Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-22 / 171. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. július 22., szombat ^HÉTVÉGE Sinkovits Imre: „A hallgató többséget kell szólásra bírnunk...” Bölcsőtől a koporsóig Kanász marad, akinek a nevelője kanász — Halló, kedves Sinkovits Imre! Köztudott, hogy ön a poli­tizáló színészek közé tartozik. Ezt a tényt mennyire tartja fon­tosnak az ember, illetve a színész szempontjából? — Ott kezdem, hogy Magyar- országon színésznek lenni min­dig egy sajátos feladat volt. Elég arra utalni, hogy a magyar szín­ház megszületése már önmagá­ban egyfajta politikai cselekedet volt. Mire is gondolok? A ma­gyar színészetet az anyanyelv vé­delme, a nemzeti identitás hozta létre, mégpedig szemben egy idegen hatalom nyelvével, kultú­rájával. Nos, ilyen értelemben tartom magamat is — idézőjel­ben — politizáló színésznek. Amikor a pályára kerültem, en­nek még nem voltam tudatában. Engem a játék vonzott e hivatás felé, az, hogy az ember más lesz, mint aki, s hogy ezzel szórakoz­tatja a közönséget. Hogy idehaza színésznek lenni többet jelent puszta szórakoztatásnál, hogy a feladatunk a gondolkodásra késztetés, a nemzeti közösségi érzés felébresztése, arra csak érettebb koromban jöttem rá, sok-sok barátom hatására. Em­líthetném itt — a teljesség igénye nélkül — Illyést, Csoórit. Né­meth Lászlót, Tamási Aront, Borsos Miklóst, Nagy Lászlót, Simon Istvánt, Fodor Andrást, Szakonyi Károlyt. Részint a mű­veik hatottak rám, részint a sze­mélyes kapcsolatok, jóllehet, ko­rábban is fogékony voltam min­denre. — Hogyan látja azokat a fo­lyamatokat, amelyek most az or­szágunkban zajlanak? — Nehéz pontos képet adni, nehéz megfogalmazni az érzései­met, de megpróbálom. Mostan­ság egy hét alatt több történik, mint azelőtt két-három évtized során. Ez egyfelől örömmel tölt el, mert ez természetes reakció az elmúlt negyven évre, amikor is az egyéni gondolkodás, a személyes vélemény nem kapott teret, ha­nem mindenféle szerencsétlen, ostoba korlátba ütközött. Ter­mészetes, hogy ez most átcsapott egy másfajta ritmusba. Hogy egy képpel éljek... A hegyről hirtelen lezúduló zápor nemcsak élteti a hegyen lévő kertek növényeit, a szomjas földet, hanem rengeteg zúzalékot is magával sodor, és — sajnos — földet is. A hegy lábá­nál álló ember látja, hogy egy fel­hőszakadás károkat is okoz. De ez — hogy a példázatnál marad­jak — természetes velejárója a dolgoknak. A csendes májusi eső csak éltet és növel. De — is­métlem — mindez szükségszerű, mert reakció egy hosszú ideig tartó szellemi és személyi elnyo­matásnak. Sok-sok vadhajtást látok, ugyanakkor azonban min­denütt erős mozgolódást is. Ott van viszont a csendes, hallgató többség... Nagyon hiányolom az ő hangjukat. Azt nem lehet tudni — s ez megint gond —, hogy az emberek belül mennyire fárad­tak el, legbelül még mennyi hitük van a megújuláshoz. S itt kapcso­lódok a hivatásunkhoz. Nekünk a hallgató többséget kell szólásra bírnunk, cselekvésre késztet­nünk. — Sokan vallják, hogy e zűr­zavaros, bonyolult helyzet rá­nyomja bélyegét a színház vilá­gára is. Egyetért-e ezzel, s milyen reformokat tartana szükségesnek e területen? — Mesélnék egy esetet... Fia­talabb éveimben szerettem volna létrehozni egy pinceszínházat, amelynek az lett volna a lényege, hogy az akkori színházi életből hiányzó stílusokat és műveket pótolja. Ez önkéntes alapon szerveződött volna, tehát nem államilag kinevezett igazgatóval, protekcióval odaküldött művé­szekkel. Ez a hatvanas évek ele­jén volt. Az akkori felsőbb párt­vezetés kulturális osztályáról ketten azonnal jelentkeztek is. Ennek nagyon megörültem, te­kintve, hogy pártonkívüli vol­tam, azaz nem olyan ember, aki mindenáron a párt politikáját kí­vánja szolgálni, hanem inkább a hazáját, méghozzá a saját hivatá­sa eszközeivel. Be is kérték az anyagot. Úgy éreztem, amit sze­retnék, az