Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-14 / 164. szám

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. július 14., péntek Érzelmes utazás Szabálytalan jegyzetek Fejtő Ferenc könyvének margójára Simonyi Imre, Bényei József, Jenei Gyula, Lőrinczy István, Polner Zoltán, Pethő Gizella és Kozma László versei — Páskándi Géza színműve — Az utolsó akkord (kisregény) — Kriszt György: A keresztelő (egyfelvonásos) — Zahemszky László: Párttagkönyv és perverzió — Kaposy Miklós: Köz­érzet ’89 — Vendégeink voltak a Petőfi-expedíció tagjai — Látogatóban az egri Gép- és Műszeripari Szakközépiskolában — Hogyan használjuk a Márkus-féle gyógyszert? Megjelent 1-Ipypri ^7pni|p ^ a JL Ív V vül l/£-ív1 lllv o l-I pypci --------—------------------------;— -----­^ AAL Vvijl k&ottU'vetődési folyóirat XVII. évfolyam A 1989. június Szemle ez évi 3. száma Megyénk országos terjesztésű közművelődési folyóirata, a He­vesi Szemle eztíttal a többpárt­rendszert választotta központi gondolatköréül. Gábor László a kecskeméti reformműhely ta­pasztalatait összegzi. Pomogáts Béla, a neves irodalomtörténész személyes hitvallását fogalmazza meg. Bíró Zoltán, az MDF ügy­vezető elnökségének tagja törek­véseiről beszél, Homa János Eger politikai életéről kérdezte az SZDSZ, a Szociáldemokrata Párt és az MSZMP képviselőit. Változatos az irodalmi anyag. Simonyi Imre, Bényei József, Je­nei Gyula, Lőrinczy István, Pol­ner Zoltán, Pethő Gizella, Koz­ma László és Magyari Barna ver­sekkel jelentkezik. Folytatódik Páskándi Géza színműve, A vi- géc. Pécsi István kezdődő kisre­génye, Az utolsó akkord, Csaj­kovszkij életének jellegzetes epi­zódjait eleveníti fel. Zahemszky László Berija magánéletének ri­asztó részleteit taglalja a Párttag­könyv és per verzió című írásban. Kaposy Miklós a humor oldalá­ról közelíti jelenünk visszássága­it. Bemutatkoznak a Petőfi-ex­Egy irodalomtörténész a politika peremén (részlet) A tartalomból Stmonyí Imr#, Jóutf, J#n«l Cftíi*. iSriiK** ímí«, főin«# Zottín, Pof hä GImíI*, UUxiä vert*! HiUtáí Gétmt A Ágit Pé*»l (mén; Az utaltd »kitörd Krím György. A k«r*<xt«i$n {«gyftfvonite*) ' Koch György: VtUHoi Afrikáb*n Bmtofh Sínt; Küllők kötött Znhtínttky Líttli! PártUgköityr I* f>«rv*r«i4 K*po»y Mikiét; KStér**t A hétkSí«»p}*( Cktiélgetét e*»f poütikti éietérSI Vendégeink voltak « PetgfMixpedfcié Ugf»i Létegati, ax egri Gép- ét Mtt»«#rip»rl Sxakkőiéf>itkoiéb»R Hogy*n (attnéijuk * MirkukÄte gyégy»x*rt? pedíció tagjai is, akik az Egri Egészség- és Környezetvédő Egyesület szervezésében nyilvá­nos riport keretében szóltak eredményeikről. Kovács János szűkebb pátriánk ezredfordulóig szóló kulturális fejlesztési célki­tűzéseit ismerteti, amelyeket vi­taanyagként tett közzé. A sajtóorgánum munkatársai ellátogattak az egri Gép- és Mű­szeripari Szakközépiskolába is, hogy érzékeltessék az itteni sok­rétű oktató-nevelő munkát. Az olvasók megtalálhatják a reumások számára gyógyírt je­lentő Márkus-féle mészpor ösz- szeállításának, illetve felhaszná­lásának receptjét is. A fotókat Gál Gábor készítette. Nagyon fontosnak tartom, hogy a valóban szükséges, sőt most már elkerülhetetlen válto­zások mindig a józan értelem és az alkotmányosság keretei kö­zött menjenek végbe. Most nem Kossuth lehet a példa, hanem Széchenyi, és ha már Nagy Imré­ről beszélünk, el kell mondani azt is, hogy az ötvenhatos forra­dalom miniszterelnöke maga nem volt forradalmár politikus. Fokozatosságra és megfontolt­ságra intett azokban a napokban, és csak azért vállalta a radikális politikai intézkedéseket, például a Varsói Szerződés felmondását, mert ellenfelei rákényszerítették erre. Ha az akkori szovjet vezetés nem űz kétszínű politikai játékot a körötte gyülekező mérsékelt politikai erőkkel, Nagy Imre bi­zonyára a tárgyalásokat válasz­totta volna, és a fokozatos fejlő­dés medrében kívánt volna elő­rehaladni az ország nemzeti szu­verenitásának teljes helyreállítá­sa felé. Talán nem lesz meglepő, ha mindezek után kimondom: én nem a forradalomban hiszek, ha­nem abban az evolúcióban, ame­lyet a társadalmi és politikai re­formok alapoznak meg, és amely ezeknek a reformoknak a lép­csőfokain előrehaladva éri el cél­jait. Mondják, mostanában for­radalmi helyzet alakult ki, elis­merem, persze, nagyrészt a kor­mányzat hibájából, amely előde­inek katasztrofális gazdasági po­litikáját képtelen volt megfordí­tani, sőt kapkodó intézkedései­vel tovább mélyítette azt a bizal­mi válságot, amely a társadalom és a hatalom között kialakult. Ez a bizalmi válság ma már egy ko­rábban kötött politikai kiegye­zés, egy tevőlegesen, avagy csak hallgatólagosan elfogadott „köz- megegyezés” teljes felbomlását eredményezte, és a társadalom­ban olyan szenvedélyek parázs- lanak, amelyek akár lángra is lobbanhatnak valamilyen, akár­melyik oldalról érkező provoká­ció hatására. Ezt a lobbanást kell elkerülni, a reformfolyamat fenntartása érdekében kell a kor­mányzatnak és az ellenzéknek egyaránt önmérsékletet tanúsí­tania. Annak idején, amikor a Magyar Demokrata Fórum 1987 szeptemberében egy lakitelki sá­torban létrejött, a katasztrófael­hárítás politikájában és erkölcsé­ben egyeztünk meg, százvala­mennyien. Ehhez a megegyezés­hez kellene tartani magunkat eb­ben a zaklatott jelenben is. Pomogáts Béla Madár a kalitkában A leveleket böngészve, a lila színű tintára lettem figyelmes. Fél év sem telt el a két levél között, amely külsejében teljesen azonos, tar­talmában merőben különböző volt. Az első levélből egy megle­hetősen zajos elválásról értesített egy fiatalasszony, amelyet elol­vasás után félretettem azzal, hogy ilyen vagy ehhez hasonló esettel — sajnos — százszámra találkozhat az olvasó, ne untas­suk ezzel is. A második levél egyetlen szó­val sem utalt az elsőre, és ha az árulkodó lila színű tinta magára nem vonja a figyelmet, bizony ennek sem lett volna szerencsé­sebb sorsa az elsőnél. Szóval, a tinta! És a két levél, így egymás mellett már birizgálta a kíváncsi­ságomat. — Úgy látszik, sem vele, sem nélküle nem tudok élni... Ez a mondat volt az, amely út­nak indított, és találkoztam egy neve sincs faluban Z. Piroskával. Forró nyári nap volt, a levegő­ben vibrált a hőség, a kiskert po­rában csirkék pilledtek, kifakult virágok hervadoztak. Megváltás volt leülni a hűs lugas alatt, ahol — kezemben a két levéllel — nyugodtan beszélgethettünk. — Hol van a félje? — Műszakban. — Tud a levelekről? — Miért kellene tudnia...? Piroska inkább gyereklánynak néz ki, mint válófélben lévő asz- szonynak, aki — mint a babaru­hával szokás — játszik a házassá­gával, méghozzá úgy, hogy pa­pírra veti, meg is örökíti a szán­dékait... — Szóval magát csak a lila tin­ta érdekelte? — Kedvelem a lilát. — Pedig számomra a monda­nivaló volt érdekes. Ezzel kezdődött a beszélgetés, közben a fiatalasszony sürgött- forgott, süteménnyel, hűsítővel kedveskedett, majd