Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
4, GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1989. július 29., szombat A SEGESVÁRI HELYÉBE A SZIBÉRIAI LÉP legenda átértékelődhet A halhatatlan A szibériai expedíció véget ért. Előbb a TASZSZ hírügynökség borzolta fel a kedélyeket, hogy aztán kíváncsiabban akarjuk figyelni a további fejleményeket. Egymásnak ellentmondó vélemények csapnak össze, s ez így van jól: az ellentétek ütközésében tisztulnak igazzá az emberi érzések és indulatok. A kételkedőket nem nyugtatja meg a félig feltárt valóság; az új legenda hevületében lobogók is óvatosabbak lesznek, s megnövekedett felelősségük tudatában fürkészik a tudósok a tényeket, hiszen az állásfoglalásuktól függ az új legenda hitele. S az, aki csak távolról figyeli az eseményeket, nem tudja, annak örüljön-e, hogy a személyében igazolt végre visszatérhet az anyai földbe, vagy töprengjen a költő szavain: „Meghalni az emberiség javáért/Mily boldog, szép halál- / Szebb és boldogabb/Egy hontalan élet minden kéjmámoránál.” Különös sors jutott Petőfi osztályrészéül. Születése helyének jogáért városok versengtek, mint küzdött valamikor nyolc város Homéroszért. Volt hányatott szegény diák, rajongó szerelmes, vándorszínész és lapszerkesztő, idegen nyelveket beszélt s klasz- szikusokat fordított, volt honvéd őrnagy Bem apó oldalán, de mindenekfelett poéta volt. Sugaras tisztaságban és kristályos mélységben találkozott benne a gondolkodó ember, a költő és a politikus, aki kora történéseire bámulatosan érzett rá, szédületes gyorsasággal tudott azokra reagálni, és ha kellett, az eseményeknek irányt is szabni. És mindennek megvalósításához mindössze 26 és fél év állott rendelkezésére: ennyit engedélyezett számára a születésétől Segesvárig eltelt Idő. Ha nem foglalta volna le az irodalomtörténet a francia Rimbaud-nak a „kölyök-zseni” jelzőt, valami hasonlót kellene most a mi Petőfink számára kitalálni. Halálába a nemzet nem tudott belenyugodni. Ál-Petőfik bukkantak fel itt is, ott is, hogy learassák a nem nekik járó babért. Nemzeti megmozdulások írták lobogójukra a nevét: hozzá méltók és méltatlanok. Eltűnése, sorsának alakulása, sírjának helye azóta is izgatja a kutatók fantáziáját, s keresik nyughelyét hazai földön, s most Szibéria jeges hótakarója alatt. De hát miért is keressük holtak között, hiszen ma is köztünk él verseiben és a rá- emlékezésben. Verseit szavalja a kisdiák, és elmélyül a költő mondanivalójában a tudós. S ő minden időben figyelmet érdemlően szól hozzánk. Vajon lehet-e érzékletesebben megszólaltatható az édesanya iránti szeretet, mint ahogy ő oktatja testvéröccsét: „... szeresd, tiszteld, imádd!/mi ő nekünk, Azt el nem mondhatom,/Mert nincs rá szó, nincs rá fogalom./De megmutatná a nagy veszteség,/Ha elszóh'taná tőlünk őt az ég”... Kívánhat-e gyermek apjának küzdelmes élete jutalmául többet, mint ő a „jó öreg kocsmárosnak”: „Áldja meg az Isten mind a két kezével! ” Ä Petőfi-kutatás még sokféle meglepetést hozhat, s új adatokkal bővítheti az irodalomtörténeti képet, de a költeményeiben elénk rajzolódott Petőfí-kép változatlanul megmarad bennünk: az is, ahogyan a hazáért minden áldozatra kész hazaszeretet él benne: „Szabadság, istenem, még csak addig éljek, hogy egykor érted haljak én meg”. Ha idegen földön is érte őt utol a halál, a hadifogoly halála számunkra, szemünkben hősi halál. Megváltozott körülmények között, új frigyre lépve is, próbáljuk megérteni a Szeptember végén költőjét, és nem kételkedünk „búcsúja” őszinteségében: „Tán megcsonkítva térek vissza majd, de akkor is szeretsz te engemet, mert istenemre, amint elviszem, épen hozom meg hű szerelmemet.” Egy versében így mereng: Leend-e haszna verseimnek, Túlélik-e majd apjokat? Ragyognak-e holdként fölöttem, Ha sírom éje befogad?... A költői kérdésre a történelem mondott igent; a legendák pedig tovább élnek. A segesvári legenda helyébe talán a szibériai lép. A Megamorv-expedíciónak és benne Morvái Ferenc szerepének értéke az emberi megítélés feladata. De a vállalkozás erkölcsi jelentősége elvitathatatlan: arra a Petőfire irányította a figyelmet, akinek elsekélyesedett napjainkban is bőséggel van mondanivalója számunkra. A kutatásban résztvevők hozzájárultak ahhoz, hogy joggal idézhessük Petőfire vonatkoztatva is, amit Arany János mondott Széchenyiről: Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl, Hanem lerázva, ami benne földi Egy éltető eszmévé finomul, Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik, Melyhez tekint fel az utód erény^ Óhajt, remél, hisz és imádkozik... Abkarovits Endre „Csodálkozom a nyilatkozók naivitásán*' Tisztelt Szerkesztőség! Napokig töprengtem azon, hogy a Népújság 1989. július 21-i számában — Szalay Zoltán aláírással — megjelent Petőfi- üggyel kapcsolatban tollat ragadva, felháborodásomnak adjak kifejezést. Életem során először teszem ezt. Nem vagyok híve a reflektor- fényben való hivalkodásnak. Éppen ezért nem állok a fotófelvevő elé, mint egyesek. Nagyon csodálkozom a nyilatkozók naivitásán. Elismerem, hogy mindenkinek joga van kételkedni. Magam is csak reménykedem. Az azonban egyenesen felháborító, ahogyan a középiskolai tanár úr és az irodalomtörténész úr nyilatkozik, megállapít, rágalmaz. Minden megállapításukból kitűnik, hogy annak drukkolnak, hogy ne legyen igaz Petőfi földi maradványainak megtalálása. Hisz egy otromba legenda dőlne össze. Az ugyanis, hogy a szászok, románok egy közös sírba dobták sebesülten Petőfit, azzal a felkiáltással, hogy „dögölj meg te is, kutya ”. Nem hisznek a négy szovjet, két amerikai, a magyar antropológusoknak és az ott lévő bizottságnak. Hisznek azonban a tévében nyilatkozó egy személynek, aki talán valami okból kimaradt a kalapból. Nem hiszem, hogy hallottak volna a nagymarosi vízi erőművel kapcsolatos szakértők ellentmondásairól. A Celladam vagy az égési sérülésekkel kapcsolatos hercehurcáról. Ők jobban hisznek Haynau, a császári és cári tisztek legendás nyilatkozatainak, akikről mindenki tudja, hogy halálos ellenségeink voltak. Ezen érdemes elgondolkozni... „Úri” bitangok mindig voltak, vannak és lesznek is, míg világ a világ. Azt mondják, Morvái önreklámot csinál. Erre neki nincs szüksége. Százmilliókat hoz az országnak keményvalutában. Jut ebből még közvetve a hitetlenkedő tamásoknak és az ellendrukkereknek is. Azt hiszem, hogy ezek a gán- csoskodók attól félnek, hogy Petőfi végtisztességadását millióan tisztelnék meg jelenlétükkel. Úgy gondolom, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a hazai „úri” bitangok mindent elkövetnek, hogy ne derüljön fény az igazságra. Még hogy csak 70 százalék lehet. Nevetséges!!! Ki az a szakbarbár? Már hogy Sztálinék emléket állítottak volna Petőfinek. Ez pénzbe került volna, nem úgy, mint a zászlók. Különben is, az más tészta. Még hogy az 1940 — 42-es években is téma volt már ez az ügy. Két ellenséges ország között? Ugyan uraim, ne nevettessenek! Ami pedig az azonosítást jelenti — ma már egy hajszálból is sok mindent meg lehet állapítani. Állítólag nem találtak egy sor írást sem Petőfitől. Lehet, hogy tartósan megbetegedett szellemileg, a szabadságharc leverése miatt. Lehet, hogy eltitkolt mindent, ami a múltjáról vallott volna. Tudta jól, hogy ha bármilyen hír érkezik felőle — akkor halál vár rá. A császár és Haynau keze messze elért, és a szövetséges cári Oroszország is kiadta volna. Valószínű, azért nem üzent feleségének se, no meg elképzelhető, hogy tudomására jutott feleségének újra férj- hezmenetele, még a gyász kötelező idejének lejárata előtt. Nagykereskedő családba nősült be. Tudnivaló, hogy a kereskedőknek nagy kapcsolataik voltak a külvilággal. Ézért eljuthatott sok mindenről hozzá a hír. Talán mindvégig betegeskedett. Lehet, hogy írt is, oroszul vagy latinul, de minek? Kinek? Maga élete ellen? Sok ellenséges horda vonult át azon a területen azóta. Nem hallottunk talán arról, hogy 1944 — 45-ben az Alföldön még az ajtófélfát is feltüzelték, nemcsak a papírt. Nagyon nagy rajongója vagyok Petőfinek. Gyerekkorom óta szeretem verseit, családommal együtt. Mind a négy gyermekemnek első komoly könyv volt, amit megvettem. Igyekszem kilenc unokámnak is megvenni. A sorsom sok mindenben hasonlatos volt Petőfiéhez. Alföldön születtem és éltem 40 évig, arrafelé, ahol Petőfi úgy otthon érezte magát. Megadatott az a boldogság is, hogy négy nappal a tragikus nap előtt, 1944. március 15-én, széles nemzeti szalaggal a vállamon én szavalhattam el a Talpra magyart egy kis alföldi városban. Bejártam az ország minden táját, s ettem a sorsüldözöttek keserű kenyerét. Nagyon reméltem, hogy nem gyalázták meg a segesvári csata után szeretett költőnket a hullarablók. A szemtanúk beszámoltak arról is, hogy zubbony nélkül, fehér ingét lobogtatva a szél, futott a kozák lovasok elől. Mentő lehetett számára egy fa vagy egy fűzfabokor is. Nekem elhihetik, van fogalmam arról, mit jelent ilyen esetben az életösztön. Nincs is teljesen észnél az ember, amikor menekül. Mocsár és nádasok közt bújva, folyókat többször átúszva, Brjanszktól Kijevig gyalog futottam, mint magyar katona az üldöző lovas kozákok elől. Főként éjjel osonva tudtam csak életemet megmenteni. Petőfi pedig nálam ezerszer okosabb ember volt. Lehet, hogy mindaz hipotézis, de szívemből kívánom: adja a magyarok Istene, hogy magyar földben legyen végső helye a hon véd őrnagynak, szeretett, drága forradalmár költőnknek. Maradok régi, hű olvasójuk. Ui.: Nagy örömet szereznének nekem — egy 70 éves, idős, megfáradt, egyszerű embernek —, ha végső kívánságomat teljesítve, leközölnék levelemet teljes terjedelmében a Népújságban. Vehető utolsó kívánságnak is. Félreértések elkerülése végett közlöm, hogy semmiféle honoráriumra nem tartok igényt. Címemet azért nem közlöm, hogy véletlenül se higgyenek kérkedőnek, és elkerüljem az esetleges zaklatásokat is. Levelem kizárólag a Petőfi-ra- jongást van hivatva szolgálni! Abban a reményben, hogy Önök nemcsak vizet prédikálnak. Maradok tisztelettel: Eger, 1989. július 25. Nyílt válasz az MDF Heves Megyei Szervezeteinek Egyeztető Tanácsához Az Országgyűlés ez év júniusi ülésszakán vettem részt, amikor a megyei lapból értesültem felszólításukról: önként mondjak le képviselői megbízatásomról. Váratlanul ért ez a hír, persze nem az újdonsága, hanem példae- rejűsége. Hiszen e hazában már tucatnyi esetben fordult elő képviselők visszahívásának kezdeményezése. Miért ne kerülhetne sor ilyenre Heves megyében is, éppen az MSZMP volt megyei első titkára eseté- ben? Azért fogtam tollat, mert úgy érzem, nemcsak Önöknek tartozom válasszal, hanem választóimnak is. Az MSZMP-ben eltöltött évedet Heves megye — ezen belül a 4. számú választókörzet — érdekében végzett szolgálatként fogtam fel és végeztem. A lelkiismeretem tiszta tetteimért, a múltamért. Nekem az a véleményem, hogy engem Heves megye 4. számú választókörzete állampolgárai kettős jelöléssel törvényesen választottak meg. Ezért nekik tartozók erkölcsi és politikai felelősséggel munkámért. Ezt erősítették meg bennem a választóimmal való rendszeres találkozások falugyűléseken, beszámolókon, tanácsüléseken, fogadóórákon, más fórumokon. Jóleső érzés, hogy többen kifejezésre juttatták elismerésüket a választói érdekek képviseletéért, a közügyekkel, a lakossági kérelmekkel, panaszokkal való foglalkozásért, és biztatást adtak további munkámhoz. A békés átmenet, a demokratikus átalakulás jegyében végzem munkámat a törvényalkotásban, a Kereskedelmi Bizottságban, a lakosság körében a képviselői körzetben. Úgy vélem, hogy céljainkat csak demokratikus eszközökkel lehet szolgálni. Ezért nem a lemondásokra való felszólításokban, a visz- szahívások szervezésében látom a megoldást, hanem a kölcsönös bizalmatlanság oldásában, a szabad, demokratikus választásokban. Ami tehát a felszólításra vonatkozó válaszomat illeti: nem lépek vissza, nem mondok le országgyűlési képviselői tisztségemről. A választóimtól kapott biztatás erőt ad nekem ahhoz, hogy ne hátráljak meg, hogy tovább szolgáljam az állampolgárokat. Maradok mindaddig, amíg támogat a 4. számú választókörzet állampolgárainak megtisztelő bizalma, amely elsőtitkári tisztségem megszűnése óta is erőt és hitet ad számomra. Hitet ahhoz, hogy — mint mindenkinek e hazában, akinek tisztességes a szándéka — nekem is helyem van a demokrácia ügyének szolgálatában. Barta Alajos a 4. számú választókörzet országgyűlési képviselője Még mindig a PKK-ról Az dönts akié a felelősség A felsőtárkányi ifjúsági tábor jövőjéről már több fórumon is vitatkoztak az érintett ifjúsági szervezetek. Állásfoglalások, egységes véleményt tükröző nyilatkozatok is születtek ezzel kapcsolatban, amelyeknek lapunkban is helyet adtunk. A kérdés azonban, hogy tudniillik mi lesz a PKK sorsa, úgy tűnik, korántsem dőlt el. A napokban ugyanis újabb egyeztető fórumot tartottak a különböző szervezetek képviselőinek részvételével. Hogy miért? Több ok is van. Az egyik ezek közül, hogy az Egri Újságban „Az egri ellenzéki kerekasztal elutasítja a Skála Duett bevonását”című, rövid lélegzetű írás jó néhány olyan pontatlan megállapítást tartalmaz, amely nem egészen fedi az igazságot. Részben ezeket is tisztáztuk Nagy Imrével, a Hemisz megyei szervezetének elnökével, legutóbbi beszélgetésünk