Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. július 1, szombat PANORÁMA 5, Tarnaszentmiklóson jó ivóvízért kiáltanak A. megye déli bástyája Ott lenn, délen, a Hanyi-ér mentén... Mintha kívül esnének a látókörből? Netán mások lennének a többitől? Egy biztos, a dél-hevesi táj egyik utolsó állomása. Mondhatni, egyik utolsó bástyája. Innen délebbre már csak Pélyre vezet út. Aki a szomszédos Szolnok megyébe szeretne átjutni, annak bizony kerülőt kell tennie Kisköre felé. De választhatja a visszautat is Hevesvezekényen keresztül a városba, Hevesre. Oda egyébként is gyakran eljárnak a falubeliek. Leginkább dolgozni, vásárolni. Már azok, akik itt maradtak... Tarnaszentmiklós a megyében főképp a Metalloglobus Fémipari és Termelőeszköz-kereskedelmi Vállalat telepéről ismert. Lakóinak gondjai, örömei után épp ezért nem árt egy kis kutatás. Elsősorban — a hétköznapokról. Kincsnél drágább: Manapság, ha szentmiklósi atyafival fut össze valaki, kizárt dolog, hogy ne kerüljön szóba a víz. Pontosabban: annak hiánya. Ahogy hallani, olyan kútból van kevés a településen, amelyből ivásra is alkalmas, éltető nedű lenne kiemelhető. Ezért végképp nem csodálkozunk, amikor a község közepén mindjárt érkezésünkkor a kannáit közkútról megtöltő Gulyás Joachimnéval találkozunk. Segítségére sietünk a cipekedés- ben, közben társaloghatunk. — A napközi otthonban a vezetékes víz csak a mosogatáshoz, a mosdáshoz jó — tájékoztat. — Az ivóvízért folyton ki kell járnunk ehhez a kúthoz. — Mennyien várják ezt nap mint nap? az ivóvíz — A napközisek 34-35-en vannak általában, emellett a több mint ötven óvodásnak is ezen a konyhán főzünk. — Otthon hogyan jutnak vízhez? — Saját kútról, aminek a fúrása jó néhány évvel ezelőtt ötezer forintba került. Most a törpevíz- műért családonként 25 ezer a taksa. Állítólag az idén már kész lesz... Hat évtized — helytörténet Még mindig kell a kerekes kút Gulyás Joachimné: „A vezetékes víz csak mosogatáshoz, mosdáshoz jó'’ Amikor egy faluban nyugdíjba megy a kocsmá- ros, természetesen mindenki tud róla. Esemény! Különösképp, ha olyasvalakiről van szó, mint Balogh István. Ő épp hatvan éve vallhatja magát szentmiklósinak. Jól ismeri hát a település történetét. — Immár a negyedik házamban lakom — meséli magáról —, az előbbi hármat vásároltam, ezt a mostanit 1966-ban építettem. A család is szépen gyarapodott, öt év alatt született á három lányunk: Ilonka, Katalin és Magdolna. Egyébként érdekes, amennyi idő alatt születtek, annyi idő alatt mentek is férjhez. — Az unokák sorában is a gyengébb nem az „erősebb”? — Hát... négy kislány, három pedig fiú. Az első ifiúr a családban Péter volt. ő most 12 esztendős. Dolgos évtizedeket tudhatnak maguk mögött, amint az Pista bá' elbeszéléséből kiderül: — A tsz-be 1958-ban léptem be. Brigád-, majd üzemegység-vezető voltam. Hét éven át a fejőüzemben dolgoztam. Naponta 15-20 tehenet fejtünk meg — kézzel. Hajnal 3-tól este 6-ig talpon kellett lenni. Azután 1978. augusztus 13-án vettük át a hevesi áfész szentmiklósi italboltját a feleségemmel együtt. Tulajdonképpen mindig is kedvem volt erre a munkára. — Akkor bizonyára a falu minden baját-derűjét ismeri? — Derűre kevés ma az ok. Sokan panaszkodnak az adókra, az idősebbek a gyógyszerárakra. Régi gond, hogy nincs vízhálózat. Én úgy tudom, jövő augusztusra szól a vízműről a megállapodás. Telkenként évi 1300-at kell befizetni. Aztán van ABC- zöldségesünk, ilyen jó hentesüzlet a környéken sincs. De sokan hiányolják a vasárut. Az alkatrészeA kultúrotthon a fejlődés jele kért Hevesre kell folyton utazni. Kevés a portalaní- tott út, ezen is javítani kéne. De hát minden pénz a vízre kell. Jó érzéssel említik mindketten: megbecsülik őket a községben. A megélhetésükre is gondoltak, arra szolgál a szépen gondozott kert, a jószágokat is nevelő kis gazdaság... Valóság az álmok tengerén A régi tanácsházát óvodává alakították át Tarnaszentmiklóson, a Metalloglobus segítségével. Szükség is volt rá — közli Kovács Józsefné vezető óvónő —, hiszen egyre többnek kell a hely. Két csoportban 52 gyermekről gondoskodnak az intézményben. Mint Kovácsné említi, elsősorban a „C”-kategória száma növekszik. — „C”-kategória alatt a ci- gányszármazásúakat kell érteni? — Úgy van, de ez nem akar semmiféle rossz szájízű megkülönböztetés lenni, pusztán egyszerű tény. Lábujjhegyen lépkedve megyünk be a hűs terembe, ahol az ovisok szundikálnak, mint ahogy az délután szokásos. Épp ezért hangunkat suttogósra váltjuk. — Két éve vagyok itt vezető óvónő — mondja vendéglátónk. — Előzőleg Pélyen dolgoztam 28 éven át, ugyanebben a beosztásban. Ma is ott lakom ugyan, de azért nagyon jól ismerem a szentmiklósiakat. ' Végigsétálunk az épületben. Igazán tisztességesek a körülmények: a kiszolgálóhelyiségektől a foglalkoztatók felszerelésén át egészen a játékokig. Bizonyos, sok más faluban megirigyelnék. — Eszerint alaposan berendezkedtek az újabb nemzedékek fogadására? — A jó feltételek megteremtésében igen sokan segítettek, a Metásoktól (a már említett Metalloglobus) a pélyi termelőszövetkezetig. — Nem jellemző tehát, hogy innen elmennek inkább az emberek? — Valójában azok távoztak, akik az ötvenes években kezdték itt az iskolát. Nagyon sokan másutt alapítottak családot, vagy máshová szólította őket a munkájuk. Lévén, hogy magam is szentmiklósi származású vagyok, bátran mondhatom, értékes emberek éltek, élnek a községben. A mai negyvenesek közül már egyre többen maradnak. A cigányság is előszeretettel húzódik meg a faluban. Gondolja csak meg, egy-egy lakást manapság 20-30-40 ezerért is meg lehet vásárolni. Ez pedig nagy visszatartó erő. — S arról mi a véleménye: ezek közül a gyerekek közül vajon mennyien lesznek évek múltán továbbra is tősgyökeres mik- lósiak? — Ahogy a szülőket ismerem, legalább az egyötödük továbbra is helyi lakos lesz. Talán eg> ötödik marad? Nincs ideje szórakozni járni Egész különleges „házrendszerre” bukkanunk a község szélén, a Vörös Hadsereg utcában. Meglehetősen nagy területen három házat is megpillantunk egyszerre, s mint kiderül, tulajdonképpen egy többgenerációs család tulajdona. A 91-es szám alatt lakik Németi Sándorné, aki azt újságolja, hogy a 107. számú házat nemrég vásárolták a 20 éves fiuknak, Sándornak. A srác egyébként 14 éves kora óta űzi a juhász mesterséget. Hagyomány ez már náluk, hiszen az apa is állatok — boijak — nevelésével foglalkozik. Az asszony maga inkább az embereknek igyekszik segítségére lenni, amint az szavaiból is kiderül. — Házi szociális gondozónőként dolgozom. Naponta öt — kilenc idős embert vagy családot látok el rendszeresen. Ugyanakkor a saját rokonaim között is elég sokan szép kort értek már meg, 76 és 89 év közöttiek is vannak, természetesen őket is én gondozom. — Túl sok ideje akkor nemigen marad másra? — Ez így van, tényleg nagyon kevés a szabadidőm, ám én ezen nem bánkódom, hiszen úgysem szoktam eljárni szórakozni. — A faluban sokan arról beszélnek, nem túl nagy a fejlődés, a művelődési lehetőség is kevesebb, mint kellene, a munkaalkalmat is egyedül a Metalloglobus jelenti. Nem gondolt esetleg arra, hogy 16 év után máshol próbálkozzon a családdal? — Amilyen gondokat az imént felsorolt, azok valósak. De én úgy érzem, szeretnek, megbecsülnek ebben a községben, épp ezért nem is kívánkozom el innen. S az előbbieket mintegy alátámasztva, a legelső házukhoz kísér bennünket. Ott épp — saját erővel — nagyszabású felújítást végeznek. Bizonyságául annak: Tarnaszentmiklós — mint a délhevesi táj egyik utolsó bástyája — kitartó lakosai révén sosem válik lakatlanná... Szöveg: Szalay Zoltán Fotó: Perl Márton Kovács Józsefné vezető óvónő: „Értékes emberek élnek itt...” Reménykedő álomban.. Németi Sándorné: „Nem kívánkozom el Szentmiklósról