végre több­szöri kérésemre rászánta magát, hogy megfejtse a lila színű leve­lek titkát. Arcáról sugárzott a de­rű, mindig bájos tekintetében a csínyen kapott gyerek pajkos mosolya bujkált, és láthatóan egy pillanatra sem zavarta, hogy a levelei nyomába eredt valaki. — Két éve találkoztunk. Laci azt mondta, nem tud nélkülem élni, és feleségül vesz. — És maga mit mondott? — Semmit. Feleségül mentem hozzá... — Megbánta? — Ez az, amit nem tudok. Egyszer igen, másszor nem! Megdöbbenten hallgatom szavait, és számomra valahogyan ez az egész történet valószínűt­lennek tűnik, úgy teszek, mintha esti mesét hallgatnék a hűs leve­lek alatt. — És ez a ház? Csodálkozva sandít rám, szép babaarca nevetésre derül. (III/3.) Évekkel ezelőtt, Ljubljanába utazva, a Maestral első osztályú kocsijában, Kaproncán (Kopriv- nica) sajátos élményben volt ré­szem. Idős, közép- és fiatalkorú utasok sokasága lepte el a szerel­vényt, kupénkba is betelepedtek hatan, nyolcszemélyessé léptet­ve elő a fülkét. Meg is ágyaztak nyomban, cipőjüket ledobálták, majd előszedték az elemózsiát, s jóízűen falatoztak. Élénk, a kaj- horvát dialektus ízével teli nyel­ven hangoskodtak — nemigen gondolva a rájuk váró, Triesztig tartó kényelmetlenségre. Mert — mint beszélgetésükből elhallot­tam — oda igyekeztek valameny- nyien, üzletelni. Éjfél után vál­tam meg tőlük Ljubljanában, s leszállva a friss, nyári éjszakai le­vegőből nagyot szippantva érzé­keltem: minő illatkoktélt szívtam közel hét órán át. Fejtő könyvének van egy pasz- szusa, a szusáki utazás leírása, amely hasonló képet rögzít, ter­mészetesen színesebben, élveze­tesebb formában előadva az él­ményeket. Az úti viszontagsá­goktól őt a tengerparti reggel vál­totta meg, s feledve az éjszakai utazás gyötrelmeit, elindult meg­hódítani a Trsaton a Frangepá- nok várát. Aztán hajóra szállt (a gyorsgőzöst Ljubljanának hív­ták), s elindult Dalmácia éksze­re, Dubrovnik felé. Aki megtette ennek az útnak — hajóval — akár csak felét is, él­vezhette a kéklő Adria minden szépségét és varázsát, némelykor kellemetlenségeit is — már ha hajlamos a tengeribetegségre. Aki viszont jól tűri a tengeri szél okozta hullámverést, az ezeket az órákat is a felfedezés örömé­vel töltheti el a hajón. A reggel minden pompája: a szikrázó napsütés, a frissen sült hal illata, a parti növényzet látványa, kinn a tengeren pedig a hajót kísérő delfinek akrobatikus tánca — együttesen omlik az utazóra. S ha mégis elunja magát a hajóra szállt vándor, úgy ott vannak az útitársak, kik a világ minden tá­járól verődnek össze, s az utazás idején valamiféle családias köz­vetlenség uralkodik el közöttük. Aztán, amikor a hajó a végcél­hoz közelít, zsibongás, nyugta­lanság támad a fedélzeten. A ki­kötő, a város új csodákat ígér — legyen az Zára (Zadar), Spalato (Split), avagy Dubrovnik. Dubrovnik. Az Adria gyöngy­szeme. A régi horvát irodalom reneszánsz és barokk kori böl­csője és színtere. A drámaíró Marin Drzic, s a barokk poézis mesterének, Ivan Gundulicnak szülővárosa, otthona, szellemi és művészi élettere. Mily csodála­tos, hogy századokon át tudott dacolni a törökkel és Velencével, — Ez az én házam! Apáék a falu közepén laknak, Sanyiék a szomszéd faluban most építkez­nek, akkor kezdték, amikor én beadtam a válópert... — Jó lesz a testvérének. — Egyes gyerekek vagyunk! Galambok tollászkodnak a szomszédos háztetőn, izzik a le­vegő, erősödik a hőség, árnyék­ban is van közel harminc fok. — Hol dolgozik a félje? — Karosszérialakatos az üzemben, de idehaza is bütyköl. — És maga? — Én sehol. Nem hiszi? Jöj­jön, nézze meg a lakásunkat, és s képes volt megőrizni szabadsá­gát és függetlenségét. S még cso­dálatosabb, hogy időjárással, földrengéssel, háborúkkal da­colva meg tudta őrizni értékeit és ősi jellegét. Az alábbi sorokat Fejtő a mai Dubrovnikről is ír­hatta volna: „Ragusa városának ősi falain ülve, s még nem is a leg­tetején... mennyi mindent láthat­ni!... A templomok tornyait, amelyeknek harangjai megnyug­tatóan bonganak, körös-körül a tengert, amely esti kékesszürke, a halvány, felkelő holdat az égen, alattam kopott, ó házakat, ame­lyekben laknak és énekelnek, udvart, ahol hosszú asztalokon sárga kamillát morzsolnak s tere­getnek, hátam mögött meszes hegyeket. Rengeteg madár rep- des fölöttem fütyörészve, velük fütyülök, és közben lelkiismere­tesen jegyzek, hogy ne múljon el ez az emlék. Piros és tarka tetők, zegzugos utcák alant, ablakok­ban lobogó ingek, jobbra mere­dek hegy tetején magas kereszt. Bizonyára lezuhant ott egy óvat­lan turista.” Hosszan idézhetnénk még a Dubrovnik szépségeit, megejtő varázsát részletező sorokat a könyvből, s a hétköznapok gondjait is feltérképező reflexió­kat. Van azonban Fejtő könyvé­nek egy néhány lapnyi részlete, amely magyar vonatkozása miatt érdemli meg a figyelmet. Krleza festő barátját, P. D.-t, azaz Petet Dobrovicot látogatta meg kirán­dulásképpen Mliniben, s erről a találkozásról írja le emlékeit. Hogy ki volt Peter Dobrovic? A magyarországi közönség ma is fájdalmasan keveset tud róla. Pe­dig Magyarországon indult kar­rierje, 1913-ban — Dobrovits Péter néven — már kiállított a Nemzeti Szalonban, dijat is nyert, Párizsba utazhatott vele. Dicsérte a Nyugat, s ha tizenki­lencben nem kapcsolódik be a pécsi köztársaság forradalmi eseményeibe, talán Magyaror­szágon marad haláláig, hisz fes­tészete Munkácsy és Szinyei Merse Pál igézetében indult, s csak belgrádi korszakában lett — egy időre — az avantgarde elkö­telezettje, hogy aztán a szerb fes­tészet tradícióit olvassza képei színvilágába. Fejtő híradása történeti érté­kű, jellemző, hogy nem nevezhe­ti meg az országot, ahol a jeles művészt — távollétében — halál­ra ítélték, s a nevét is csak mo­nogrammal jelzi — nyilván óva­tosságból -: „D-t egy közép-eu­rópai államban forradalmársága miatt halálra ítélték, s ő — mint mondja — Párizsban, a Hotel de Rome teraszán, kellemes társa­ságban olvasta az in contumati- am ítéletet. Kár lett volna ezért, mondja, szeretettel tapogatja iz­mos nyakát. Krlezához hasonlít győződjön meg a saját szemével, hogy három szobát rendben tar­tani nem kevés. Foglalkozásom: háztartásbeli. Óvónőképzőt vé­geztem, de anyukám azt mondta, hogy nem vagyunk rászorulva, ne dolgozzak, és Laci is jobban szereti, ha idehaza vagyok... — Miért szereti jobban? — Azért, mert féltékeny bo­lond! Különös fény csillan a szemé­ben, szép arca rándul egyet, szá­momra ez az első komoly emberi reagálás, ha úgy tetszik, fintor az élet eseményeire. Hallgatunk. Ilyenkor nem sza­bad kérdezni, mert a hallgatás a legjobb vallatóbíró. Törölgetem verejtékező homlokomat, figye­lem a porban fürdő csirkéket, az orgonabokor alatt nyelvelő kutyát, a verandán a madarat a kalitkában. — Ő engem nem elvenni, ha­nem megvenni akart. — Szereti? — Ez a baj! Ám a személyes szabadságom nem eladó... — Maga nem