valóban közóhaj, azaz találkozik a köz igényével, vá­gyaival. Ám aztán Aczél György keresztülhúzta a számításaimat. Az írószövetségben tartott egy előadást, ahol az egzisztencializ­mus, az exhibicionizmus kifeje­zéseket emlegette az írókkal kapcsolatosan, majd egy furcsa fordulat után azt mondta, hogy a tehetségtelenség és a dilettantiz­mus különféle módokon próbál befurakodni az igaz művészetek közé. S itt utalt az általam létre­hozandó pinceszínházra. Pedig mi csak egy olyan vállalkozást akartunk útjára indítani, amely színesítette volna a színházi élet palettáját. Színpadi érdeklődé­sünk — már ami az irodalmat il­leti — az „üvöltő nemzedék” irá­nyába fordult, de azért a hazai próbálkozásokra és a környező országok színpadi irodalmára is figyeltünk. Summa summárum, a dolog kútba esett. Hosszú időre meg is csömörlöttem, de aztán — a Nemzetibe visszakerülve — olyan művekben játszhattam, amelyekben — legalábbis én így éreztem — többé-kevésbé ugyanazt el tudtam mondani, amit a pinceszínházban szeret­tem volna. — Ha jól értem, ezen eset kap­csán azt akarja mondani, hogy ma is szükség lenne ilyen önszer- veződéses társulatokra... — Pontosan. Úgy látom — a megállapodott természetemtől, gondolkodásomtól függetlenül is —, hogy olyan műhelyekre van szükség, amelyek önként jönnek létre. Tehát nem arra, hogy egy adott társulat fölé kinevezzenek egy direktort, hanem arra, hogy adva van egy egyéniség, egy sze­mélyiség, s az maga köré szervez egy társulatot, mégpedig világos, tiszta programmal. Én ettől re­mélem a megújulást, jóllehet, ez igencsak hosszú folyamat. A má­sik a színészképzés... Fel kell hagyni azzal a rossz, ostoba és al­jas gyakorlattal, hogy annyi év­folyamot indítunk a színművé­szeti főiskolán, ahány tanár úr­nak osztályt kell biztosítani azért, hogy a jelenléte indokolt legyen abban az intézményben. Ha ezen nem változtatunk, ak­kor tovább szaporítjuk a szakma proletariátusát, amely már egyébként is adott. — Már jó négy évtizede műveli ezt a hivatást. Árulja el, nézete szerint kiből válik vérbeli szí­nész? — Nem könnyű válaszolni, mert ez sok mindenből tevődik össze. Tapasztalatom szerint a felvételi vizsgakor csak sejteni, megérezni lehet az alaptehetsé­get. A színészeknek — ha na­gyon primitíven fogalmazok — két típusuk van. Az egyik már az első jelentkezésekor elárulja a képességeit, a színészethez szük­séges kvalitásokat, míg a másik — a lassabban érő típus — csak egy folyamat eredményeként jut el ide, Nagyjából ezt a kétféle tá- lentumot kell felismerni a felvé­telin. Igaz, kell ide még művelt­ség, stb., stb., stb. — Kifejtené ezt bővebben? — Nos, elsőként említeném meg a követelmények között a világos, tiszta, érthető magyar beszédet. Ez az alapja minden­nek, erre épül később a gondol­kodás- és zenekultúra és így to­vább. A négy rostavizsga később arra szolgál, hogy a nem megfe­lelőket eltanácsolják a pályáról. Mivel 19 — 20 évesekről van szó, nagy tragédia nem történik. No, most az érés folyamata... Azzal, hogy valaki húsz-egynéhány évesen diplomát kap a főiskolán, még nincs vége, hiszen ez csak afféle jogosítvány, működési en­gedély. A színházakban sok olyan rendezőre lenne szükség — az én időmben ilyen volt például Gellért Endre, Várkonyi Zoltán stb. —, aki a kezébe kapott szí­nészanyagot ugyanolyan gond­dal neveli tovább, mint tették azt az iskolában. Kegyetlen dolog — s egy életre tönkretehet egy em­bert —, ha valakit agyonszeret­nek. Lásd Bubik Istvánt... Oda­került a Nemzetihez, s az első év­ben a magyar és a világirodalom öt legnagyobb főszerepét elját­szatták vele, függetlenül attól, hogy fölkészítették-e erre, s hogy ő maga alkalmas volt-e már rá. Ezzel többet ártanak, mint hasz­nálnak. Isteni szerencse, hogy az István nemcsak fizikumban erős, hanem — úgy érzem — a tehetsé­ge is megvan, s kiheveri majd ezt a szeretetből fakadó csapást. — Ha kívánhatna