Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
Évgyűrűk ’88 Szemre is tetszetős és teijedel- ménél-súlyánál fogva is jelentős az immáron sorrendben másodszor megjelenő Évgyűrűk ’88 című kiadvány, amelynek Beköszöntője egyszerre fogódzó és eligazító is az olvasó számára. E rövid lélegzetvételnyi írásból azt tudjuk meg többek között, hogy a tavalyjnég évkönyvnek szánt irodalmi gyűjtemény az idén már időszaki kiadvánnyá lépett elő. Persze, jól tudjuk, ahogyan azt velünk együtt a kedves olvasó is, hogy a szerkesztői szándék legfeljebb csak eltökéltséget és nemes törekvést fejez ki, ellenben magában hordozza a megvalósulás reményét is. S úgy hiszem, ez sem kevés. Talán még érvnek sem, ahhoz legalábbis, hogy ha egyelőre netalán még ritkábban is, de idővel valóban irodalmi folyóirattá rangosodjon a gyűjtemény. Hiszen a mai jogos bizakodás mellett éppen maga a kiadvány az, amely a lehetségest bizonyossággá erősít(het..)i. S ennek hitelét még az sem gyengíti, hogy az írások jelentős része sokunk (sokak) számára ismerősként köszön vissza, mivel korábban már megjelentek az Új Hajtás oldalain. De miért is ne így lenne, hiszen az Évgyűrűk ’88 egyelőre egy év publikációinak az ismeretében-birtokában jelenik meg, s így mindenképpen erényére válik, ha az időközben leközölt legjobb alkotásoknak újra teret és fórumot ad. Az Évgyűrűk ’88 szerkesztési elveinek másik nagy erénye a változatosságra való törekvés; a vers, a novella mellett tanulmányt, szociográfiai riportot, alkotóműhelyi beszélgetést, szatirikus meséket is közöl. És kétségtelenül figyelemre méltó közleménye a Krónika, amely az augusztustól augusztusig, tehát egy kerek esztendő alatt területünk magyarságának kulturális életé- * ben történt eseményeit foglalja ugyan valaki, hogy nincs ebben és az ehhez hasonló szándékkal megteszik ezt. így igaz, csakhogy egy szokásos emlékeztetőnél, össze, Könnyen mondhatja semmi rendkívüli, mivel az ilyen készülő egyéb kiadványok is ez a krónika ezúttal sokkal több Már önmagában, azaz tényszeÖtágú síp Üzenetek a Kárpátok alól A második világháború után még hosszú évtizedekig alig hallott valamit a magyarországi olvasó a kárpátalji magyar irodalomról. Ha mégis, úgy főként Balla László és Kovács Vilmos munkáival azonosította az ottani irodalmat. A fenti helyzet a hatvanas évek közepén módosult, amikor is az ungvári egyetem magyar szakán tanuló diákokból egy csapatnyi tollforgató ízlelgetni kezdte a „rajban felrepülés” örömét és gyötrelmeit. Később ez a csapat alkotta a Forrás Stúdió törzsgárdáját, maguk köré gyűjtve a terület magyar középiskoláiból a tehetséges, az irodalom vonzásába került diákokat. A hetvenes évek elején azonban a kultúrpolitika szigora szétzilálta a Forrás Stúdiót, egyúttal szilenciummal büntetve a társaság mentorát, Kovács Vilmost is. Rövid interregnum után a Forrás Stúdió helyett a Kárpáti Igaz Szó című napilap égisze alatt megalakult a József Attila Stúdió, amely ma József Attila Alkotóközösség néven tömöríti Kárpátalja magyar íróit, a társművészetek alkotóit. Mára a József Attilá-sok alkotják a kárpátaljai magyar irodalom derékhadát. Közülük mutatunk be néhányat az alábbiakban. Balla Gyula Balla D. Károly: TILTOTT FINTOROK Dinnyés Józsefnek az arcon újraéled minden tiltott fintor és elszabadul minden (űzött gesztus és hangszáladra rászáll ingerlőén a hímpor és nem tüsszögsz csak felkiáltasz jesszus és eltalálva arcul ütve gáncsba hullva taníthatsz torzult arcot hallgatásra és szűz vagyok kiáltja minden tépett és súllyal zárul