Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-22 / 171. szám
A tősgyökeres nemesi családból származó Rádayak ősi fészke évszázadokon át Ludány volt. Amikor azután Ráday Pál, II. Rákóczi Ferenc titkára 1705-ben nőül vette Kajali Klárát, hozományként vele kapta Pécelt is. Ez időtől a Ráday név összefonódott a valószínűleg honfoglalás kori, bár jelentéktelen faluval, amely nevét Péciltől, Péter király egyik tanácsadójától eredezteti. Ráday Pál, a hajdani fejedelmi titkár, nem követte fejedelmét a számkivetésbe. Gazdálkodott és elkezdett építkezni. A ludányi kúria bővítése után felhúzatta Pécelen emeletes rezidenciáját, s a gazdasági épületeket. Az új ház „U” formára készült, és a kortársaknak megnyerte a tetszését. Bél Mátyás, a neves földrajztudós könyvének Pest megyét tárgyaló fejezetében azt írta róla, hogy „elegáns módon, kastély formára” épült. S amikor a ludányi kúria leégett, Pécel lett a család központja. Itt látta vendégül Ráday Pál a külföldről hazatért, s munkát kereső Mányoki Ádá- mot, Rákóczi egykori udvari piktorát, aki hosszúra nyúlt vendégeskedése alatt megfestette az egész Ráday famíliát. Ráday Pál az 1713-ban született Gedeon fiától azt kívánta, hogy a politika helyett a magyar irodalom és kultúra felvirágoztatásán munkálkodjék. Ezért különböző külföldi egyetemeken iskoláztatta. Atyja 1733-ban bekövetkezett halála után anyja hazahívta, s ez időtől őt tekintették a család fejének. Ráday Gedeonnak már fiatal korában tekintélyt szerzett értékes könyvtára és nagy tudása, ő maga is foglalkozott irodalommal. Elsőként kísérelte meg verseiben a nmet szótagmértékkel egyesíteni, s így megalkotta az úgynevezett Rá- day-verselésmódot, azaz a Rá- day-versnemet, és újításával erősen hatott a magyar nyelvű költészet fejlődésére. Egyébként ő hívta fel a figyelmet a Zrínyiászra, Zrínyi „Szigeti veszedelem” című művére. Anyja, majd öccse halálával a péceli birtoktest is Ráday Gede-, on kezébe kerül, aki itt hamarosan, 1756-tól, nagyszabású építkezésbe kezd: az addigi kúriát kastéllyá építteti át a híres pesti építésszel, Mayerhoffer Jánossal. Nem volt könnyű vállalkozás, mert a Rádayak nem tartoztak az igazán gazdag nagybirtokosok közé, s az építkezés, amely 1777-ig húzódott, csak úgy nyelte a forintokat. A kastélyon 15 évig dolgoztak a mesteremberek. Ráday 40 ezer forint kamatait fi- zetgeti hosszú-hosszú esztendőkön át. Irigyei még élete utolsó éveiben is azt terjesztik róla, hogy nem tud kilábalni adósságaiból. „Igenis, vannak adósságaim — válaszolta —, de kinek nincs ma Magyarországon? De én legalább olyan dolgokra költők, mint amilyen a péceli kastély, és ez megéri az áldozatot.” Ráday az építkezésnél nem használt jobbágyi robotot, hanem csak napszámban dolgoztatott, ami ritkaságszámba ment a XVIII. századi Magyarországon. Aztán elkészült a kastély. Széles, kiugró középrészét — amely a dísztermet foglalja magába — páros falpillérek tagolják. Az alig kiemelkedő oldalrizalitokat timpanon koronázza, valamikor címereket fogva közre. A csigavonalas, vörös kőkonzolokon nyugvó erkély ellensúlyozza a középrész kissé túlzott méreteit. Az erkély kovácsoltvas rácsa valóságos iparművészeti remekmű. Hepfner János gyöngyösi lakatos műve, a részben megmaradt ablakrácsokkal együtt. A kastélyhoz melléképületek, gazdasági építmények csatlakoztak, nyugati sarkához pedig templomot emeltetett Ráday Gedeon, akinek élete alatt lehetett Pécel fénykora. Nem azért, mert a család a társadalmi ranglétrán nagyot emelkedett, hanem mert a péceli kastély ekkoriban