három dol­got akár a szakma, akár az or­szág számára, mi lenne az? — Erre így kapásból felelőt­lenség felelni, de azért két kíván­ságot mondok. Az egyik a kont­raszelekció megszűnése lenne. A másik óhaj egy olyan felsőfokú képzés — ez minden területre ér­vényes —, amely lehetővé teszi, hogy valóban ne csak lakói le­gyünk az európai „háznak”, ha­nem ebben meglegyen a magunk feladata, munkája. Tehát úgy tudjunk hozzájárulni az európai közösséghez, hogy ki-ki a saját hivatásán belül olyan szinten produkáljon, hogy ne csak vágy legyen az Európához való tarto­zás, hanem minősítés is, és Euró­pa is elfogadja, hogy alkalmasak vagyunk az e közösségben való részvételre. Sárhegyi István A címben idézett szavakat a csurgói iskolában tanítóskodó Csokonai írta a somogyi álla­potokról a Jövendölés az első oskoláról a Somogybán című versében. Aggodalma nem túl­zott, ha meggondoljuk, hogy 1770-ben például egy összeírás szerint 138 népiskola volt So­mogybán, s ezek közül is 47 tel­jesen üresen állott. Az összeíró indulatos bejegyzése a tények mellé: „A jobbágyok barmok módjára nevelik gyermekei­ket”. A támlást a tárgyi és szemé­lyi feltételek hiánya egyaránt nehezítette. Sok helyen nem volt iskola, a tanítás a mester házában folyt. Másutt tam'tó nem volt, vagy személye nem volt megfelelő. A nógrádi espe- resség rendeletéi között ezt ol­vashatjuk: „A nős tanítók ne tartsanak diákokat feleségük szolgálatára, és ne is parancsol­janak az asszonyok többet az is­kolában, mint magok a rekto­rok”. De tanulóban is hiány volt. A népiskolázás egész történetén végighúzódik a tanítók pana­sza, hogy dologidőben „a tanu­lásra alkalmas Gyermekek az Oskoláiul el vonattatnak, és a magok kárával a Marhák őri­zetére fordíttatnak”. Milyen tudás is volt az, ami­nek továbbadására e korai kor­szakban a falusi iskola vállal­kozhatott? A tananyagra min­denekelőtt az a még múlt szá­zadban is élő-szemlélet nyomta rá a bélyegét, hogy „az iskolák az egyház veteményeskertjei”. Épp ezért a népoktatás fő céljá­nak századokon át azt tartot­ták, hogy megismertessék az if­júsággal a „keresztény hit ága­zatait”. Ennek feltételeként, és nem elsősorban önmagáért ta­nították az olvasást és írást. A vallásos alapismereteket különféle kiadású katekizmu­sok és zsoltároskönyvek alap­ján sokáig csak élőszóval taní­totta a mester. A későbbi népis­kolai tankönyvek szerkezete úgy módosult, hogy elől volt az abc, aztán a vallási ismeretek, amelyek az olvasás gyakorlásá­ra is szolgáltak, végül a számok elemei következtek. A falusi iskolákban a tan­anyagnak az olvasás-írás és szá­molási alapismeretek mellett fontos részét képezték az úgy­nevezett ”erkölcsi regulák”, amelyek versbe szedve tartal­mazták a legfontosabbnak vélt viselkedési szabályokat. Mivel a tanítás módszere az ismétel­getéssel való besulykolás volt,Iájában nem csoda, hogy sok idős parasztember máig jól emlékszik e versikékre. 1985- ben egy akkor 74 éves bocsi pa­rasztasszony írta visszaemléke­zésében: „Ha halogatok valami tennivalót, eszembe jut az a kis vers, hogy „Holnap, holnap majd meg­teszem. Ma még játszom, iszom, eszem, így szokott a rest beszélni.” S a legelső vers, amit az isko­lában megtanultak, többek visz- szaemlékezése szerint ez volt: „A jó iskolás gyermek, Köszön minden embernek, Megemeli kalapját, Úgy köszönti jó Ap­ját”... Olvasni, középkori örökség­ként, a nehézkes és lassú silabi- zálással tanultak a falusi isko­lákban egészen a 18. század vé­géig, de még Móricz Zsigmond is így tanult gyermekkora isko­lájában, a Szabolcs megyei Prü- gyön. É módszernek megfele­lően, először minden hangot külön kiejtettek, s csak azután olvasták egybe szavakká. A ta­nulókat az olvasásban való jár­tasság alapján osztották cso­portokba, így voltak ábécések, silabizálók vagy betűzök, végül olvasók. Az írást a múlt században még sok helyen homokkal megtöltött ládikák vagy viasz- szal bevont falapok segítségé­vel gyakorolták a gyerekek. Pa­pirost, tintát csak akkor kaptak, ha a betűvetésben előrehalad­tak. Hozzátartozik az igazság­hoz, hogy az írástanítás a népis­kolában gyakorlatilag nem volt teljesen eredményes, még szá­zadunk első évtizedeiben is csak kevesen kerültek ki írástu­dóan az iskolából. E tekintet­ben persze országrészenként, falvanként igen nagy különbsé­gek voltak. Fontos része volt a népisko­lai oktatásnak viszont az ének­tanulás, már csak azért is, mert az iskolások a tanító mellett énekszolgálatot teljesítettek a templomban és egyéb közössé­gi alkalmakkor, például teme­tésen. Sok szülő állt úgy hozzá a ta­nulás kérdéséhez: „Csak annyit kell tudni a gyerek(ek)nek, hogy ne menjen neki a falnak.” Mégis a falu közös, ünnepi eseménye volt régen az év végi nyilvános vizsga, „az egzá- men”, amit a templomban tar­tottak, s ahol a gyermekek tu­dása az egész közösség előtt megmérettetett. A régi falusi iskola kevesebb és több is volt mint a mai. Keve­sebb, ami az átadott tudás meny- nyiségét illeti, de több annyi­ban, hogy a falu egyetlen kultu­rális intézményeként pótolha­tatlan szerepe volt a falvak éle­tében. A tanítók közt volt sok igazi néptanító, aki a falu életé­ben fontos szerepet vitt a szín­darabtanítástól a halotti bú­csúztatók megírásáig. Mindez persze nem kárpótolt az egyéb hiányosságokért. Jávor Kata Gennadij Ajgi Búcsúzás: Szeszpel és Eger Cs. Varga Istvánnak és hömpölyögni kezd a Mindenség minden elfeledett látomása — fény szikrázik fel hirtelen az elcsendesült erdőkben: távoli síkságok elmosódott visszhangja szól ki arany lón mint ősi világosság titokzatos hegyek között közelebb hozza hát tekintetét nézi hosszan a szeretett Költő és hömpölyögni kezd látomása mint időtlen idők mélyéről felszakadó ismeretlen magyar-hun ének rá kell ébrednie: szakadozottan is össze kell érni újra önnön kezdetével mint a hegyek és úgy kell számot vetnie mintha Búcsúzás lenne a Találkozás is!... ­s távolodva felragyog Eger Budapest—Eger, 1988. szeptember 5. . . • . (Cseh Károly fordítása) Szemenszedett igazság ”A pszichoanalízis olyan, mint a marxizmus: a diagnózis kiváló, a gyógymód bizonytalan.” A Iberto Moravia olasz író „A nácizmus szörnyűségei megismétlődhetnek. Ha ez megtörtén­hetett olyan művelt és kultúrnemzetnél, mint Németország, manap­ság bárhol előfordulhat.” Simon Wiesenthal jogász „Ezerszám vannak olyan színészek, akik el tudják játszani Hamle­tet, de az ujjaimon megszámlálhatom azokat, akik olyan tökéletes idióták, mint én.” Jerry Lewis, amerikai komikus „Meg kell mondanom, hogy nem szeretjük a disszidens kifejezést — ami egyébként is a nyugati újságírók találmánya —, mert már-már azt hinné az ember, hogy ez valami foglalkozást takar.” Vaclav Havel csehszlovák drámaíró „A sajtónak szabadságot kell kapnia ahhoz, hogy mindent megír­hasson, egyebek között azért, hogy ne higgyék egyesek: szabadon megtehetnek mindent.” , , Alain Peyrpfitte francia politikus ütött Most, hogy befejeződtek a párizsi és a londoni teniszversenyek, a riporterek elmondják majd nekünk, hogy milyennek kellett volna lát­ni a salak királynőit. Addig is nézzük, mint mond erről Stefan Edberg, a svéd tenisz nagykövete. „A nők halálosan unalmasan játszanak és ehhez a színvonalhoz képest túlságosan is jól fizetik őket” — nyilat­kozta a Londonban megjelenő Womans Own című lapnak. „Nem­csak arra gondolok, hogy a férfi ranglista századik helyezettje is meg­verné Steffi Gráfot, hanem, hogy az ötezrediknek sem jelentene ko­moly akadályt. Kétségtelen, hogy a világranglista első nyolcasa — ter­mészetesen a maga nemében — nem rossz, a többiek azonban csak lab­dázgatnak. És ezért aránytalanul sok pénzt kapnak.” A revansot, ha ugyan valaha is sor kerül rá a pályán, mindenesetre Navratilovára,kellene bízpi.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents