Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1989. július 1., szombat Az eredmények ellenére Gondokban sem volt hiány Beszélgetés az 1988 — 89-es tanévről A diáksereg már élvezi az any- nyira óhajtott, az örömhozó vakációt, az oktatásügy irányítói azonban továbbra is dolgoznak. Többek között megvonták az 1988 — 89-es tanév mérlegét. Ennek részleteiről beszélgettünk dr. Kovács Jánossal, a megyei tanács művelődési osztályának vezetőjével. — Miként alakultak a tárgyi és a személyi feltételek? — Jó néhány problémával kellett megbirkóznunk. Köztudomású, hogy nagy létszámú korosztály lépett be a középfokú oktatásba. Számoltunk ezzel, s előzetesen biztosítottuk a szükséges termeket, azaz zavartalanul haladhatott a munka. Nem kis dolog ez, hiszen elkerültük a zsúfoltságból adódó konfliktusokat. — A beiskolázással kapcsolatban annak idején számos rémhír terjedt el. Többek között az, hogy el kellett utasítani a jelentkezők tetemes részét. Mi a valóság? — Vaklárma volt az egész, s ezt adatokkal bizonyítanám. A június 13-i állapotra utalnék. Szűkebb hazánkban 5461-en fejezték be általános iskolai tanulmányaikat. Továbbtanulni 5321-en jelentkeztek. Nemcsak mindnyájan bekerültek valamelyik középfokú intézetbe, hanem mintegy ötszázzal több pályázót is felvehettünk. Ezt az indokolta, hogy számos helyen az országban egyedülálló képzés folyik, azaz a megyehatárokon túlról kopogtatókat is fogadnunk kellett. — Meglehetősen nagy vihart kavart a pedagógusbérek ügye. Ezzel kapcsolatban ezrek várják a tényekre épülő tájékoztatást. — Mi is ezt akarjuk, mert csak ekként lehet eloszlatni a közérzetrontó félreértéseket. A megyei szakigazgatást több irányból bírálták, méghozzá zömében megalapozatlanul. A jelenlegi gárda ugyanis nem lehet felelős azért, hogy átlagbérek tekintetében az utolsó előtti helyre szorultunk. Ennek gyökerei régebbre nyúlnak vissza. Azt hiszem, joggal kérdem, hogy a tíz-tizenöt esztendővel ezelőtti illetékesek miért nem vigyáztak arra, hogy ne lépjenek be új intézmények fejlesztési fedezet nélkül. Sajnos az is káros örökség, hogy az egyes iskolák alacsony bérekkel hirdetik az állásokat, akadályozva ezzel a további felzárkózást. Szó sincs arról, hogy pénzt vennénk ki a nevelők zsebéből, hogy megfeledkeztünk volna érdekeik következetes képviseletéről. Kezdjük azzal a harmincmilliós- nak hirdetett témával! Úgy vélem, nyugodtan fogalmazhatok úgy, hogy a fővárosi művelődési osztály közelebb lévén a tűzhöz, több információ birtokában 1987- ben létszámosította a béreket, a túlórákat. Az átszámításnak a bruttósítással együtt kellett megtörténnie. A lényeg az, hogy minderre külön végrehajtási utasítást, részletes útmutatót sem a pénzügyi, sem a művelődési osztályok nem kaptak. Néhány helyütt mégis megkísérelték. A Pénzügyminisztérium a maga vonalán szúrópróbaszerű ellenőrzést szervezett, s ennek során nem ismerte azokat az igényeket, amelyek a bruttósításon kívül estek. Ez fordult elő nálunk is. 1988 őszén derült ki az, hogy a PM bizonyos összeget mégis kért — a Parlament jóváhagyásával — az országos tartalékból. Egészen pontosan 270 millió forintot. Igen ám, de ez nem volt elég, hiszen 800-ra lett volna szükség. Ám mivel több nem adódott, így mindenkinek eleve nem juthatott. Ráadásul nagyon furcsa elv alapján egy meglehetősen ködös tájékoztatási útmutatóval kellett szembenézni. Akadtak megyék, ahol erről valahogyan tudomást szereztek, s ennek megfelelően cselekedtek. Ezzel magyarázható az, hogy nálunk 23 millió kellett volna, amit a tavaszi felmérés során érzékeltünk is, de mint mondtam, ezt a PM nem ismerte el, mindennek következményeként ebben az esztendőben a pedagógusok túlmunkadiját ezzel a summával nem tudtuk megoldani. Mivel a hiányt az állam nem pótolta, a saját költségvetés terhére építettük be, így minden ellenkező híresztelés ellenére csak 1988- ban voltak vesztesek, ugyanis a rá következő évben ezt a pénzt előteremtettük. A megyei tanács 34 milliót adott, ennek egy része a társadalombiztosítási járulék volt. Ugyanakkor az is igaz, hogy mivel növekedtek az igények, a teljeskörűség nem valósulhatott meg. Ez azt jelenti, hogy a pótlás felét nyújthattuk csak a középfok részére, az alsófokú intézmények viszont hozzájutottak az egészhez. Májusban a Művelődési Minisztérium 500 milliót szolgáltatott a túlmunka- dijak fedezésére. Ebből mi is részesültünk. Javasoltuk azt, hogy innen térítsük az előbb említett mínuszt, s a többi forintot osszuk szét. Ehhez ágazati forrásból semmit nem tehetünk hozzá. Vita alakult ki a pedagógus-szakszervezet megyebizottságával, ők ugyanis azért kardoskodtak, hogy a hiányzó 5,5 milliót máshonnan finanszírozzuk. Ez nem ment, viszont a tanács vezetése — ehhez testületi döntés kell — csak rendezi majd az ügyet. Természetesen nem nyugodtunk bele ebbe a cseppet sem szívderítő állapotba. 1988 novemberében Stark Antal államtitkárnak levelet írtunk, kérve, hogy részesüljünk a már jelzett 270 millióból. Erre a mai napig nem kaptunk választ. Személyesen is jártam Szokodi Ferenccel, a megyei tanács elnökhelyettesével nála, valamint Knopp András államtitkárnál, sőt a közgazdasági főosztály vezetőjénél is. Sajnos, érdemleges döntés nem született. Egy osztályvezetői értekezleten újra előterjesztettem jogos panaszainkat, kérve a határozott cselekvést. Újra nem támogattak bennünket. Április 19-én Sebők József országgyűlési képviselővel megkerestük Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettest, együttesen hangsúlyoztuk azt, hogy méltánytalannak tartjuk a megye pedagógusainak bérhelyzetét. Jeleztük: ha kevesebb középiskolai tantermet építünk, akkor nem formálódik ilyen szituáció. Ha nem avatjuk a Hevesi Középfokú Oktatási Központot, az egri Neumann János Közgazdasági Szakközépiskolát, a mát- rafüredi Erdészeti Szakközépiskolát, akkor mintegy 120 alkalmazott és nevelő bérét oszthattuk volna fel, ami lényeges emelést hozott volna. A jövőnek dolgoztunk, s meg is fizettük az árát. Ekkor ígéretet kaptunk, hogy rendeződik a kérdés. Ebből sem lett semmi. így aztán a képviselő a mostani ülésszakon majd interpellációt nyújt be, szorgalmazva a végleges megoldást. Ehhez még annyit jegyzek meg, hogy alapvető célunk az anyagi és erkölcsi megbecsülés fokozása. Eddig is ezért dolgoztunk, ezután is e cél érdekében munkálkodunk. Kár, hogy mindeddig senki sem kérte véleményünket, holott mindenkinek készséggel álltunk volna rendelkezésére. — Tartalmi előrelépéssel büszkélkedhetnek-e? — Inkább a nehézségeket sorolnám. Az oktatási törvényből származó újdonságok zavarólag hatottak. Elég, ha a vezetőválasztás csetlő-botló gyakorlatára, valamint a