féltékeny? — Nincs okom! Tudom, hogy eszeveszetten szeret, és ha tehet­né, mint a kutyát, pórázon tartana. a veszélyes életnek kihívásában, de míg Krlezában van valami horvát, szinte katolikus lágyság, a festő keményebb, már testre is, szerb. Érdekes hallani az élete történetét. Bal kezével katonalá­zadást szervezett, a jobbal imp­resszionista képeket festegetett. Köztársasági propagandát mű­velt egyik kezével, a másikkal csapot-papot otthagyva kiállítást rendezett Párizsban.” Valaha, még egyetemi tanul­mányaim idején, nem kevés cso­dálkozással hallgattam profesz- szorom előadását egy bizonyos montenegrói, azaz Crna Gora-i költőről, Petar Petrovic Njegos- ról, aki nemcsak poéta, de püs­pök és fejedelem is volt egy sze­mélyben. Ő alkotta meg a dél­szláv irodalmak monumentális drámai költeményét, a Gorski vijenacot, azaz A hegyek koszo­rúját. A hagyomány szerint a költőfejedelem erődítményszerű palotájának bástyáit (a XIX. szá­zad első felében vagyunk) levá: gott török fejek „ékesítették”, a harácsoló török csapatokkal folytatott baj vívások jeleiként. A költőfejedelem közben — a pa­lotában — Dantét, Petrarcát, Miltont, Byront vagy éppen Pus­kint olvasott, legtöbbjét eredeti­ben. A törzsi világ hagyományait őrző montenegrói nép és országa nem sokat változott egy évszázad alatt. A török fejek ugyan eltűn­tek a „vár fokáról”, de a férfiak továbbra is fegyvert viseltek, s ősi dalokat zengtek egyhúrú hang­szerük, a guszla monoton muzsi­kája mellett. Fejtő még ezt a vilá­got láthatta — noha Cattaróból már autóbusszal utazhatott a Crna Gora-i fővárosba, Cetinjé- be. Ez a főváros persze — nyu­gat- vagy közép-európai lépték­kel mérve — „falu”, vagy legfel­jebb „kisváros, néhány emeletes házzal”, ahol „a királyi palota olyan, mint egy vidéki kúria”. Mégis varázsa van: Fejtő szép so­rai tanúsítják: „Cetinje, Monte­negro fővárosa falu, mondjuk udvariasan: kisváros, néhány emeletes házzal. Óriási s széles vállú, pittoreszk törzsi díszébe öltözött montenegrus ajánlkozik kísérőnek, mind a két oldalán pisztollyal. Magyarul is ért, hiva­tásos idegenvezető, szabott tari­fával. Kolozsvárt szolgált le­génykorában, azért beszél ma­gyarul. Felvezet a Szent Péter- kolostorba; fehérre meszelt vi­déki rendház ez, királyok és her­cegek alusszák benne halálos ál­mukat. Egy ócska szentkép előtt viaszgyertya ég.” 1937 óta változott a világ Ce- tinjén is. Ma már emlékhely csu­pán, nem főváros, de alighanem minden cmogoracok örök za­rándokhelye... Lőkös István — Talán mégis? — Ha arra gondol, hogy meg­csaltam, akkor téved. A félté­kenység nála mániás betegség, és ha „megőrül”, akkor iszik, tör- zúz, ami a keze ügyébe kerül... Élröppent a mosoly, az előbb még viruló gyerekarc egy szem- pillantás alatt éveket öregedett, szarkalábak árulkodtak a lélek gyötrődéséről. — Ne haragudjon, hogy isme­retlenül írtam, de valakinek tu­domására kellett hoznom a tör­ténteket. Utólag belátom, jár­hattam volna rosszabbul is... Csattant a kiskapu, egyedül maradtam, és azon tűnődtem, hogy milyen nehéz napok várnak még a fiatalokra, akiknek min­denük megvan ugyan a jó házas­sághoz, csupán a legfontosabb: a bizalom hiányzik. — Mire számít? Ölébe hull a keze, arca felnőtt komollyá válik, szép szemében könny csillan. — Semmi jóra! Elválunk, én pedig elmegyek a világ másik vé­gére, egy óvodába. Életet tanul­ni... Szalay István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents