Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. július 15., szombat ^HÉTVÉGE Pécsi Ildikó: „A színház legfőbb tartópillére a színész” — Halló, kedves Pécsi Ildikó! Akármerről is nézem a dolgot, azt kell mondanom, hogy ön számomra olyan személyiségnek tűnik, akiben rendkívüli vidámság, vitalitás rejlik, s akinek szinte nincsenek is gondjai, avagy ha vannak, azokon különösebb nehézség nélkül túlteszi magát. Jól látom mindezt? — A kérdésben megfogalmazottak első részével teljes mértékig egyetértek. Hogy gondjaim pedig vannak vagy nincsenek, az — legalábbis én úgy gondolom — nem tartozik senki másra. S hogy könnyedén túlteszem-e magam a különféle bajokon? Miután ez — mint az előbb említettem — rajtam kívül senki másra nem tartozik, így ez is maradjon az én titkom. — Elég sok önnel készült interjút olvastam, s meglepődtem azon a szókimondáson, ahogyan a feltett kérdésekre válaszolt. Érdekelne, hogy az effajta őszintesége honnan ered, illetve hogy származott-e már ebből valamiféle konfliktusa? — Nem érzem, hogy valaha is bármilyen hátrányom származott volna abból, hogy őszinte voltam a nyilatkozataimban. Arra meg, hogy honnan táplálkozik ez a tulajdonságom, csak egyet tudok mondani... Nevezetesen: úgy gondolom, ha az ember nyitott szemmel járkál a világban, akkor igen sokat tanulhat a mások dolgaiból, eseteiből is. No, most meggyőződésem, hogy amennyiben az ember bizonyos helyzetben van, netán olyasmit ért el, ami miatt mások is kíváncsiak rá, azaz mindarra, ami vele megtörtént, akkor azt el kell mondani. így teszek én is. Azért mesélek magamról, mert jómagam is sok-sok mindenen keresztülmentem. Volt a pályámon egy olyan szakasz — ez majd egy évtizedig tartott —, amikor csak kínnal-keserwel tartottam fönn magam. Úgy vélem, ha én erről nyíltan, őszintén beszélek, akkor ebből netalántán mások is okulhatnak, tanulhatnak, s esetleg kivédhetnek olyan szituációkat, amelyekbe én belekerültem. — Nézzük most rendezői szemmel önt. Ilyen szempontból könnyű esetnek, könnyen kezelhető valakinek számít-e, avagy éppen ellenkezőleg? — Azt hiszem, akkor, amikor még a pályám legelején tartottam, igencsak könnyű eset voltam. Rettenetesen tanulni akartam, ennek okán pedig szinte mindenkitől mindent elfogadtam, s így próbáltam meg magamba szívni minden olyan szükséges dolgot, ami csak kapcsolatos a szakmával. Mostanság már kevésbé lehetne kijelenteni rólam, hogy könnyű természettel megáldott valaki vagyok, hiszen — legalábbis jómagam így vélekedem — elég sokat tudok a világról, a szakmáról. így aztán amikor nem értek egyet valakivel, akkor ennek hangot is adok, és cseppet sem egyszerű meggyőzni engem. — Egyesek a rendezői színház mellett törnek lándzsát, mások a színészeket helyezik előtérbe. Bár én kissé mesterkéltnek érzem az effajta merev szétválasztást, mégis kíváncsi lennék arra, mi erről az ön véleménye? — Nézze, én — természetesen — kissé elfogult vagyok a saját fajtámmal szemben. Énnek okán meggyőződésem, hogy a színház legfőbb tartópillére a színész. Minden nélkül el tudok képzelni színházi előadást — legyen itt szó akár a díszletről, akár a rendezőről, stb. —, de színészek nélkül semmi esetre sem. — Amikor megnézem az ön régi filmjeit — példaként említhetném az Aranyembert —, újra meggyőződöm arról, hogy milyen rettenetesen vonzó hölgyet is látok. Árulja el, mennyire segíti elő a szép küllem a karriert, s mennyire hátráltatja, ha valaki nincs annak birtokában? — Ha egy kicsikét is szerencséje van az embernek, akkor a vonzó külső rendkívül sokat segíthet. No, most később kell jönnie — tehát már a szerencsét követően — annak a fajta tudatosságnak, amelynek alapján valaki felismeri, hogy bizony a vonzó külső valamikor óhatatlanul a múlté lesz, ezért hát rettentő keményen kell megtanulni a szakmát. Mert a kezdeti előnyt adó, ám múlandó szépséget később csak ezzel lehet pótolni. A világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember — amennyiben nem hal meg túlontúl korán — megöregszik. Vagyis a szépség, a csinosság kétségkívül előny, de erre örökké nem lehet támaszkodni, mert az élet sem örök. Amit viszont az ember egyszer megtanul, az örökre a sajátja marad, annak elvesztésétől nem kell félnie. — Ha a színházi szerepeit nem számítom, akkor azt kell megállapítanom, hogy a filmekben meglehetősen azonos kategóriába tartozó karaktereket alakít. Egyfelől az izgat, hogy zavarja-e kérdés védasz ez önt, másfelől pedig az, hogy vannak-e ezidáig beteljesületlen szerepálmai? — Az talán elképzelhető, hogy a televízióban játszott szerepeim nagyjából-egészéből egy „skatulyába” préselhetők be. A színházban viszont alapvetően más a helyzet, hiszen ott ténylegesen nagyon-nagyon sokféle megbízatást kapok. Az megint más kérdés, hogy egy külső rendező — azaz aki nem az én színházamban van — mit képzel el rám. Ez ugyanis egyes egyedül tőle függ, ezt nem nagyon lehet befolyásolni. A saját színházamban már inkább megtehetem ezt, ott inkább elmondhatom, hogy mit is szeretnék eljátszani. Mindenesetre elég változatos szerepeim vannak, s ennek nagyon örülök. Ami a vágyakat illeti... Nyugodtan kijelenthetem, hogy rengeteg mindent eljátszottam a színházban, tehát az igazán nekem való szerepek kilencvenkilenc százalékát megkaptam a sorstól. Talán egyetlen egy olyan volt, amire — még fiatalabb koromban — nagyon vágyakoztam, ám a „találkozás” mégsem sikerült. Az ember tragédiájának Évájára gondolok... Az sem titok, hogy engem legfőképpen azok a szerepek érdekelnek, amelyekben nekem, mint privát embernek, színésznek is lehet valami mondanivalóm. Különösen lényegesnek tartom ezt a mai felbolydult, zaklatott világban, amikor rettenetesen sokan várnak valamiféle békességre, megnyugvásra. — Befejezésül azt szeretném megtudni, hogy amikor éppen nem dolgozik, vagy nem a családi dolgokkal foglalatoskodik, akkor mivel tölti szívesen a szabad idejét, mi jelent az ön számára kikapcsolódást? — Én még abban a korszakban születtem, amikor az emberek nagyon szerettek olvasni. Ez egyben már magyarázza is azt, hogy miért a legkedveltebb időtöltésem az olvasás. így aztán — ha csak tehetem — körülbástyázom magam könyvekkel. A másik komoly szenvedélyem pedig a kert, ahol szinte éjjel-nappal túrom a földet. Ez nem új hobbi, hiszen vidéki lány vagyok. És ahogyan telnek-múlnak az évek, úgy tapasztalom, hogy egyre inkább azok a dolgok jönnek elő, kerülnek előtérbe, amiket gyermekkoromban szívtam magamba. Persze, ezzel más is bizonnyal így van. Jómagam annak idején is nagyon szerettem a földet, az állatokat, a növényeket, s ez a vonzalom mind a mai napig megmaradt... Sárhegyi István a különlegesen szép formájú, Márkus Géza által 1910-ben tervezett, harang formájú női figura. — Milyen időszakról vallanak a városi gyerekeknek készített tárgyak? — A múlt század nyolcvanas éveitől századunk negyvenes éveiig tevékenykedő játékkészítő műhelyekről vannak adataink. Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy ezek pontosan mit is gyártottak. E tárgyakat mindenkor ügyes, ötletes mesteremberek készítették. — Hogy történt a gyűjtés? — Nem volt könnyű, a személyes gyűjtőmunkán kívül készletünk egy része hirdetés útján került hozzánk. Sokat segítettek azok a vidéki kollegáink is, akik játékgyűjteményük adatait küldték, küldik el rendszeresen számunkra. Jó lenne, ha rendelkeznénk elegendő pénzzel, hogy a mai kor játékaiból is vásárolhassunk. A gyűjtés során meglehetősen sokfelé jártunk, például Erdélyben és az Ipolyságban is, Fülekről — igaz, csak fotókon — fajátékokat hoztunk. Legnagyobb felfedezésünk szinte csak a véletlennek, illetve az örökösök tárgyszeretetének volt köszönhető. Tulajdonunkba került egy bajai játékkészítő műhely teljes anyaga, az öntőformáktól a pecsétekig. A Farkas család annak idején több évtizedig babákat, babafejeket gyártott. — A játszóház a maga nemében páratlan az országban, de vajon — tevékenységének egyes területein legalább — országos központnak tarthatja-e magát? — Intézményünk éppen nyolc éve született, s már, azt hiszem, végképp kinőttünk a gyerekruhát. Elmondhatom, sikerült elérnünk, hogy játékügyben valóban országos központ lehessünk. Nem véletlen, hogy az egy esztendeje megalakult Magyar Játéktársaság színhelye is a Szórakaté- nuszlett. (K.J.) Nagyszülejük játékai Tavaszünnep — a falusi gyermekek csutkababáival (Fotó: Tóth Sándor — MTI-Press) A kecskeméti Szórakaténusz Játékműhely és a városi és falusi játékkultúra kialakulását bemutató múzeum — töretlenül népszerű a gyerekek és az érdeklődő felnőttek körében. Úgy tűnik, továbbra sem csorbítják a saját kézzel készített, természetes alapanyagú játékok vonzerejét a vadonatúj legókészletek és a Barbie-kedvencek sem. A modern játékipar irigyletesen kivitelezett és készen kapott sztárjai semmivel sem izgalmasabbak, szerethetőbbek, mint például a kézműves hagyományok felelevenítésével összeállított csutkababák. Az intézmény 1980 óta működik a megyeszékhely hagyományt és modernséget ötvöző központjában. Egyik fő célja: az ország, valamint az egész magyar nyelvterület hagyományos — vidéki és városi — játékszereinek és tárgyegyütteseinek s a hozzájuk kapcsolódó dokumentumoknak a gyűjtése, rendszerezése, és kiállításokon történő bemutatása. Kroston Vizi Józsefet találkozásunkkor arról kérdeztem, mire a legbüszkébb ma a Szórakaténusz igazgatójaként? — Elsősorban tervszerűen és célszerűen vásárolt anyagokból álló, állandó kiállításunkra. Ismerve más gyűjtemények helyzetét is, nem csekélység, hogy egy tárgy kivételével a teljes készlet a saját tulajdonunk. — Mit emelne ki az új, állandó kiálh'tás anyagából? — Minden korosztály kedvencei az első teremben látható konstrukciós építőjátékok. Népszerűségük bizonyítja, hogy már a múltban is szívesen játszottak a gyerekek azokkal a tárgyakkal, melyek aktivitásukra építenek. A fajátékoknak olyan prototípuKonstrukciós építőjáték a budapesti Bergengócia játékkészítő műhelyből saival találkozhatunk itt, melyek Magyarországról teijedtek el. De magyar származású a korabeli kiadásban látható asztali foci is. Hasonlóképpen népszerűek voltak a Zsolnay és a hollóházi gyár gyermek-porcelánkészletei, úgy látszik, gyártásuk akkoriban kifizetődő volt. A kifejezetten hazai termékek között ugyancsak népszerűnek számított a közismert magyar kártya is. — A magyar szecesszió festő- és