes és ki tudja milyen titulushoz. Ezekből bárki leckét kaphat, ha a levéltárban elolvas egy kérvényt, vagy folyamodványt, amelyben alaposan meg- ekszelenciázták a tekintélyeket. Mikes Kelemen idején az „urunk”, nagyurunk cím azoknak az előkelőségeknek járt ki, akiket alattvalói nem csupán tiszteltek, de szerettek, becsültek is. Mindenesetre mi magyarok mindig sokat adtunk a megszólításra és akkor, amikor ameriká- ban egy milliomos beérte a „miszter”-rel, nálunk ezt kevésnek találta még a kurta nemes is. Manapság talán a legkisebb gondunknak is nagyobbnak kellene lennie annál, hogy efféle badarságokkal tömjük az emberek fejét, de még sincs így. Az olvasói levelek ennek a megmondhatói, ők akik nem restellnek tollat ragadni, hogy kifejtsék ez irányú véleményüket. Egyet-kettőt ízelítőül.: — Tíz éve még sértésnek számított, ha valakit leuraztak. Elvtárs volt a miniszter és a kéményseprő. Most itt a többpártrendszer és nyilván, hogy a kommunistának nem lehet elvtársa a fi- deszes, vagy a kisgazda. Tapasztalom, hogy a tv-ben, rádióban közéletben terjed az „úr” megszólítás. Ha nincs jobb, ez is jó! Legyünk hát urak, mindenki, aki nem elvtárs! Egy másik levélben valaki felháborodva írja, hogy amikor a napokban használt gépkocsit akart vásárolni, az egri telepen valaki így kíváncsiskodott: — Milyen autó kellene, „ember”? — Felugrott a cukrom, mert ideges természetű vagyok, — tele gonddal, bajjal — elöntött a forróság és a képébe vágtam: — Állattal nem tárgyalok! Szóval, adunk magunkra, és egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan és miként titulálnak minket, mint ahogyan az sem, hogy az üzletben, a vendéglőben, a benzinkútnál pénzünkért milyen udvarias kiszolgálásban, tiszteletadásban részesülünk. — Tankoljon „apuskám”! Akadnak szülői levelek, amelyek a gyermekek, a fiatalok tiszteletlenségét tűzik tollhegyre. Egy anyuka elpanaszolja, hogy a nagyfia hányaveti, szinte frics- kázza magáról a felnőtteket, és úgyszólván alig vesz emberszámba valakit is. A napokban egy hivatalos felszólítást találtam az asztalon. Vártam már régen ezt a papírt, fontos volt a számomra, hogy megérkezzen, ezért érthető, hogy nyomban vallatóra fogtam az otthon tartózkodó gimnazista fiamat: — Ezt ki hozta? — Egy fazon. — Miféle fazon? — Egy ürge! Legyünk őszinték. A fiatalok zsargonja mindig „gazdag” volt, most sincs másképpen. Kénytelenek vagyuk megszokni, hogy a leány szavunk hovatovább kimegy a divatból, és helyette a csaj létezik, a fiút — a csajok — a legjobb esetben is a sráccal helyettesítik, aki ha különösképpen tetszik, akár menő fej is lehet. Olvasgatva a leveleket, rádöbbenek arra, hogy honfitársaim, — akiket az élet során annyi megaláztatás, semmibevevés ér — tulajdonképpen emberi méltóságukat követelik akkor, amikor tisztességes és általánosan elfogadott megszólításra várnak. Ezzel a magyar nyelv mindig is birkózott a történelem során, így — jobb híján — talál fogadjuk el, — ha némi rossz szájízzel is — az „úr” titulust. — Ha úr van, akkor szolga is! — aggályoskodik valaki, és tőlünk idegen polgártárs, honfitárs megszólítással próbálkozik. Életviszonyaink közepette — úgy tűnik —, valóban nincs alkalmasabb megszóh'tás, mint az úr, azzal a tartalommal, hogy a kivétel nélkül mindenkinek kijáró tiszteletadás tényleg, a szó nemes értelmére vonatkozik. Kö- zelebbi ismerősök, barátok között nyilván nincs szükség e hivatalos titulusra, mint ahogyan az elvtársak, elvbarátok között sincs, akik — ha óhajtják — ezután is használják a korábban reájuk erőltetett elvtárs megszólítást. Lényeges kérdésekről van szó. Embert, embereket szóh'tunk meg úgy, hogy a megszólítás valóban a tiszteletadás szándékát hordozza magában. És ez a legfontosabb... Szalay István
