Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-22 / 171. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. július 22., szombat

5.

Mikor kezdődik a történelem?

Kádár János ravatalánál

Két napja kígyózik a sor az MSZMP Központi Bizottságának épülete előtt. Az emberek türelmesek, várnak. Fiatalok, meglett emberek, öregek. Minden előzetes becslést felülmúl a számuk. Sokan arról beszélnek, hogy most a csendes többség szólalt meg, mások valamiféle tanúságtételt emlegetnek. A riporterek megszólaltatnak jó néhányat az ott álló emberek közül. Az egyik arról nyilatkozik, hogy gyermekkorában kezet fogott a politikussal, a másik a cinkos mosolyára emlékezik, a harmadikat a kíváncsiság hozta ide.

Az újságírónak nagyobb a mozgástere, mint a többieknek, nemsokára ott állhatok a ravatal mellett, nézhetem az arcokat. Ünnepélyes csend üli meg az előteret, benne előre meghatározott rend szerint következnek azok, akik kegyeletüket kívánják leróni. Péntek dél van, így hát a külföldi küldöttségek következnek. Az első emeleten a korlátnak támaszkodva figyelem, hogyan kerülnek a sötét ruhás csoportok a kinti fényről a benti ragyogásba, a reflektorok össztüzébe. Mellettem a Magyar Rádió riportere közvetít, halk szavaiból annyi átszűrődik, hogy követhessem az eseményeket. Jönnek a bolgárok, a csehszlovákok, sorban a többi küldöttek. A kollega a románoknál szisszen föl, akik két- szer-háromszor akkora koszorút hoztak, mint a többiek.

Aztán megint az utca emberei, honfitársaink. Sokan közülük sötét öltözékben, de még több az alkalomhoz nem illő, nyári ruha, rövid nadrág. Sokakat a pillanat meghittsége könnyekre fakaszt. Mégiscsak jó volt a döntés, hogy a ravatal itt, az épület zárt hűvösében legyen. Hozzák virágaikat, vagy csak egy percre megállnak a nagy halott előtt. Aztán újra megtorpan az áradat, a forgató- könyv szerint folytatódik az esemény.

A szigorúan szervezett rend nem bomlik fel, a koporsó mellett felsorakoznak az ország vezetői. Csak a fotósok élénkítik azt a hangulatot, amely a gyász fekete keménységéé. Sűrűn villog a vaku, olyan pillanatokat keresnek, amelyek egyediek, kifejeznek valamit a pillanat lényegéből.

De mi is lenne az? Talán majd a jövő mondja meg, mint ahogy jó néhányan vallják? A történelem ítéli meg azt, ki is volt Kádár János? De mikor is kezdődik a történelem? Száz-kétszáz év múlva? Nem hiszem. A nagy francia forradalom két évszázaddal ezelőtti jelentős személyiségeiről ma is megoszlanak a nézetek. Vitatkoznak a történészek, de a közvélemény is mást nevez ma hősnek, a valamikori nagyok közül, mint egy évtizede, s valószínűleg másként teszi le a garast bizonyos idő múlva. De idézhetnénk a múlt más nagyjait is. A történelemben élünk. Soha nem válhat el a politikától, mert az a lényege.

Hosszú még az idő négy óráig, amikor a temetési menet útnak indul. Az ember ilyenkor szám- baveszi mindazt, ami a halotthoz

(Fotó: Koncz János)

fűzheti. Talán nem is kell másokat kérdezni, nincs olyan honfitársunk, akit ne kötne valamilyen személyes élmény ahhoz, aki három évtizeden át volt az ország első számú vezetője. Nekem is eszembe jut egy ilyen, szülővárosomban, Kisújszálláson beszélt 1957. augusztus 20-án. A televízió a halála után idézett az ott elhangzott szavakból. Kicsi voltam, így hát engem legjobban a téren a kalickákban elhelyezett galambok érdekeltek, amelyeket a béke szimbólumaként kívántak felröpptetni az ünnepség végén. Nekiindultam, hogy közelebbről megismerkedjek ezekkel a szárnyasokkal, s nagy bátran fölmásztam a magasba. Persze, az egész építmény rámomlott. Mindenki rohant, hogy kimentsen, szinte az egész tér halálra rémült, hogy mi történt azzal a gyerekkel, de csodák-csodája ott álltam a romok között és változatlanul mondtam a magamét: "Tubi, tubi...” Maga az ünnepi szónok, Kádár János is megijedt, mi történt azzal a kíváncsi fiú gyermekkel. De aztán minden folytatódott, ment a maga útján tovább.