grafikusművészei sok gyer- mekkönyvillusztrációt készítettek, a közönség elsősorban ezeket ismeri. A szecessziós vitrin azonban illusztrációkon kívül is sok szépséget kínál. — Valódi kuriózumnak számítanak a tizes években készített szecessziós játéktervek, és a társaságukban elhelyezett, fából készített, dekoratív tárgyak, tár- gyacskák. Kiemelkedik közülük Photo Habsburg Sétaút az erdőben (Tátralomnic, 1908 Izabella felvétele) A Habsburg név ma jól cseng Magyarországon. Különösen, ha a család kultúrtörténeti emlékeinkkel hozható összefüggésbe. A magyarországi nyagybirtokain élt főherceg, Habsburg Frigyes és felesége, Izabella családjukkal most egy fotótörténeti kiállítás kapcsán került az érdeklődés homlokterébe. Tizenhárom évvel ezelőtt a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Nemzeti Fotótárának eladásra felajánlottak többszáz századfordulón készült felvételt, üvegnegatívokat, papírképeket. A képek szerzője, témája, keletkezési dátuma nem volt rajtuk feltüntetve. 5 csak hosszas rendszerezés, kutatómunka tárta fel, hogy a fotók ey részét Habsburg Frigyes főherceg felesége, Izabella készítette, más része korabeli jó nevű mesterek munkája, s a Habsburg család tagjait örökítik meg. A nyolcszáz pozitív és hatszáz negatív kép közül hatvanat válogattak ki a Photo Habsburgcímű kiállításra, amelyet a Fotóművészeti Galériában láthat a közönségjúlius közepéig. A kiállítással egyidőben a Corvina Kiadó elegáns albumot jelentetett meg 110 fotóval, Heiszler Vilmos, Szakács Margit és Vörös Károly egy- egy tanulmányával. A múlt század utolsó harmadában, amikor a fényképezés még drága mulatság volt, a főúri családok tagjai szívesen fotogra- fáltak. Felvételeikkel gyakran találkozhattak a korabeli újságok lapjain, fotoamatőr kiállításokon. A Habsburg család több tagja — Rudolf trónörökös és Stefánia, József főherceg és Auguszta főhercegnő, Ferenc Ferdi- nánd és Izabella főhercegnő — jeles fotó-amatőrök voltak, szerzői számos sajtó és kiállítási fotónak. S mivel a Habsburg család megannyi történelmi, társadalmi esemény részese volt, természetes, hogy ezen közszereplésüket, családi és magánéletüket is megörökítették. Klösz György, Mindszenty Béla és Jelfy Gyula jegyzik leggyakrabban e fényképeket. Izabella főhercegasszony szenvedélyes és tehetséges fotós volt. 1898-ban, a Vasárnapi Újságban jelent meg először két képe hímző asszonyokról. Néprajzi ihletettségű felvételein megörökítette a magyarországi nagybirtokukon (Mosonmagyaróváron és Béllyén) folyó paraszti munkákat, a szénahordást, az aratást, a kukoricatörést, meg a sokácok színes népviseletét. Sokat fényképezte családját is. Ezek közül is kiemelkedik legkisebb gyermekükről, egyetlen fiúkról, Albrechtról készült több mint száz felvétele. Amikor már meglehetős jártasságot szerzett a fényképezésben, a művészfotó felé fordult. Sikerrel. Lírai hangulatú tájfelvételeit szaklapok közölték, méltatták. 1905-ben, a második nemzetközi amatőrfénykép kiállításon mutatták be Izabella első munkáit. A Frigyes főherceg és családjának fényképhagyatéka a második világháború után szétszóródott. Egyes darabjai gyűjtőkhöz, közgyűjteményekbe kerültek. A legutóbb előkerült kollekcióval már 1300 fénykép sorsát ismerjük. De ennél jóval nagyobb volt a családi fényképgyűjtemény. Csak remélhetjük, hogy újabb, ma még ismeretlen helyen lappangó fényképek is előkerülnek. (kádár) Matyó pár (Mezőkövesd, 1911, Izabella felvétele)