során. — Kezdeném azzal — mondja az elnök —, hogy a legutóbbi fórumra kevesebb érdeklődő jött el, mint az előző, hasonló rendezvényekre. Ez részben azzal is magyarázható, hogy jelenleg úgy fest a dolog, hogy túl sok variációs lehetőség nincs a tábor megtartását, fenntartását illetően, így az érdemi döntés meghozatalában viszonylag kevés szerepe van a vitáknak. Ezekre elsősorban azért van szükség, hogy minden szervezet tudja, hogy a Demisz nem ragaszkodik a tulajdonjog gyakorlásához. A fő kérdésben egyetértünk mindannyian, hogy a tábor az egész megye ifjúságát kell, hogy szolgálja. A probléma ott kezdődik, hogy a megyei tanács képviselőivel folytatott szóbeli tárgyalások alapján az derült ki, hogy a tanács nem lát rá lehetőséget, hogy állami költségvetésből biztosítsa a létesítmény fenntartásához szükséges évi 7 millió forintot. Épp ezért az elmúlt másfél hónap során számba vettük az egyéb alternatívákat is. Gazdasági szakemberekkel, politikai szervezetekkel tárgyaltunk, hogy minél optimálisabb megoldást találjunk. Egy bizonyos. Január 1-jétől a tábornak mindenféle támogatás nélkül, önállóan kell gazdálkodnia. Ez két módon lehetséges. Ifjúsági alapítványt hoznánk létre, amely önálló jogi személyként rendelkezne a vagyonnal, s a kezelői feladatokat egy kuratórium látná el. A másik eshetőség a tanácsi hozzáálláson múlik. Ha ugyanis állami tulajdonba kerül a tábor, akkor egy ifjúsági bizottság felügyelhetné a szükséges területeket. Ez utóbbira viszont kevés a remény. Mindenesetre az alapítvány ötletével egyetértő ifjúsági szervezetek, közösségek részvételére, tanácsaira föltétlenül számítunk, s erre külön is felkérjük majd őket. Á gazdasági kérdéseket illetően egyelőre elkerülhetetlennek látszik, hogy bérbe adjuk a tábort, természetesen a megyei ifjúság érdekeinek előtérbe helyezésével, azaz határozott garanciákkal. Ezeket részletesen kidolgozzuk majd, hozzáértő szakemberek segítségével. Az már most biztos, hogy igényt tartunk meghatározott számú olcsó nyári és korlátozott számú téli szálláshelyekre. Az étkezést üzemi étkezési norma szerint kell megoldani, az egyéb szolgáltatásokra pedig külön-kúlön megállapodást kötünk. A szerződést minden bizonnyal évente újra és újra áttekintjük majd, hogy rugalmasan alkalmazkodjunk az igényekhez. Ha a leendő bérlő valamilyen beruházást tervez, azt velünk egyeztetnie kell. Fontos ezenkívül az állag megóvása is, hiszen a PKK most rendkívül jó állapotban van. Erre azt hiszem, a legjobb garancia az üzleti hasznosítás, hiszen az üzemeltetőnek elemi érdeke a színvonal őrzése, emelése. * * * A döntés nem halogatható, s ahogy telik az idő, egyre inkább érezhető: az elhúzódó viták, a már-már reflexszerűen felmerülő kételyek nem segítik az ügyet. Látni kell továbbá, hogy itt politikai egyezkedésnek már nincs túl sok értelme, hiszen a Demisz nem kíván, igaz nem is tudna tulajdonosként rátelepedni a táborra, másrészt őket terheli a felelősség azért, hogy január 1-jétől továbbra is fogadóképes legyen a létesítmény. S ha már egyszer kényszerpályára került a dolog, maradjon legalább az ésszerű kompromisszum: a nem túl kecsegtető megoldások közül a jobbat választani. A Hemisz augusztusban versenytárgyalásra bocsátja a tábort. Bízunk benne, az nyeri meg, aki a leginkább elfogadható „üzletet” ajánlja. Barta Katalin