lett az egész magyar szellemi élet központja! Híres könyvtára és nagy műveltsége országos tekintéllyé emeli. Mindenünnen hozzá fordultak irodalmi, tudományos és református egyházi ügyekben tanácsért, támogatásáért. Kazinczy Ferenc és Batsányi János őt tekintették irodalmi vezérüknek. Két magyar újság megjelenését támogatja. Ráday Gedeon bírálta el a fiatal magyar írók, költők munkáit, s ő maga is ír az irodalmi lapokba. E tevékenységét az uralkodó, II. József is nagyra értékelte, és 1782-ben báróságot, majd 1790-ben grófi címet adományozott neki. Pedig Ráday Gedeon sohasem vált udvari emberré, 1792-ben bekövetkezett haláláig lankadatlan buzgalommal szolgálta hazáját, mindenekelőtt a magyar irodalom ébresztését és a művelődést. Mindennek egyik ma is látható jele hatalmas könyvtára volt. Már apja kezdte gyűjteni a könyveket, de a nevezetes Ráday- könyvtár igazi létrehozója Gedeon volt. Sokak szerint kastélyát is azért építtette, hogy legyen hova elhelyeznie könyveit. Ebben van is valami igazság, hiszen a legszebb freskókat a nagy, központi könyvtárteremben találjuk, ahol a kilenc mezőre osztott mennyezetet a különféle tudományokat megszemélyesítő alakok díszítik. A festményeket Schervitz Mátyás budai művész készítette 1763-ban 50 körmöd aranyért, ami abban az időben nagyon csinos summa volt. De erre sem sajnálta Ráday a pénzt. Könyvei ösz- szesen hat teremben sorakoztak aranyozott, faragott, fehér polcokon, fehér pergamentbe vagy barna bőrbe kötve, aranyozva. Legnagyobb szeretettel a régi magyar könyveket gyűjtögette. Marosvásárhelytől Pozsonyig mindenütt kerestette az ilyeneket. Közöttük sok az egyetlen példány. Zrínyi „Ne bántsd a magyart” című művét is Ráday eredeti példánya alapján adták ki újra. Az utódok a 12 ezer kötetes könyvtárat 1861-ben 40 ezer forintért eladták, ez képezi ma a Duna-melléki Református Egyházkerület Ráday Könyvtárának gerincét. Az 1825. évi péceli tűzvészben a kastély is súlyos károkat szenvedett. Egyebek között elpusztult a híres képgyűjtemény. A kastély rendbehozatala 18 ezer 522 forintba került, a kárt 60 ezer forintra becsülték. A Rá- day-grófok még kijavíttatták az épületeket, de 1872-ben — a család rossz anyagi helyzete miatt — kalapács alá került Pécel. A félig gazdátlan kastélyt 1953 — 56- ban állíttatta helyre a MÁV. Az épületben ma kórház van. Csonkaréti Károly A teve és a hőlégballon Izrael: Gazdája, egy beduin nő társaságában Őszinte érdeklődéssel figyeli a sivatag hajója repülő „kollégáját”, a léghajót, amikor másodszor rendezték meg az izraeli hőlégballonos jóakarat-fesztivált a Negev- sivatagban. * Kétéltű jármüvek versenye Franciaország: Egy Citroen - 2CV típusú gépkocsi „halad” a vízen, az évente megrendezésre kerülő kétéltű járművek versenyén, a francia tengerpartnál. Az autót egy katamaránra szerelték, hogy a vízen is tudjon „járni”. (Telefotő - MTI Külföldi Képszerkesztőség)-:í A Rádayak és Pécel NÉPÚJSÁG, 1989. július 22., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE Úti napló a XVII. századból Csombor Márton uram visszaemlékezései — Pesttől Debrecenig hét napig tartott az út — Európa nagyvárosait is bejárta Sokat olvastunk már nyugtalan vérű magyarokról, akik nyakukba vették a világot, és elindultak szerencsét próbálni. Ilyen vállalkozó szellemű, bár kevésbé híres utazó volt Csombor Márton uram, aki pedig igencsak megérdemelte volna a nagyobb babérkoszorút, lévén magyar, bátor és roppant kíváncsi ember. A XVI. század végén született Szepesi Csombor Márton, valahol egy húesincs faluban, és