Talán nem kegyeletsértés, ha a családi legendáriumból idézek valamit, de akad-e valaki, aki ne tudna emellé más történeteket rakni? Ez a temetés a magyarság harminc évétől vett búcsú is. Három évtized az idősebbeknek életük felét, a fiatalabb felnőtteknek a teljes életet, az ifjabbak- nak az eszmélés korszakát jelenti. Nem téphetjük ki ezeket az éveket magunkból, mert egész valónkat pusztítanánk el akkor, így azt sem feledhetjük el, aki nevével fémjelezte ezt az időszakot.

Aki sokáig egy ország első embere, az egyre inkább apaszerepbe kerül. Különösen egy erősen központosított, eddig magát szocialistának nevezett társadalomban. A koporsó mögül az Apa arca tekint rám, arról a fényképről, amely a legközismertebb. A fiú lázad, mert mást nem tud tenni mert az apák életét, eszményeit meg kell haladnia, hogy a saját sorsát kivívja magának. De anélkül, hogy tovább vinné az örökséget, vállalná a húsába-vérébe írt üzenetet, képtelen erre a feladatra. Akadnak

persze olyan korszakok, amikor a „gyermekben” nagyobb a tagadás, mint a folytonosság iránti igény. S igaz az is, hogy nem biztos, hogy egy „nagykorúságába” lépett népnek szüksége lesz ilyen szerepekre. De ahhoz, hogy „felnőjünk” nélkülözhetetlen volt ez a három évtized, amelyben viszonylag szélcsendben alakíthattuk jövendő sorsunk vonalait. Néhányan úgy fogalmaznak, hogy a józan kompromisszumok nélkül, a realitások elfogadása nyomán elindított óvatos reformok hiányában ma nem toporognánk Európa küszöbén sem, hanem csak az elavult intézményrendszer maradványaival küszködnénk.

Talán még mindig személyiségekben gondolkodik ez az ország. Pedig lehet, hogy akárhány helycserével is csak ide jutottunk volna, mert korlátozottak az egyén lehetőségei. Az talán túlzott leegyszerűsítés, hogy a „szabadság a felismert szükségszerűség”, de ennek az országnak itt Közép-Európában kevés igazi választási lehetősége volt. De az árnyalatok is súlyosakká, jelentősekké váltak, mert ezekben rejlett csupán az esély, hogy másként alakulhasson az élet. Lehet, hogy most ebben a pillanatban ezek az árnyalatok összemosódni látszanak, de nagyon sokan tudták és érzik, hogy végül is ennek a politikusnak is köszönhető, hogy talán majd kihúzhatja magát az ország. A rosszul megalapozott házat ez az államférfi a maga emberségével lakhatóvá próbálta tenni. Hitt abban, amit csinált: ez sugárzott személyiségéből, beszédeiből.

Délután négy óra. A koporsót kihozzák az épületből, s elhelyezik a fekete Mercedesben. A kint várakozó tömeg elindulna, békés felvonulássá alakulna, egy fekete szalaggal átkötött vörös lobogó is felröppen. Talán a Nagy Imre- temetés mintájára hozta magával valaki. De a gépkocsisor gyorsan halad, többen meg is fogalmazzák a menetben, hogy demonstrációvá válhatott volna ez az esemény. De talán szándékos is ez a sietség, hogy ne alakuljon a magyarságot megosztó tüntetéssé annak az államférfinak a végső

tiszteletadása, aki mindig egységre törekedett. A rendezők mértéktartása ilyen szempontból mindenképpen méltó Kádár János szelleméhez.

