Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-31 / 178. szám
4. __________________________KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS__________________________NÉPÚJSÁG, 1989. július 31., hétfő M égis kinek az érdeke? „A ma iskolarendszere a holnap munkanélkülisége” — hirdette a felirat a Budapesti Műszaki Egyetem egyik hallgatói gyűlésén, ahol oktatási rendszerünk állapotáról folyt éles, indulatokkal erősen fűszerezetett polémia a hallgatók és a meghívott párt, és állami emberek között. Egy esztendeje, amikor ez történt, még megrótták a krónikást, amiért az egyetem lapjába le merte írni a fentebb idézett mondatot. „Ez azért erős túlzás, nem gondolja” — mondták az „elvtársak”. Nos az idők változnak, a közelmúltban Rózsa József, az Állami Bér-és Munkaügyi Hivatal főosztályvezetője az oktatási rendszer és a munkaerőpiac kapcsolatáról szólva, betűre pontosan idézte az egyetemisták „erősen túlzó” mondatát. Tavaly négyezer diák került ki az utcára, frissen szerzett érettségi, illetve szakmunkás bizonyítvánnyal a kezükben. Az utcára lépésük szó szerint értendő — nekik ugyanis nem jutott munkahely. Lévén, hogy az 1988-ban végzetteknek nem egészen öt százalékáról van szó, akár le- gyinthetnénk is: nem kell vészharangot kongatni, és különben is: biztosan rosszul választottak pályát, és nem gondoskodtak előre — ők vagy a szüleik — munkahelyről. Ám nagyon igazságtalanok lennénk, ha ilyeneket mondanánk. Az az idő már elmúlt, amikor mindenkinek majdhogynem állampolgári jogon dukált a munkahely. A jó pályaválasztásról pedig nevetséges dolog beszélni, amikor még maguk a vállalatok illetékes vezetői sem tudják megmondani, hogy milyen szakemberekre lesz szükségük három-négy év múlva, amikor a ma pályaválasztói befejezik tanulmányaikat. Egy kifejezetten peches korosztály lép ki most és az elkövetkező néhány évben az iskolákból. A tervutasításos gazaságpo- litika iskolázta be őket, s a nyiladozó piacgazdaság méri meg tudásukat, felkészültségüket. Igaz, a szerkezetváltás, a szakemberek szerint egy tapodtat sem haladt előre, annyi történt csupán, hogy az új, liberalizált bérgazdálkodás hatására a vállalatok ma már nem vesznek fel „vattaembereket”, sőt, a meglévőktől is inkább szabadulni igyekeznek. Új munkahelyek pedig nem nagyon „létesülnek”, nincs aki létesítsen ilyeneket. A régi reflexek azonban annál inkább működésbe kezdtek. Ki ne emlékeznék a bértarifa rendszerre, amikor a bérek az életkor függvényében emelkedtek egy rosszul kezelt szociálpolitikai szempont okán, a teljesítményektől szinte teljesen függetlenül. Kevés kivételtől eltekintve, a fiatalok ma is alacsony kezdőfizetéssel lépnek ki az életbe, még az olyan munkahelyeken sincs ez másképp, ahol — egy technológia váltás miatt — friss ismereteik miatt — előnyben vannak még az évek óta ott dolgozókkal szemben is. Csakhogy ezek a vállalatok inkább nem vesznek fel új dolgozót, gyakran inkább technológiát sem váltanak, csak hogy elkerüljék az átképzések, elbocsátások okozta konfliktusokat. Ez a gyakorlat eredményez olyan meglepő, bár korántsem ritka helyzeteket, mikor is egyik-másik vállalat szakképzetlen emberek garmadával próbál minőséget termelni, miközben a nála hiányzó szakemberek közhasznú munkán tengenek. A legpechesebbek azonban mégiscsak azok, akik elhitték: minél többet tanul valaki, annál értékesebb tagja a társadalomnak. Ők akik gimnáziumba mentek: mert onnan lehet bizton pályázni a felsőoktatásba. De ha nem is sikerül a felvételi, akkor is, sokoldalúbban képzettek, több mindenre megtaníthatok, mint akik „csak egy sima szakmunkásképzőt” végeztek, vagy mint a szakközépiskolából kikerülők. Hiszen nekik nagyobb az általános műveltségük, következésképpen olyan alaptudással bírnak, amire könnyen építhetnek, aszerint, hogy a későbbiekben milyen speciális ismeretekre lesz szükségük. Mindebből azonban a gyakorlatban csupán az nem igaz, hogy a mai munkaerőpiac értékeli, igényli az általános műveltséget. „Neki” ugyanis olyan munkásra van szüksége, aki a belépése pillanatában mindenhez ért, amihez csak az adott munkapad mellett érteni kell. A gimnáziumokban érettségizők egyike sem ilyen. Még akkor sem, ha valamilyen kideríthetetlen okból kifolyólag, az utóbbi években mindinkább reklámozzák a ginínáziumi fakultációkat, mondván: mégse kerüljön ki a gyerek az alma materből úgy, hogy „semmihez sem ért”. No de milyen fakultációkat kínálnak az iskolák? És milyen „papírt” adnak elvégzésükről? Tisztelet a csekély számú kivételnek, a fakultációkon megszerzett ismeretekért egy fillért sem fizetnek a munkaerő piacon. Pláne, hogy fakultatív tantárgyakból teljesített vizsgát igazoló oklevéllel — az érvényes jogszabályok szerint — sehol sem lehet munkába állni. Igaz a legtöbbeket ez nem is zavarja, hiszen ők tovább akarnak tanulni, még ha csak kettesek is, csak akad egy „piti kis főiskola” ahová ennyivel is bejuthatnak... Ebbéli reményeiket sem a család, sem az iskola nem oszlatja szét. Senki nem áll melléjük, hogy „ebből elég, iratkozz inkább át egy másik iskolába, szakközépbe, vagy szakmunkás- képzőbe”. De a szülők sem verik a gimnázium igazgatójának asztalát, hogy olyan fakultációkat indítson, aminek — egy sikertelen felvételi esetén — hasznát is veheti a gyerek. Képezzék ki adószakértőnek, könyvvizsgálónak, — kapva kapnának érte a sorra alakuló kisvállalkozások. De nem, az iskolarendszerünk ennyire még nem társadalmaso- dott. Mindenki bízik valamiben. Az igazgató abban, hogy majd csak intézkedik a minisztérium, a szülő és a gyerek abban, hogy csak sikeredik az a felvételi, vagy ha nem, hát találnak egy jó munkahelyet a következő próbáig. És a vállalatok is bizakodnak, majd csak találnak munkaerőt valahogy. Amikor Glatz Ferenc, művelődési miniszter meghirdette oktatáskorszerűsítési elképzeléseit, teljesen kétségbe estem. A miniszter programja — félreértés ne essék — szerintem jó. Annyi csak a bajom, hogy ő találta ki, a miniszter. Sem a vállalatok — vagy azok érdekképviseletei — sem a szülői munkaközösségek nem követelték ki, hogy az iskola valóban az életre készítse fel a gyereket, a leendő munkavállalót. Hát mégis, kinek az érdeke, hogy ne csellengjenek a munkanélkülifiatalok százával, ezrével, s holnapután talán már tízezrével az utcán? A kultuszminiszternek egyedül kell kitalálnia, hogy vajon mire is lenne (lesz) szükségük a gazdálkodóknak? Senkinek sem fontos, hogy a felnövekvő generációk — szándékuk szerint — valóban hasznos tagjai legyenek a társadalomnak? A holnapra senki se gondol? A Hatvani Galériában Töprengő tárlatlátogatáson vJbádifrkiiitMh Csonbjotúdtn A Hatvani Galériában,& Délszigetet jubiláló napokban nyitotta meg Rózsa Gábor Nagy Árpádnak-az emlékkiállítását. Á széles alföldi síkságban és főleg Csongrádban otthonos egykori ötvös, grafikus Nagy Árpád élete vonul le itt, bemutatva nagyjából és jellemzésként mindaz, amit tudott. Megjelenítve azt is, amivé a kor, a korszellem neveltette őt. Hatvanöt évesen halt meg 1959-ben. Ars longa, vita brevis. Az élet rövid, a művészet hosszú. Vagy inkább azt mondhatnánk, hogy a kurta-furcsa életet túléli az alkotás, mindaz, amit a lélek kitermel, formába önt és olyan anyagba zárja, amely a teremtési hevületet megőrzi, örökséggé avatja. Az alkotás ugyanis jelzetként szolgál mindarról, amit a kor az emberrel tesz, vagy szelídebben fogalmazva, megmutatja, hogyan is engedett-engedelmeske- dett a korszak, a körülmények kényszereinek egy testestül-lel- kestül alkotásra,lelki kifejezésre érett művész, két háború által sújtottan, megrakva a mindennapi élet ezernyi gondjaival, családdal, megélhetési gyötrelmekkel. Miközben kikövetkeztetjük az elénk tárt művészi anyagból Nagy Árpádot, az embert, ha ez egyáltalán lehetséges, feltérképezhetjük azt a