rád egy aktatáska és bennrekedsz a túllélegzett fulladásban míg szónokolnak kinn a büszke latrok és tiltott fintorokból mindig új és más van és akta-mélyen egyre többen vagytok Nagy Zoltán Mihály: Tényállás ablakom előtt szégyenkező akác pőrére fosztva menekítné magát dühöngő őszben dérmarta áldozat rémület-sárgán föllángol az arcom akác vagyok én is szakadó parton kifordult gyökérkoszorú-zuhanás vigasz? elhullatott szél-űzte magvak valahol talán zölden fölfakadnak új lomb új remény újra szakadó part Vári Fábián László: Füzesi Magda: E földről... Bíztató Farkas Árpádnak E földről én el nem futhatok, S meg nem halhatok készakarva. Feszül rajtam a bánat inge Kikeményítve, kivasalva. Égzengés moraja hömpölyög, Dobhártyám vérzik beszakadva, És e magos mennybéli fényben Alig ösmerek magamra. Rám mered sok oktalan állat, Kik inni keresztvízre gyűlnek, De elsáncolnak a farkasok. Villámló szemmel körbeülnek. Annakokáért elvadulva Élek köztük a hegyek hátán, A téboly rángat dombról dombra, S lent a völgyben dühöng a sátán. Mert Farkas Árpádként beszéltem, Irgalom számomra ne legyen. Tömöm e verset puskacsőbe. És szétloccsantom a fejem... Felgyújtják lombjukat a fák, szikráznak rőtszín levelek. Arcomba csap egy csonka ág, mind élő lelkiismeret: Mi ellen óvod önmagad. Hisz tél tör rád könyörtelen? Hideg lesz, kemény s hallgatag a rettegés a szíveden. Csak énekelj, míg van dalod, a lángot el nem fojthatod. Ha fénye rád nem tündököl, a félelem kerékbe tör. Légy bölcső, aggnak szemfedél, vándornak utolsó kenyér, munkásnak szeg vagy kalapács,, földművesnek piros kalács. Légy vetés, dúsan viruló, nagy víznek játékos hajó. Égesd magad, hogy megmaradj, másképp halálra mar a fagy. rűségénél is, mert korábban talán évtizedekig nem történt annyi érdekes és örömteli esemény a kárpátontúli magyar nemzetiségű dolgozók életében, mint éppen az eltelt egy esztendő alatt. A rövid szócikkeket olvasva önkéntelenül is úgy érzi az ember, hogy felgyorsul az idő kere- ke.Éleddig soha nem tapasztalt lendületet vettek az események. Az első hírt, a Nyelvművelők és Irodalombarátok Drávái Gizella Körének megalakulását további hasonló egyesülések, klubok szerveződésének híre követi. Közben pedig íróink és költőink több magyarországi meghívásnak tettek eleget, ma még inkább csak hírmondóként víve a híreket önmagukról és rólunk, magyarokról és nem magyarokról, akik itt, a Kárpátok alatt élnek. S hogy volt és van mit mondaniuk gondjainkról és örömeinkről egyaránt, abban nem kételkedhetünk, hiszen ezeknek a látogatásoknak és találkozásoknak is elévülhetetlen szerepük van abban, hogy határainkon túlról is mind nagyobb érdeklődéssel és jóindulatú figyelemmel követik életünket, munkánkat, boldogulásunkat. A Krónika egyetlen szépséghibája az utolsó hír, hiányának mindannyian csak örültünk volna. A sors azonban másképpen döntött, akaratunk ellenére ránk kényszerítette a fájdalmat — Behun János elvesztését —, amit mindannyian súlyos teherként viselünk. S hogy milyen színvonalat képviselnek az írások? Nos, egyikre sem mondhatjuk, hogy jobb híján került bele a kötetbe, amint azt a korábban megjelent hasonló kiadványok esetében gyakran megjegyezhette a kritikus. Ám a gyűjtemény jelentősége nemcsak a képviselt jó színvonallal mérhető, hanem elsősorban azzal a majd minden írásban tetten érhető többlettel is, amely- lyel a legpontosabban Kecskés Béla fogalmazott meg A mi Időnk című versében ekképpen: Eljött a mi Időnk, barátom: / Könnyebb a lélegzet s a szó. E. G. * In memoriam Kádár János