társadalomtudományok tankönyvi tételének bizonytalanságára utalok. A kollégák joggal dilemmáznak. Az egyik mód az, hogy magukra hagyatva irányozzák be a fiatalokat a mai, meglehetősen gyorsan változó, olykor zűrzavaros politikai irányokba. A másik pedig az, hogy az egyetemes emberi értékekre hívják fel a figyelmet. Szerintem ez a járható út. A tizenéveseknek csak azt tanácsolhatjuk, hogy becsüljék a munkát, társaikat, szeressék szüleiket, egymást, s igyekezzenek emberségesen élni. Ezek az intelmek ugyanis sosem kopnak meg. Gond a már említett törvény programvezérlésének akadozása. Úgy érezzük, hogy valamiféle áramszünet keletkezett a minisztériumban: nincs döntés fontos dolgokban, s ennek következményeit valamennyien szenvedjük. — Mit ígér a szeptembertől induló tíz hónap? — Programhirdetés nem lesz. Elmaradnak a nagyértekezletek. Ugyanakkor szeretnénk felkészíteni az intézményeket a következő tervidőszak feladatainak ellátására. A Hevesi Szemle júniusi számában közzétettük a megye közép-, illetve hosszú távú kulturális koncepcióját. Ez vitaanyag. Reméljük, minden érdeklődő áttanulmányozza, s ötleteivel kiegészíti majd. Zárásképpen hadd jelezzek egy jó hírt is. A besorolás szerinti havi bér 16 — 18 százalékkal nő. Ez egy dolgozóra vetítve 1091 forintos pluszt hoz. Úgy vélem, kedvezőbb rajt lesz, s ez a légkör hozzájárul a sikeresebb helytálláshoz is. Pécsi István Ingyen sem kell a vagyon? Mit tenne, ha saját tulajdonába kerülne a szövetkezet földje, vagyona? A kérdés naív, ám talán éppen e naivitás miatt, szárnyalhatnak a gondolatok, s érzékeltetik a mezőgazdaságban uralkodó, ugyancsak lehetetlen állapotokat. A kérdés valóban elhangzott egy szövetkezeti vezetőkkel folytatott beszélgetésen. Az arcokra döbbenet, mosoly, a kérdező elmeállapota miatti szánakozás ült. A válasz azonban egybehangzó és egyértelmű volt. A mostani szabályozási normák, kapkodások lehetetlenné teszik az efféle vállalkozásokat. Húzd meg, ereszd meg A kategorikus elutasítás csak másodpercekig tartott, az elnökök kezdtek eljátszani a gondolattal: valóban, mi lenne, ha övék volna a határ, s megszabadulhatnának gúzsba kötött vezetői létüktől. Tucatnyi okot, mesterségesen emelt gátat emlegettek a gazdálkodás lassítójaként, s szinte valamennyien a bürokratikus hivatali államot tették első helyre a fékek sorában. A „párt jól bevált agrárpolitikájaként” emlegetett, ismerősen csengő megállapítás mögött azonban valójában ingadozó, a hatalmat és a költségvetést szolgáló agrárpolitika állt. A „húzd meg, ereszd meg” taktikázás politikai és gazdasági gyakorlattá vált az elmúlt évtizedekben. A szövetkezetei, mint tulajdoni formát címkézték elmaradottnak, fejletlennek, korszerűtlennek; alig két évtized múltán politikai testület minősítette hatékonyabbnak az állami tulajdonnál. A nagyüzemekhez integrálódó, s azokat is gyarapító kistermelést nevezték kispolgári csökevény- nek és az élelmiszer-ellátás bázisának egyaránt. Az elnökökben élnek, vibrálnak ezek az ideológiai görcsök, amelyek voltképen vállalkozóképességüket is énítják. Ahogy talpra álltak, a hetvenes évek elején a támogatások összege már felére apadt az elvonásokénak. A csavar túlságosan jól sikerült, az ágazat hanyatlott. Lélegzetvételnyi jobb idő következett, de 1987-ben már 21 milliárd forint állami támogatással szemben 50 milliárd elvonás állt. Manapság lepusztult géppark, kizsarolt hatar, fizetésképtelen gazdaságok jelzik a mezőgazdaságra kényszerített döntések következményeit. Önmagát túlélő szabályozás Az egyik elnök adatai szerint 1985 és 1988 között a nitrogén- műtrágya ára 41 százalékkal, a gázolajé ugyanennyivel, az elektromos aramé 32 százalékkal, az építőanyagoké 76 százalékkal emelkedett: miközben a búza ára csupán 10, a napraforgóé pedig 2 százalékkal nőtt. Ezt hallva, a licit elkezdődött s ki-ki a saját tapasztalatai alapján sorolta az agrárolló nyílását bizonyító adatokat. A következmény ismert, egyik jellegzetes ténye, hogy a nógrádi termelőszövetkezetek állattenyésztői együttesen 900 milió forint értéket állítottak elő a múlt évben, s az állami támogatással együtt is 12 millió forint veszteseget könyveltek el. Ilyen helyzetben aligha lehet csodálkozni, ha az állattartási adottságú körzetben is kivonul a tőke az ágazatból, s latolgató ember legfeljebb játékosságból gondol az egyéni vállalkozásra. E torz árarányok hatását az sem ellensúlyozná, ha a bürokrácia enyhülne. Egyelőre persze ez is csak kívánság, mert még élnek a „fent” fogalmazott „lent” költséget növelő, fegyelmet rontó szabályok. Mint az egyik elnök mosolyogva mesélte, náluk az egyesület nagyságához mérten tizenegy erdészt kellene az előírások szerint foglalkoztatni. Hárman valóban vannak a területhez, de nekik is kevés a munkájuk; ám az elnök büntethető, mert elmulasztja az utasítás betartását. Kétségtelen, az elvi és gyakorlati következetlenség sebezte a gazdaságokat, azok vezetőit és kétkezi dolgozóit. A sebek fájdalma azért volt elviselhető, mert szükség esetén a fájdalom- csillapítót is adagolták. A tartós és következetes vállalkozáshoz azonban nem elég a tüneti kezelést nyújtó fájdalomcsillapítás, ahhoz a sebek gyógyulására van szükség. Addig a gazdasági vezetők nem vállalják saját tulajdonként a rájuk bízott gazdaságot, s amíg ezt nem tennék, a szövetkezeti vagy állami tulajdon hatékony mozgatására is csekély az esély. V. Farkas József Nincs rá pénz 1965 óta Csak a főigazgatónő szívügye? Gyönyörű itt minden: az impozáns épület, a fenyőkkel teletűzdelt park, az árnyas utak, a szelíd pihenőhelyek. De itt tölteni heteket vagy hónapokat kivizsgálással vagy gyógykezeléssel, az már egészen más. Bizonyára elveszti varázsát olyankor még a külső környezet is. Mátraháza, szanatórium. Dr. Kósa Erzsébet főigazgató főorvostól azt kérdezem, hogyan fogadta annak idején az ötletet, hogy az APEH egri székháza helyett adják a százmilliót a kékesi intézet rendbehozatalára. Kérdezhetem, mert annak is a főorvosnő a vezetője. — Nem bíztam benne — mondta minden kertelés nélkül. — Mert amikor Rajki Sándorné először felvetette, itt volt a kékestetői tanácskozáson az egészségügyi miniszter és a helyettese, valamint Vasas Joachim és Schmidt Rezső, az volt az érzésem, a megye vezetői az első pillanattól kezdve nem támogatták ezt a megoldást. Tulajdonképpen a Csehák Judit által felsorakoztatott érvek sem bíztattak engem. — Tehát a helyzet azóta sem változott? — Egy pillanatra felvillant egy reménysugár. Rajki Sándorné nagyon aktívan dolgozott ebben az ügyben. De nem járt sikerrel. — Mennyi pénz kellene most a kékestetői munkához? — Ebben az évben még százmillió elég lenne. — Tulajdonképpen