kicsinyke világot is, amit akkor, a két világháború között Magyarország képviselt. A monarchia felbomlása után kereste a magyarság sajátos szerepét ebben a megváltozott Kö- zép-Európában. Mindenekelőtt menekült a riasztó mindennapi valóság elől, eszmények, ideálok után kapkodott. Megélni szerette volna önmagát, felismerni, hogyan is juthatott idáig, mi is történt ebben az ezeréves históriában, hol volt az úttévesztés időbeli pontja, hogyan lehetne a mélyből felkapaszkodni, megkeresni azt a szintet, ahonnan még látni lehet a holnapot és az eget? A históriára is függesztette a szemét az akkori művész, hősöket álmodott, akik majd kivezetik a kiábrándult és kiábrándító jelenből. Nagy Árpád, az ötvös kénytelen volt felhagyni a nemes fémekkel való foglalkozást, mert a szegény országban nem rendeltek ékszereket. így és elsősorban ezért jött számára a grafika, a kis- formák olcsóbb eszközökkel szolgálható műfaja. És hát kik is lehetnek egy lerongyolódott országban a művészet pártolói? A jóbarátok, az ismerősök, a közvetlen környezet, netán az a városi, kisvárosi notabilitás, akinek műveltsége, érzéke is akadt a széphez. Ex librisek keletkeztek így, kevés papíron, belterjes szép alkotások sora. És mennyi leleménnyel, humorral, szeretettel! Ha megszületik 1939-ben május 1-én, Ábády Sanyika Csongrá- don, aki talicskában fekszik, amíg a gólya elszáll a feje fölött, az édesanyja népi viseletben, kiterjesztett két karjával — vállán tartja a bal kezével a lapátot, az ásó a földbe szúrva, a tarisznya a fa gallyára akasztva. A lapáton írva a 131-es szám, bizonyára az opus jelzete. És mennyi finomság a részletekben. És hogy ebben a családban az Abádyékban is akadt gond, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a csiz- más-nadrágos férfi igencsak va- kargatja a tarkóját. Vagy idézzük az ex libris Stephan Drahos megmintázását. A mű felső részén Jézus szamárháton vonul, vagy inkább ugrat, s körülötte állnak, inkább áhítattal, semmint magukba roskadva a hét múzsák. A felhők fölé emelt látvány alatt tornyok, kupolák, templomok, toronyházak, a városi világ részei, idealizált fantom-létezés, ahol a távoli erdők utalnának a temészet örök rendjére. Jaroslaw Dobrowolsky ex librisén két lovas, két lovag, lengyel és magyar címerrel felfestett pajzzsal fordulnak egymásra, a magyar mentében, a lengyel acélba öltöztetve: a középkort idéző jelenet ez, talán azzal a megszorító idegenséggel, hogy a háttérben a harmadik lovon győzelmi olajágat hoz a nemtőként rajzolt női akt. És ez a kitűnő mester haláláig csak morzsákat kaphatott az elismerésből. A magyar kultúrpolitika lehetetlenné tette sokáig azokat a kapcsolatokat a nemzetközi ex libris-világban, amik ma meghozhatnák egy ilyen minőség számára az elismerést. Ha kényszerből olykor dolgozott faliújságnak is, és ha élete utolsó négy évére még saját házat is mondhatott magáénak, a sorsa és annak alacsony járása megóvta őt a magasabb szintű elismeréstől. Mi legalább e kiállítás kapcsán hajtsunk fejet e teremteni-alkot- ni képes, türelmes és alázatos ötvös, grafikus emberi és művészi nagysága előtt. Farkas András Benkó-show Egerben Csütörtökön este egy tűt sem lehetett leejteni a körcsarnokban. Világot járt társulat gondoskodott a hamisítatlan dixielandhangulatról, közönségük rendre közbetapsolt, megjutalmazva a szólistákat igyekezetükért. Benkó Sándor a szokott módon magára vállalta az összekötő' szövegeket is, bizonyítva: nemcsak a klarinét billentyűinek virtuóza. Aztán Nagy Iván dalra fakadt, egy ifjú hölgy levélben kérte és kapta az Alexander’s Ragtime Band-et, s a publikum a zenészeké lett, akik közt ez alkalommal a Ki mit tud?-on feltűnt Lucky Boys trombitása is remekelhetett, hozzá nem is akárhogy. A marasztaló vastaps nyomán igazi parádés befejezést kerekített a csapat, feledtetve a produkcióhoz kissé méltatlan környezetet. (Fotó: Gál Gábor)
