Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-10 / 135. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 10., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Renault-bemutató a várban A Renault cég belga részlege a legújabb 19-es és 21-es típusait mutatta be néhány napja, Budapesten. A Budai Várban tartott premierre 450 üzletembert hívtak meg, belga, flamand és francia nyelvterületről. A Malév Air Tours és a belga Agitours közös rendezvénye a Hungaroringen folytatódott. (MTI-fotó: E. Várkonyi Péter) Szokott-e énekelni az ősember? Barlangrajzok vallatása Szokott-e énekelni az ősember? S ha énekelt, vajon miről és hogyan szóltak a dalai? Nem lévén magnója, a kottát nem ismerte, a kérdés második részére vonatkozóan sohasem ismerjük meg a pontos választ. De hogy énekelt, erről érdekes, tudományos bizonyítékot tár a világ elé a La Recherche című folyóirat. Két francia kutató, az Ariege környékén lévő barlangok rajzait elemezve arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos összefüggés lehetséges a rajzok és a barlang eredeti célja között. Nevezetesen: az akusztikailag legtökéletesebb termek és a falra festett, karcolt ábrák kapcsolata kimutatható. Bizonyos motívumok csak ott fordulnak elő, ahol a hanghatás a legjobban érvényesül. Reznikoff és Dauvois úgy véli — miután különféle hangpróbáknak is alávetették a számításba jöhető barlangrészeket —, hogy ezekben a „termekben” olyan rituális szertartások zajlottak, amelyeket énekkel kísértek. Kiderült ugyanis, hogy csupán az emberi hang, az énekszó „fért be” a barlang falai közé, a síp, a dob, a nádihegedű már nem... Német nyelvű kulturális magazin Blick und Pannonien címmel új — német nyelvű — magazin jelent meg Győrben. A kéthetente megjelenő, 16 oldalas újságot a határátkelőhelyeken és a Balaton térségében terjesztik. Utcán a 20 ezer példányban megjelenő lap. (MTI-fotó: Matusz Károly) Speciális szovjet sajtóigazolvány Újságírók kontra rendőrök Az utóbbi hónapokban a Szovjetunióban a glasznoszty- nak és a demokratizálódási folyamatnak köszönhetően egyre feszültebbé vált a rendőrség és az újságírók kapcsolata. Már ami a rendkívüli esetekben intézkedő rendőrök, illetve a kíváncsiskodó toliforgatók viszonyát jellemezte. Számtalanszor előfordult, hogy a rohamrendőrök megakadályozták a munkájukat elvégezni kívánó újságírókat. Különösen a fotóriporterekre és televíziós operatőrökre járt rá a rúd, s a rádióriporterek is sokat panaszkodtak. A rendőrség nem fogadta el a Szovjet Újságíró Szövetség hivatalos igazolványát, és az utcai felvonulásokon, nagygyűléseken a sajtó jeles képviselőit is úgy kezelték, mint a demonstráció részvevőit. A kényelmetlen állapot feloldása érdekében idén januárban a Belügy- és Védelmi Minisztérium az Újságíró Szövetséggel együtt abban állapodott meg, hogy a „ különlegesnek minősítendő eseményekre speciális igazolványt adnak ki.” Ezek az igazolványok lehetnek általános érvényűek, de időszakosak is, mint például az örményországi és tadzsikisztáni földrengés színhelyére utazott tudósítók azonosítási kártyái. A városi eseményekre viszont a szerkesztőségek névre szóló, fényképes kártyákat igényelhetnek, és annyit, amennyit jónak látnak — egyelőre a belügyi szervek nem vezettek be korlátozást. A teendő ezek után roppant egyszerű: ha az újságíró a szerkesztőjétől azt a feladatot