mit kellene csinálni Kékestetőn? — Teljes csőrendszercserére lenne szükség. Majdnem ötven évvel ezelőtt készítették el, ami már teljesen elérett. Az ajtók és ablakok szintén cserére szorulnának. A burkolat sem maradhat meg. Mióta használaton kívül van a B-szárny, minden ott megy tönkre álltában. — Az épület szerkezeti része nem szorul felújításra? — Az nem. Bár az első statikai vizsgálat azt mondta ki, hogy le kell bontani. Ezt a Budapesti Műszaki Egyetem tanszéke állapított meg. Azt mondták, hogy az épület életveszélyes. Ekkor a B-szárnyat ki is ürítettük. Ott százhetven beteg volt. Most is üresen áll. — Miért áll most is üresen a B-szárny? — Mert nincs pénz a felújításra. — Nem hiányzik a százhetven ágy? — Természetesen hiányzik. Az A-részben alakítottunk ki a felnőtt osztályból húsz gyerekágyat. Emiatt kis zsúfoltság keletkezett. A B-szárny kiesése évente úgy háromezer ápolt beteggel csökkenti a létszámot. — Máshol nem lehet ezeket a betegeket kezelni? — Azt mondják az illetékesek, hogy az ágyszám Magyarországon elegendő. Igenám, de ez a mátrai régió egészen különleges klíma. Még Sopronnal sem hasonlítható össze. Ezt pótolni itthon semmivel sem lehet. — Reális a megállapítás, ha az országos ágyszámot vesszük alapul? — Ha csak a számokat nézem, akkor reális. Csak nem mindenütt azonosak a feltételek, nem egyforma a felszereltség és a gyógyító apparátus felkészültsége sem. Mégegyszer: a kékestetői „klimatikus ágy” az egy egészen más kategória. — Akkor hagyjuk a B-szárnyat, ha elegendő az ágy az országban? — A minisztérium is elfogadja azt az érvelést, hogy a kékestetői gyógyhely nem hasonlítható ösz- sze semmivel. Egyszerűen: nincs pénz. — De mindez nem most derült ki. Eddig sem volt pénz? — Évek óta ez a gond. Hozzáteszem: 1965 óta elkészült több, hat vagy hét rekonstrukciós terv. Egyik sem valósult meg. Mindig Milyen jól mutat. A körrel határolt rész pedig Pedig ez Mátraházán található használhatatlan -*■ Mátraházán 1 Dr. Kosa Erzsébet (Fotó: Fülöp Tünde) azt mondták, nincs rá pénz. Eny- nyit tudok. — Honnan kapják a pénzügyi ellátmányt? — Az Egészségügyi Minisztériumtól. Tehát nem a megyétől, nem a várostól. De miért nem próbálnak meg valami külföldi tőkét bevonni? A kérdésre a főigazgatónő kesernyésen elmosolyodott. Jó remény, hogy a KIPSZER már felvette a telefonkagylót. Jönnek majd, széjjelnézni. És ha úgy gondolják... No, de ne vágjunk a dolgok elébe. Még ha kevesebb ággyal is működne...! Pláne, ha valutát is hozna...! De...! Az sem kis gond, hogyan lehetne megoldani a külföldi és a magyar beteg ápolását egymás mellett. — Van remény, hogy néhány éven belül megoldódna ez a gond? — Négy-öt éven belül meg kellene oldani. Nekem ez a szívügyem, de presztízskérdés is. Kifejezetten a szívügyem. Úgy látszik, az itt dolgozók is így tekinthetnek a jövő elé, mert sokan vannak közöttük olyanok, akik nem mozdulnak, nem mennek máshová. Pedig még néhány évvel ezelőtt is sokan mentek és jöttek. A külső körülmények nem lettek jobbak: az épületek eléggé kopottak, a parkok sem kifogástalanok, ahogyan a belső helyiségek sem. Minden emeleten tágas pihenőhelyek vannak, de egyiket sem lehet használni. Már nem lehet. Valahogy nagyon látszik mindenen a pénz hiánya. Csak az itt dolgozók, nővérek és orvosok szíve nagy. G. Molnár Ferenc