Mi kollegámmal metróval igyekszünk a Kerepesi-temető- höz. Nem érdemes gépkocsival nekivágni, mert az utakat lezárták. A Keleti-pályaudvar aluljárójában fiatalok szólítanak meg bennünket, mert messziről látszik rajtunk, hogy újságírók vagyunk. A Radikális Párt híveiként mutatkoztak be, s arra kértek bennünket, hogy az ő kegyeleti aktusukat is fényképezzük le, tudniillik szeretnék megkoszorúzni a Kádár-nyughelyétől néhány száz méterre lévő sírhelyet, ahol 1956 mártírjai nyugszanak. A halál sem jelent tehát végső megnyugvást, másnap hallom a rádióban, hogy ifjabb Rajk László szüleit ki akarja hantol- tatni arról a helyről, ahol Kádár János nyugszik. Még ott sincs nemzeti megbékélés? Pedig a Népszabadság így fogalmaz: ”Abba a földbe került, ahol olyan történelmi személyiségek nyugszanak egymás mellett, mint Hentzi Henrik osztrák császári tábornok és Kossuth Lajos, Korvin Ottó és Gömbös Gyula, Ady Endre és Herczeg Ferenc, vagy az

1956-os karhatalmista és az 1956- os felkelő." De úgy látszik, hogy a „pluralizmus ” megállíthatatlan, még a sír sem jelent számára határt, ha az élők nem békülnek.

Hallgatom sok tízezer társammal együtt a gyászbeszédeket. Egy-egy mondat megragadt bennem, hordozom napokig magamnál. Nyers Rezső Illyést idézi, s beszél arról a kapcsolatról is, amely az MSZMP korábbi vezetőjéhez fűzte. ”Egy bizonyos ponton külön váltunk a változások méreteinek, módszereinek és ütemének kérdésében, de sohasem a fő irányban. Meditálva, sokszor vitázva, de mindig egymásra is figyelve jártuk ugyanazt az utat.” Ez a toleráns, mégis őszinte hang sajnos egyre ritkább. Straub F. Brúnó mondja: „Hiszen ez a magyar nép végül befogadta, legendákat szőtt alakja köré, botlásaira talált mentséget, hibáira magyarázatot, gyengéire, vétkeire feloldozást adott.” Az angyalföldi munkás, Kollát Pál szavai: ”Ők nem felejtik el, hogy az ön vezetése idején becsületes munkával milliók jutottak el a nincstelenségből odáig, hogy van veszítenivalójuk.” Felhangzik a Szózat, az Internacionálé: ezrek torkából először halkabban, majd erőteljesebben.

Amikor elhantolják a koporsót, túl gyorsan felbomlik az addig szilárd rend. A kordon tagjai hirtelen elmennek. Nekilódul a tömeg, mindenki a sírhoz igyekszik. Egymást lökdösik, tapossák az emberek, fejük felett virágerdő, mert féltik csokrukat, hogy tönkremegy, mielőtt odaérnek. Néhány kétségbeesett nő rendezőket keres, engem is megszólítanak, aki kissé távolabbról figyelem az eseményeket. A ruhámra függesztett cédula megtévesztő, a sajtó képviselői is hasonló papírt kaptak, mint a rendezők. Először zavar és tanácstalanság, végül futólépésben egy szakasz munkásőr érkezik, hogy biztosítsák a nyughelyét.

Az emberek lassan mennek el a temetőből. A kapuban emléklapot osztogatnak, rajta az MSZMP Központi Bizottsága köszöni meg a részvétet.

Már csak arra gondolok, hogy most mit is jelent a hagyományos kívánság, hogy a halott nyugodjék békében. Kádár János örök nyugalma az élők békéje, vagyis a miénk. Akik eljöttek, és akik távolból gondoltak erre, azok a nemzet, családjuk, gyermekük biztonságos jövőjére vágynak.

Gábor László

I

i