ha nem lenne színtiszta igazság minden, amit róla írunk, sokan talán még mesének is gondolhatnák történetét. Annyi bizonyos, hogy a legnyugtalanabb vérű magyar lehetett e korban, mert különben nem szánta volna rá magát arra, hogy a korabeli viszonyok között a fél világot bejárja. Dicséret neki mindezért, de kiváltképpen amiatt, hogy utazásainak történetét ki is adta, írásba is foglalta, így az megmaradt az utókor számára. Személyéről bizony keveset tudunk, amiből arra lehet következtetni, hogy roppant szerény ember volt, nem önmagát tartotta érdemesnek méltatni, sokkal inkább azt, amit látott. Útileírásából még következtetni lehet egynémely dolgára, nevezetesen, hogy éles eszű, jól látó, világos ítéletű, tanult ember lehetett, amire az is utal, amit önmagáról út: — Danzigban két esztendeig „scolában” jártam. Innen átmenten Franciaországba, majd Angliába, Dániába, Németalföldre, későbben Lengyel és Cseh országokba... Ám ne vágjunk a dolgok elébe, méltassuk előbb egy kicsinység azt, hogy a XVII. században az utazás rendkívül merész, mondhatni kalandos vállalkozás volt, sőt — amint maga Csombor uram is említi — veszedelmes. Minderről csupán „említést” tesz, és ahelyett, hogy sopánkodna, vagy ehhez hasonlókra vesztegetné a szót, inkább tapasztalatait, megfigyeléseit közli velünk. Ha kellő értéke szerint akarjuk becsülni Csombor Márton magyar utazó vállalkozását, akkor azt is gondoljuk meg, hogy az ő világjárása után kerek száz esztendővel kezdenek csak megindulni hazánkban a postakocsik. A legelsőt a XVIII. században indítja el Németországban a Taxis család. Az „Atene- um” című folyóirat 1839-ben a következőket írja egyik kis tudósításában: „Az előtt Pesttől Debrecenig hét napig tartott az út, de most négy nap alatt Székesfehérvárról Debrecenbe jutottam. E gyorsaságon méltán csodálkozhatsz nyájas olvasó, de hát gyorsított postakocsin jöttem.” Vegyük tehát sorjába Csombor XVII. századbeli útleírásait, olvassuk azok némely szemelvényeit: a franciák fővárosát, Párizst így látta:— „A város három részre vá- lasztatik az folyóvíz miatt, amelyet Seine folyónak neveznek. Ez három várost drága szép hidak foglalják össze. Némelyik hídon nemkülönben, szintén mint Londonban, egész városok vannak, de az csuda, hogy fahíd némelyik, mégis oly nagy utszák vannak rajtok, ember lehetetlen dolognak ítélné lenni, hogy csak két holnapig is oly nagy terhet megtartana, ki mindazonáltal, hatvan, hetven esztendeig is megáll.” A derék magyar utazó természetesen szét is néz a házak között, és semmi nem kerüli el a figyelmét. így ír a továbbiakban: „Az Parlament háza egy szertelen nagy épület, egész ut- szának ítélné az ember. Ezelőtt három holnappal nagyobb része egész a pádimentumig leégett volt, kiben mivelhogy elekül fogva minden francia királyoknak statnája benn volt, az padlásoknak omlása miatt több kár lett hetvenezer arany forintoknál. Az Parlament mellett vagyon egy iromba rácsos ház, ahová az éjszaka talált holttetemeket gyűjtötték.” Ha nem untatjuk olvasóinkat, még szívesen idéznénk a derék magyar utazó, Szepesi Csombor Márton uram párizsi megfigyeléseiből, amely az említett sajtóban látott napvilágot. „Párizs városában van ötszáz derék utsza, mindenféle eleség- nek annyi bősége, szombatnapon ha látnád, ítélnéd, hogy az egész ország ökrét, juhát madarát és kenyérit oda hordották fel. Ez a város nemcsak birodalmára, de nagyságára képest is egész Francia országnak feje...” Világjáró magyarunk bizony — úgy tűnik — alaposan megkedvelte Párizst, mert ide vonatkozó útinaplóját így végezi be: „Ki ne kívánkoznék ilyen szép dolgokat látni! Bizony, az egész ez ideig való bujdosáso- mat és annak terheit e város elfeledtette velem, oly igen, hogy mintha szerelmes hazámat kellett volna elhagynom, midőn belőle kijövék.” Őszinte szavak ezek és azok szintúgy, amelyek Európa többi városáról szólnak. Milyen szerencse és öröm, hogy e derék magyar vette a fáradságot, és nem csupán elmesélte, hanem le is írta élményeit. Lássuk, mit ír Londonról a derék utazó: „Nagy városit láttam én már az eljött országoknak is, de ehhez hasonlót eddig nem. Hídja, az 77iames folyóvize által, nagy csodája Angol országnak, ki csak maga is egy várost tenne, rajta egy templom, és kalmároknak számtalan árusháza. Az király kastélya az nagy víz felől, magas kőkerítéssel, négy toronnyal négy szegelete minden ékesség nélkül való. Ez vár előtt vagyon több 285 öreg rézál- gyuknál, melyeket őfelsége, az jó emlékezetű Erzsébet királyné az tengeri harcban nyert az spanyoloktól. „Hollandiához képest nem drága hely London, de mi reánk bizony drága, mert öt garas ára kenyeret főzelékje mellett is egy ember elkölthet.” Az utazót nyilván lenyűgözte London nagysága, és ámulatba ejtette gazdagsága még akkor is, ha neki, a szegény utasnak bizony szűköcskén kellett élnie. Derék magyarunk mindent látott és megfigyelt, mindenről volt véleménye: — A városnak felső végén a Westmister mostan főscolává tétetett. A deákok felette szép, külömböző ruhákban járnak. Mikor a scolában voltak, lehettek úgy vagy hatszázan. Nagy rettenetes temploma az Westminsternek, kiben mostan a királyok temetkeznek. Ebben nyugszik Erzsébet királynénak teste, az ő nénje Stuart Mária, Skótországnak királynéja, az mostani Jakab királynak anyja.” Lenyűgöző olvasmány Csombor Márton útirajza, még a nehézkes nyelvezete sem tudja letétetni az emberrel ezt az írást. Amsterdamról is megemlékezik a derék magyar utazó: „Amsterdam vagyon a német Oceánus tengernek morot- vája mellett. Lakos népét számítom kétszázezerre, minden idegeneken kívül. Utszáin nemkülönben, mint Velencének mondják, mindenütt hajón járhat az ember. Fundamentuma egészben csak faoszlopokon áll. Ha valaki házat épít, az először égerfaoszlopokat ver a vízbe, és csakis azokra kezdheti az építkezést. Utszái szépek, tiszták, tisztábbak minden városnál, amelyet csak eddig láttam. Elkápráztató bájjal ábrázolja az utazó a várost, amely számára egy rövid ideig otthont, vagy inkább hajlékot adott. így folytatja észrevételeit: „Sok szép scolák, nevezetes könyvnyomtatóműhely, árutartó patikák, szép mulatóker- tei is vannak e városnak.” Érdekes, hogy írásában később, mintha állításait utólag magyarázni akarná, visszatér egyes dolgokra. Nyilván tetszik neki Amsterdam tisztasága, amit nem csupán megállapít, de meg is magyaráz. íme, Amsterdamban már akkor — sok-sok esztendővel ezelőtt — megvalósították a sétálóutcákat... „Az utszák mind éllel felvert téglákból állanak, gyakran még mázosak is. Tisztaságukat meg- tarttyák, mert oda szekér soha bé nem megy, lovon is nem más, hanemha valamely fejedelem avagy nagyúr...” Minden magyar méltán lehet büszke alig híres utazónkra, aki vándorlásai során oly hűséggel és igyekezettel iparkodik visz- szaadni a látottakat, hogy azok manapság is hitelességgel és történelmi értékkel szolgálhatnak minden európainak. Szepesi Csombor Márton bejárta Európát. Megfigyelései mindenütt lényegbe vágóak, és szemléltető módon hozzák elénk a XVII. század Európáját íme, ismét egy magyar, akire büszke lehet a nemzet... Szalay István
