Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-13 / 137. szám
4. ________ _____ K ULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. június 13., kedd Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Egy orvos öröksége Színvonalas produkció A chateauvalloni polgárok című sorozat A megszállottak mindig vihart kavarnak. Határozottságukkal, hitükkel, másságukkal, diplomáciai érzéket többnyire nem ismerő következetességükkel felborzolják a maradiak, a megtanult ismeretekre esküvők, az űjat mereven elutasító konzervatívok idegeit. Olyannyira, hogy összefognak ellenük, s igyekeznek nemcsak lelkileg, hanem egzisztenciálisan is tönkretenni őket. A Szókratész-sors nemcsak ezredévekkel ezelőtt volt törvényszerű, hanem a múlt századi Bécsben, illetve Magyarországon is. Persze kár lenne tagadni, hogy karrierlovagokban bővelkedő reforméránkban se dédelgetik azokat, akik nem szajkózzák az éppen divatos szólamokat, hanem kitartóan hangoztatják saját véleményüket, hirdetve az örökzöld erkölcsi intelmek igazságát. Valószínűleg ez a tisztes szemlélet, illetve szándék magyarázza azt, hogy ismét film készült — ezúttal televíziós fogantatású — arról a Semmelweis Ignácról, akit — egyébként a cím is erre utal — nem véletlenül neveznek az anyák megmentőjének. A kooprodukcióban kivitelezett kétrészes alkotás írója-ren- dezője, Michael .Verhoeven nem törekedett különleges bravúrokra, csupán azt határozta el — ez sem akármilyen érdem —, hogy a múlt hiteles krónikásává válik, felidézve, átélhetővé téve milliók számára az egykori eseményeket, konfliktusokat. Hús-vér figurákkal találkoztunk, különböző vágyak, indulatok, szenvedélyek által befolyásolt, gyötört, hajszolt személyiségekkel, akik ezúttal csak statisztáltak ebben a megrázó tragédiában. A remekül megválogatott színészek értették szerepkörüket, épp ezért nem kiugró alakításokkal, hanem csoportteljesítményükkel hívták fel magukra a figyelmet. Mi pedig azonosultunk a főhőssel, küzdöttünk, hadakoztunk, háborogtunk, szenvedtünk vele, ám a katarzist feleslegesen szomjúhoztuk. Ez nem véletlen, hiszen a vállalkozás gazdái sokkolni kívántak bennünket, tudatosítva valamennyiünkben azt, hogy a zseniális professzor viadalma soha nem ér véget, mivel hasonló szituációk a valóság ezernyi frontján formálódtak, teremtődnek napjainkban, s a jövőben is. Talán a kifejlet lesz optimistább, bizakodást sugallóbb, ha emlékezünk a neves orvos örökségére, ha felkaroljuk azokat, akik értünk is csatáznak, amikor szokatlannak tűnő, de ígéretes elképzeléseiket rajtoltatják. Ugye, nem fulladnak meg az érdektelenség hínárözönében.. ? Pécsi István Adósságok A néző a televízió érzékeny barométerén keresztül sok mindent megállapíthat. Nemcsak az egyes műsorok láttán, hanem a folyamat egészében is. Ami nem tükröződik egy-egy programban, annál inkább megállapítható egy hét átlagában. Az elmúlt néhány nap egyértelműen az adósságokról szólt. A nemzet lelkiismeretét ébresztő műsorok sorjáztak, hogy csak néhányat említsek, ilyen volt a szerdai Színházi este, amelyben Gosztonyi János Andrássy út 60. című művét játszották, de ugyanígy említhetném a Semmelweis Ignácról szóló filmet, de leginkább a Menedékjog című monstre dokumentumfilm-soro- zatot. Ha jobban megnézzük, a Nemzetközi T évé-parlamentet is ide sorolhatjuk, mert a Zágráb — Budapest televíziós híd vitaműsorának középpontjában gazdasági és társadalmi gondjaink álltak, így a meghatározó adósság- állomány is. így hát bőven részesültünk adósságaink „áldásaiból”, bár igazság szerint a szó konkrét és átvitt értelmében is még csak a kamatok törlesztésénél tartunk. Hirtelen nekilódult a szókimondás, olyan dolgokról hallhatunk, amelyek tabunak számítottak. Nem csoda tehát, ha a nézőnek lassan a feje fájdul belé, s álomta- lan álomba zuhan, ha megnézi például a Menedékjog hosszú és félelmetes belső logikát tartalmazó részeit. Hiába, maradéktalanul túl kell esnünk a nemzeti önvizsgálat legkényesebb és legfájdalmasabb részein is. Olyan épületet nem emelhetünk magunk számára, amely nem lakható, mert megroggyantak az alapjai. Közkeletű, divatos politikai szóval: nem alkalmas feladatára a fundamentuma. Márpedig ebben a mostani helyzetben szilárd és biztos pontok kellenek ahhoz, hogy valamiféle javulás bekövetkezhessen. Alapvető fogalmakat kell tisztáznunk, hiszen e műsorok tanúsága szerint is összekeveredett jó és rossz, a sok felemás vagy teljesen hazug beállítás megakadályozza, hogy helyesen gondolkozzunk, s megfelelően cselekedjünk. Hozzá kell tenni, hogy nehezen lehet ilyen racionálisan megközelíteni ezeket a kérdéseket. A józan ész megtorpan, mert előtérbe kerülnek az indulatok és az érzelmek. Talán ezeknek a hőjét is arra kellene használni, hogy minél előbb kialakulhasson valamiféle egység a továbbiakat illetően. Mert hitetlen Tamásként vájkálhatunk a sebekben, de ez végül is nem vezet semmire. A tiszta beszéd olyan, mint a szike: a fertőzött pontokat kivághatja, hogy ne kelljen többet félnünk kimondatlan dolgainktól. Nehéz ezt most egyszerre megtenni, de mégis valahogy vállalkozni kell rá. Nagy terheket rakott a néző vállára a televízió, politikai, társadalmi és gazdasági adósságaink óriási tömegét. Ki- nek-kinek lelkiismerete, vér- mérséklete és tisztessége alapján meg kell birkózni ezekkel. Gábor László Ártatlanul megalázott harmincnégy hatvani vasutascsalád balladája (X/8.) Honfoglalás a pusztán A kitelepítettek karavánja Tiszafüred elhagyása után ismét megállt a puszta szélén. Közel négy óra hosszat várakoztak. Egyesek attól rettegtek, hogy itt fogják kivégezni őket, mások abban bíztak, hogy visszafordítják a menetet Hatvanba. Egyik sem történt, csak előkészítették a fogadásukat. Miután ez megtörtént, a parancsnok gépiesen kétfelé osztotta a teherautókat. Egyik kocsi Kónyára, a másik Borzas-tanyára indult. Az idős Bereczné Kónyára került, a menye három kisgyermekével Borzas-tanyára. Másfél évig semmit sem tudtak egymásról. Tóth Gyuláné:,, Amikor megérkeztünk a Borzas-tanyára, ott már voltak Baranya megyei kitelepítettek. Ezek már kiürítették számunkra a tehénistállókat. Itt ugyanis nem juhakolba helyezték el a hatvaniakat, hanem „előkelőbb” szálláshelyre. A mi családunknak egyébként nem jutott hely a tehénistállóban. Bepréseltek bennünket egy valamiféle takarmánykeverő épületbe. Ott olyan szűkösen voltunk, hogy szinte csak oldalt tudtunk feküdni. Ha valaki meg akart fordulni alvás közben, fordulnia kellett a többieknek is. Később bennünket is átköltöztettek a tehénistállóba. Az istálló közepén út volt, a tehenek helyén pedig a mi lakóhelyünk. Mindenkinek ki volt adva egy bizonyos terület, de erre nagyon vigyázni kellett, mert mindenki nagyobb részt szeretett volna foglalni. Nagy veszekedések voltak, az emberek szinte meg is ölték volna egymást húsz centiméter helyért. Az istállóban az első télen nem volt fűtés, csak a leheletünkkel melegítettünk.” A. J.: „Este nyolc óra tájban érkeztünk meg Borzas-tanyára. Amikor leszálltunk a teherautóról és szétnéztünk, láttuk, hogy néhány száz ember már ott volt. Egy hatalmas birkahodály előtt felsorakoztattak bennünket, és létszámellenőrzést tartottak. A Borzas-tanya korábban vadásztanya lehetett. A központjában volt egy kastély nevű épület, amelybe az őrség telepedett, nekünk pedig a közeli birkahodály- ban jelölték ki a helyünket.” Deli Jánosné: „A Hortobágyon, a Borzas-tanyán szállítottak le bennünket. Bementünk az istállóba, ahol még ott voltak az állatok: lovak, ökrök, birkák, disznók. Az állatokat kihajtották, mi pedig rendbe tettük az istállót. Kaptunk szalmát, azt íeterítet- tük, és azon aludtunk. Letakartuk rongyokkal. Télen is ott aludtunk, sokszor ruhában, kabátban, amikor a hideg szél fújt be az ajtón.” Kiss Miklósné: „Minket a Borzas-tanyára vittek. Amikor megérkeztünk, a bútorokat összezsúfolták egy helyre, bennünket pedig istállóban szállásoltak el. Kezdetben szalmán aludtunk, csak később lett más körülmény. Eleinte még nem is fűtöttek, amikor beállt a hideg idő. Hideg vízben mostunk, hidegben fürödtünk. Később megengedték, hogy a hodályban felállítsuk azt az ágyat, amit hazulról hoztunk. Egy helyen aludtunk a két gyermekkel és Széles Györgynével, aki egyedülálló fiatalasszony volt. Sokat szenvedtünk a különböző állatoktól: például rengeteg volt a birkaho- dályban a patkány, a pocok. Nyáron a sok szúnyog kínozott. A sok állat miatt rengeteg bolha volt. Annyira elszaporodtak, hogy már a vezetőség is felfigyelt rá. Hoztak vegyszert, és mindent beszórtak vele. Poloska, hajtetű nem volt, mert tisztálkodtunk. Az volt a szerencsénk, hogy az ottani víz jó szódás volt. Igaz, a fogaink tönkrementek, de mosásra, tisztálkodásra nagyon jó volt.” Az élelmezést az első napokban maguk oldották meg hazaiból. Egy-két nap után ők is a közös konyháról kapták az ételt. Ez a konyha valamiféle szövetkezeti alapon működött. Ennek megfelelően le kellett adni az olyan, hazulról hozott élelmiszert, amit a konyhai főzés során felhasználhattak: cukrot, lisztet, zsírt, hagymát, fűszereket és néhány levágható sertést. Egy Baranya megyei cukrász volt a főszakács, de mellette ott dolgozott még a felesége és néhány olyan hatvani asszony, akinek csecsemő gyermeke volt, aki ezért nem mehetett el távolabbi munkahelyre. Ezek a konyhai munka mellett gondoskodtak mások apróbb gyermekeiről is, akik a szálláshelyen maradtak, amíg a felnőttek munkában voltak. Ha az ebéd elkészült, kongattak egy vasszerkezettel, a szálláshelyen lévők sorakoztak, és kiosztották számukra az ételt tányérba vagy kis lábasba. Az étel nem volt tápláló, és keveset adtak. Állandóan éhesek voltak. Szerencsések voltak azok, akiknek repeta is jutott. Deli Jánosné azóta is emlékszik rá, hogy a kis húga álmában felkiáltott: „Icu- ka! Repetáért kell menni!” A közös konyhán főzött ételért fizetni kellett. Munkabért azonban olyan keveset adtak, hogy a többgyermekes asszonyok nem tudták megfizetni a téli hónapokban, amikor még a rosszul fizetett munkából is kevés akadt. Ilyenkor hitelben étkeztek, és a nyári keresetből fizették meg a tartozást. Széles Györgynének ilyen emlékei vannak az étkezéssel kapcsolatban: „Ilyen olcsó munkásokat sehonnan sem tudtak volna szerezni, akik ilyen „jó kaja” mellett dolgoztak volna. Egy fél liter feketekávé meg egy darab kenyér volt a reggeli, estére meg csak szűz rántott leves. Nem volt benne tojás, de úgy teleaprítottuk kenyérrel, hogy lé nem maradt rajta. Ebédkor volt hús is, de reggelire mindig csak feketekávé, vacsorára meg rántott leves. Délben, ha gulyásleves volt, mást nem adtak hozzá. Ha gombóc volt, abból csak kettőt adtak, többet nem. Ezt adták a leves mellé. Nem ehettünk annyit, amennyit szerettünk volna. Később már volt üzletünk is, és akinek pénze volt, tudott vásárolni. Pótolni kellett, mert akinek egészséges a gyomra, meg aki dolgozott, annak az a kaja nem volt elég!” Az első idők után jöhettek hozzájuk látogatók, akik hazulról hoztak némi ennivalót, és havonta egyszer kaphattak csomagot, de azokban az időkben odahaza is gondot jelentett az élelmezés. (Folytatjuk) Németi Gábor Zenei esték Egerben Kórusok tavaszi fényben Az iskolai év vége felé menetrend szerint érik egymást a zenei programok ebben a hangulatos bükkalji városban. Az elmúlt héten a Ferencesek templomában az Építők Agria Vegyes Kara mutatta be műsorát: az Ave Ma- ria-k csokrával emlékeztetett arra, hogy a középkori gregorián dallam éppúgy tiszteletre szólít Mária iránt, mint Arcodéit, Jos- quin de Pres, Palestrina vagy éppen Liszt Ferenc. Nehéz lenne szavakba foglalni, mi a különbség a középkori szerző áhítata és Palestrina lágy hullámzásé érzelmei között, mert minden korban a művész, a zenész a saját élményeit foglalta alkotásba, mert meg akarta menteni a pillanat boldogságát, a lélek szenvedélyét az utókor számára. Dr. Ocs- ícay György karnagy ezzel a vegyes karral hosszú évek óta idézgeti azokat a témaköröket, amelyek a lélek belső szféráját megindítják. Elgondolkodtat, elmélkedésre késztet, ahogyan ez a kórus Vivaldi Glóriáját már nem először, csaknem állandó műsorbetétként szólaltatja meg, mert tudja, hogy a mai időkben, a társadalom bizonytalanná váló mindennapjaiban nem árt az örök értékekre felhívni a figyelmet. S mintha csak társa akadna a versmondó Kakukk Jenőben, aki a középkori himnuszok rövid soraival még határozottabbá is tenné ezeket a bensőséges formákat. Közreműködött fuvolán Pethő Károly; Kalmár Gyula szolgáltatta az orgonakíséretet. Dona nobispacem Szombaton délután teljes verőfényben a Dobó téren rendezték meg a megyei általános iskolások dalostalálkozóját. Már tizenegyedszer jöttek össze ezek a fehér blúzos lányok és fiúk, hogy a közös éneklés hazai hagyományait erősítsék. Látványnak is, élménynek is elragadó, ahogyan ezek a tizenévesek a Minoritatemplom lépcsőjén felsorakoztak, és elevenségüket így-úgy zabolázva, elviselték a tanárok fegyelmezőakaratát. Hanem, amikor felhangzott a nyitószám, az ismeretlen szerző műve, a Dona nobis pacem, akkor minden szem a karnagyra vigyázott, kitágult a figyelem, ércesebbé váltak a hangok a próbán hallotthoz képest, a romlatlan szív lelkesedésével, a dallam lendületéhez igazodva — mintha mélyen meg is értenék! — énekelték a könyörgést: Dona nobis pacem! — Adj nekünk békét! Gondolataikban talán nem került elő, kihez is fohászkodnak, értik-e azt a viszonylatot, amit a könyörgés zenei szerzője teljes alázattal szolgált, de örültünk a teljesítménynek: bennünk megrezdí- tették azt a bizonyos húrt, amely közönyös napjainkban, még aggasztóbb gondjaink közepette ritkán ad hangot, olykor-olykor mintha már el is szakadt volna. Volt itt még Kodály-mű, Bárdos-kórus, az Egri Szimfonikus Zenekar is játszott, Wagner Lajos, a debreceni színtársulat énekes tagja énekelt, a karnagyok Szepesi Györgynével az élén tették a dolgukat; Gergely Péter is igyekezett ellenállni a tér zsivajának, de ez a Dona nobis pacem volt mégis az igazi. A Dobó leánykara a Líceum dísztermében rendezte meg hangversenyét. Dr. Ocskay György karnagy választása a színhely tekintetében hasznosnak bizonyult. Ez a viszonylag nagy létszámú - énekkar ezt a termet is beénekelte. A két együttest évek óta foglalkoztató Ocskay dr. szakrális melódiákkal kezdett Hagiustól, Palestrinától, Lassustól, majd fokozatosan vonultatta fel a barokkot, Handel áriáját, majd Chopint, Brahmsot, Schubertét, Csajkovszkijt, Messenet-t, Bartókot, Kodályt, Bárdost, Kocsárt — többek között. A leánykar — annak ellenére, hogy a természetes fluktuáció miatt jóformán minden évben újraszületik — érett kórus benyomását kelti. Nemcsak a művek feldolgozása nyer igazolást a produkcióban, de az is, hogy a változatos lelki tartalmakat, amik a művekben megjelennek, az énekesek közvetíteni tudják a hallgatóságnak. S ha mércéje lehet a művészi színvonalnak és zenei törekvéseknek a szólisták felvonultatása, a karnagynak nincs szégyellni valója. Berecz Beátát már az Agria Vegyes Kar műsorában is felléptette, itt is szerepeltette, nem is egyszer. Nem szeretnénk szerepünkön túllépni, hibázni a minősítésben, mert ebben a pályakezdeti szakaszban árthatunk megállapításunkkal, netán túlzott igényeket ébreszthetünk, de... ez a gimnazista lány kitűnő énekesi adottságokkal rendelkezik. A hang még csiszolatlan, de értékes, a lány muzikalitása, természetes előadói készsége figyelemre méltó. Valami ilyesmit írtunk le évekkel ezelőtt Pánczél Éva esetében is. Federics Mária a Corelli-szo- nátával, Nagy Andrea Massenet Meditation-jával, Szabó Beáta Chopin f-moll Nocturne-jével, Kalmár Gyula zenetanár a zongorakísérettel járult hozzá a fényes tavaszi estéhez. (farkas) Előkészületek a Szegedi Szabadtéri Játékokra Megkezdődtek a Szegedi Szabadtéri Játékok előkészítésének munkálatai. Ácsolják a színpadot, felújítják a nézőteret. Mindez nem zavarja a diákokat, akiknek kedvelt pihenő- és tanulóhelye a szegedi Dóm tér. (Fotó: Németh György — MTI) JXálsinlz olcsóiul?!