kapja, hogy mondjuk, menjen ki Moszkvában a Puskin térre a Pamjaty társaság soros tüntetésére, akkor fogja különleges igazolványát, jól láthatóan a nyakába akasztja, s aztán vagy tovább engedik a rendőrkordonon, vagy nem. Az első tapasztalatok tudniillik meglehetősen vegyesek. A visszajelzések szerint már előfordult, hogy a felpaprikázott rendőrök nem tettek különbséget az igazolványukat lobogtatok és a hangoskodók között, néha viszont éppen a tömegnek szúrt szemet a nyakba akasztott kártya és a „gyorstüzelő” fényképezőgép. Úgy tűnik, a tüntetések részvevői, kordonon innen és túl egyaránt nem kedvelik a sajtó feltűnését, azaz nem mindig „életbiztosítás” egy-egy heves vérmérsékletű megmozdulásról beszámolni. S hogy még az igazolványoknál maradjunk: a választási kampány is tartogatott jó néhány meglepetést az újságírók számára. Noha a választási törvény kimondja, hogy a sajtó munkatársai zavartalanul tudósíthatnak bármelyik eseményről, jelölőgyűlésről, a helyi hatalom képviselői nem mindig voltak ezen a véleményen. fn •• 7 ^7 s . /»•• 7 x/7 Fürdőn es jurdozon Hippokratész feljegyzései — Az ősmagyarok nem kedvelték a fürdőzést redőről”. Mit ír elő az 1876. évi rendelet? A fürdőzés a legrégibb időkre vezethető vissza. Az ókorban a legtöbb vallásalapító előírta a fürdőzést, így az indusoknál, perzsáknál, egyiptomiaknál. A zsidóknál bizonyos esetekben törvény írta elő, a görögök szent cselekménynek tekintették és az újszülötteiket a vízbe mártották. Az első tudományos fejtegetést a fürdőzésre vonatkozóan Hippokratésznél találjuk, aki megindokolja a fürdés hasznát, előnyét, lelket és testet üdítő erejét. A régi Rómában — az előkelő fürdőpaloták mellett — ingyenes és nyilvános népfürdők voltak, ahol mindenki kedvére megfürödhetett. Hazánkban, ahol egykor virágzó római városok álltak, közismerten számos fürdő maradt fenn. A népvándorlás idején egy ideig szünetelt a fürdés divatja, később — különösen a kelet-európai államokban — török hatásra ismét hódított. A törököknél részint rituális esemény volt a rendszeres fürdés, másrészt a törökök tényleg szerették a vizet, a fürdőkben való kellemes időtöltést. E tekintetben a magyarok — közötte mi egriek — valóban sokat köszönhetünk a törököknek, nevezetesen azért, hogy kiművelték fürdőkultúránkat, és olyan épületeket hagytak ránk, amelyek manapság is hírességeknek számítanak. Az évszázadok során Európa- szerte hol divatos, hol divatjamúlt lett a fürdőzés. 1500 körül kiváltképpen Németországban lett kedvelt szokás és szórakozás olyannyira, hogy II. Henrik idején a fürdőkben hangversenyeket is rendeztek. Érdekes, hogy később éppen az előkelő körök váltak meg e kedvelt szokásuktól és a pómépre hagyták azt. A napkirály reggeli tisztálkodása a feljegyzések szerint abból állt, hogy tenyerére egy néhány csepp illatos alkoholt öntött és azzal dörzsölte be az arcát. Az úri dámák egyenesen irtóztak a víztől, a fürdést lealacsonyító szokásnak tartották és állították, hogy a víz árt az arcbőrnek, helyette teleragasztották az arcukat mindenféle tapaszokkal, amelyek változataik szerint iszonyatosan sokba kerültek. A világ azonban lévén forgandó, újból divat lett a fürdőzés és Napóleon császár első felesége Josephine volt az első, aki merész elhatározással fürdőszobát állíttatott fel a lakosztályában. Innen már csupán egy lépés volt — kórházakban, zárdákban — a fürdők létesítése, sőt Európában több országban ismét megnyitották kapuikat az ingyenes népfürdők. Az „ásványos fürdők” használata a XV. XVI. században kezdődött el, gyorsan kiépültek a világhírű drága fürdőhelyek, ahová kizárólag a leggazdagabb rétegek tagjai kerülhettek be. A múltnál maradva még egy röpke ideig, talán nem válik szégyenünkre arról beszámolni hiteles okmányok alapján, hogy honfoglaló őseink ugyan ismerték, sőt kedvelték is a forrásokat, hűsöltek is enyhükben, fürdőzni azonban nem volt ínyükre. Régi feljegyzések tanúsítják, hogy egyes híres források sajátosságait is ismerték, azokban fürdőzni mégsem támadt kedvük. Több mint fél évezrednek kellett eltelnie, amíg a magyar honban is kiépülnek a nevezetes fürdőhelyek, eltanultuk másoktól a fürdőzési szokásokat, praktikákat, és rájöttünk arra, hogy egy-egy fürdőhely, netán gyógyfürdő ki♦ tűnő üzlet, nagyszerű jövedelemforrás lehetne. Rádöbbentünk, hogy a Kárpát-medence a fürdőzők Mekkája lehetne, hiszen drága kincsként törnek elő a föld mélyéből a gyógyító, üdítő vizek, és mások fele annyi áldott forrással is beérnék, csak lenne belőlük a mieinkhez hasonló... Világhírű fürdőhelyeink a századok múlásával az előkelőségek szórakozóhelyeivé váltak helyt adva a mágnásoknak, előkelőségeknek és főleg a vállalkozó pénzembereknek arra, hogy tőkét fektessenek, be. E helyeken megfordultak természetesen híres művészek, — muzsikusok, poéták, piktorok — akik műveikben hálából megörökítették azt, amit átéltek, hallottak, láttak. Visszább lépve a történelemben tudható, hogy a híres Pős- tyén fürdő Thökölynek volt a kedvenc fürdőhelye, bizonyára nem sokan tudják, hogy Verbő- czi& Corpus Jurist szliácsi magányában írta. A Trencsén-Teplici fürdőt Illésházi nádor építette ki kedve és tetszése szerint. Keresgélve a régi írások között bukkan rá a kutató egy „csemegére”, amely nem más, mint egy közel háromszáz éves fürdőszabályzat: „A feredőbe tilos beszállni a vendégek emberséges köszöntése nélkül. Kerülje mindenki a vitatkozásokat, kiváltképpen a hit tárgyában, mert ezek inkább líceumokba, mint a fürdőkbe valók. Senki fegyvert nem hordhat, sem nem használhat” A XVI. század derekán még kevesen tudtak nagy hazánkban a gyógyfürdőkről. Ekkortájt fedezték fel Sopron mellett Balfon a rómaiak idején is használt kénes forrásokat. Nádasdy Tamás- né lékai várnagyának a fia írta 1560 táján úrnőjének: „Hallom bizonnyal hogy az Úristen az ő betegeinek megvi- gasztalására Balffon támasztott volna oly vizet, amelyben a betegek Krisztus által megvigasztal- tatnak”. A Vas megyei Tarcsa fürdőt 1620-ban egyházi segédlettel avatták fel. A gyógyfürdő törzsvendégének tudhatta Esterházy Miklós nádort is. A XVII. század kezdetleges magyar fürdőéletét jól illusztrálja a nádor levele, amelyet nejéhez intézett: „Mi a vizitalhoz tagnap hozzákezdünk, bár savanyú. Egyébként jól volnánk, de igen esős üdőnk jár és így egy rossz, sáros faluban mulatságunk bizony kevés vagyon”. Révai Miklós költő is eltöltött tizenöt napot a tárcsái savanyú víznél és ehhez hasonló címmel versében erről meg is emlékezik. Sokak szerint ez az első magyar emlékvers, amelyet korabeli emlékkönyvbe írtak. A XVIII. század fürdőleveleit lapozgatva akadhat rá az ember Mikes Kelemen soraira, aki bizony nem a legkedvezőbb színben tünteti fel Rodostó fürdőzési lehetőségeit sem: „Ide nem mesz- sze egy tócsás hely vagyon, lehet úgy tizenöt ölnyi. Akiknek valami nyavalyályok vagyon, abba megferednek... Abban sok asz- szony, férfi úgy hevernek, nem különben valamint sertések. Mi- Jcor a sárból kimennek, ítélje el kend micsodások? Magam is bé- mentem abba az ocsmányságba a többivel, nem a szükségért, hanem azért, hogy mondhassam, hogy én is a sárban hevertem. De a még nem elég, mert abból az utálatos sárból kikelvén... a savanyúvízre kell menni, abból harmadnap kell innya... De micsoda savanyú víz az édesnéném! Éppen a sárhoz illik: mert ha az egyik utálatos, a másik fertelmes. A vizet addig kell innya, ameddig szüntelen kell járni vagy futni... Forgács úr, minthogy az egyiket sem vihette végbe, lóra ült és úgy rázatta magát, amíg a víz munkálkodni akart... Elhiheti kend, hogy eleget nevettünk rajta.” Ha nem Mikes írta volna e sorokat, el sem hinnénk talán, hogy mindez Törökországban volt, hiszen budai és egyéb számos mesés fürdőnket, éppen a törököknek köszönhetjük... Mai új keletű fürdőink mellett ne feledkezzünk meg a múlt század ismert, sőt divatos fürdőiről sem. így Daru vár a Jankovichok uralma alatt volt a főurak kedMikes Kelemen a „fevenc tartózkodási helye, kiváltképpen az ott rendezett kakaslövészetek miatt. Bártfa, szintén az elsőrangú fürdők sorába rukkolt, de látogatottságának gyér volta nem a víz minőségében, hanem az akkori gazdasági viszonyokban keresendők. Az Országos Balneológiái Egyesület megalakulása azonban már jelezte, hogy a hévizek gyógyító hatását nálunk is felismerték. 1867-ben egy belügyminiszteri rendelet, már a mai Köjál munkáját volt hivatott szolgálni. Néhány mondat a rendeletből: minden törvényhatóság, amelynek területén gyógyfürdők vannak, köteles egy hatósági tisztviselőt kirendelni, aki a fürdőidény alatt a fürdő területén köteles lakni. Feladata arról gondoskodni, hogy a gyógyforrások, kutak, fürdőintézetek, folytonos egészségrendőri felügyelet alatt tartassanak és a hatóság rendeletéi mind a tulajdonosok, mind a fürdővendégek részéről betartassanak... Irodalmi érték is Szabolcska Mihály kritikai versikéje, amely a magyar irodalom első fürdőversévé lépett elő Szabolcska Bánffy fürdőn nyaralt, amely Maroshévíztőlnem messze festői környezetben terült el. Ott egy asszony — Vita Ödönné — unszolta, könyörgött neki, hogy írjon már egy verset e fenyvesekkel körülölelt csodaszép fürdőhely tiszteletére. íme a vers: „Kis Bánffy fürdőnk kies hévizén, felőled én — bocsáss meg — azt hiszem: hogy nagyhírű hely nem lész sohasem. Legalábbis egyhamar nem, szomszédságod miatt sem. A dicsőséget, hírt nevet, másnak találták ki, nem neked! Elkaparít minden babért magára: „Borszék” nénéd, e nagyvilági dáma. De mindegy! Mégis éltetlek. Akadnak mindig emberek: És nem is a bolondjából pedig, akik nem a világi dámát, a kis Hamupipőkét kedvelik. 1926. VII. 18. Szabolcska Mihály Immárom muzeális értéknek számítanak a múló évszázadok emlékei. Napjainkban tele vagyunk újabb és újabb tervekkel, jó szándékokkal fürdőhelyeinket illetően is. Hazánk fürdő-, pontosabban szólva; gyógyvíznagyhatalom lett az idők során. Fürdővárosainknak „gyógyhelyeinknek” se szeri, se száma, és mégis úgy tűnik, hogy örömünk nem teljes. Gyakran veszni látjuk azt, amit a természet nekünk ingyen, ajándékba adott... Szalay István
