Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-10 / 135. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. június 10., szombat kérdés válasz Friderikusz Sándor: „A világ legszelídebb embere vagyok...” — Halló, kedves Friderikusz Sándor! Néhány napja olvastam egy interjút önnel, amelyben azt ál­lítja magáról, hogy egy,, érdeklődő civil”. Ez csupán ténymegállapí­tás, vagy azt fejezi ki, hogy nem so­rolja önmagát az újságírókhoz? — Nézze, talán ez egy ravasz definíció. Én ugyanis a hazai újság­írást hosszú időn át nem tartot­tam klasszikus értelemben vett igazi újságírásnak. Ezért hát azt gondoltam, ha valami nincs, an­nak én a része sem lehetek. így maradtam civil. Ami meg az ér­deklődő civilséget illeti... Nekem mindig az volt a bajom a látott, hallott, olvasott interjúkkal, hogy mihelyt valaki hivatalból kérdez, tehát egy újság, a rádió, meg a tévé riportere, általában sokkal bugyu- tábbakat kérdez, mint az az érdek­lődő civil, akinek józan esze van, s többé'-kevésbé a mások által is megfogalmazott általános kérdé­seket képes feltenni. Az én „ér­deklődő civilségem” tehát abban áll, hogy — hál’ istennek — meg­őriztem a józan civil eszemet. — Akárhogy nézzük is, ön si­keres ember. Okozott-e ez a gon­dolkodásában, a jellemében bár­miféle változást? — Nehéz dolog ez már csak azért is, mert az ember nem ütközik szembe naponta a sikerrel. Vagyis nem azon az útvonalon közle- kedek, amelyen méterenként el van helyezve egy tábla azzal a fel­irattal, hogy te egy fantasztikusan sikeres ember vagy. így hát a dolog bennem nem tudatosul. Attól, mert esetleg sok százezren olvas­nak, még nem veszek észre semmi olyan lényeges változást, ami elté­rítene egykori gondolkodás- és vi­selkedésmódomtól. Ami módosu­lás mégis van, az legfeljebb annak köszönhető, hogy az ember szé­pen lassan beleöregszik a saját ko­rába, s hát ettől valamelyest talán megfontoltabbá, bölcsebbé válik. Szóval az idő múlása az, ami befo­lyásolhatja mindazokat, akik arra különösen adnak — s én ide soro­lom magam —, hogy ne engedjék ilyen-olyan sikertől alapvetően megváltozni önmagukat. — Mind a szakmabeliek, mind pedig az olvasók között elhangzik néha, hogy ön afféle „fenegyerek”. Mit gondol, miért? — Nem nagyon szeretem az ilyen kifejezéseket, hogy fenegye­rek, szenzációhajhász stb., vagyis ezt az egészen ostoba — leginkább a pár hónapja süllyesztőbe került sajtóirányításhoz köthető — ter­minológiát. Véleményem szerint az újságírás az — legalábbis az én értelmezésemben, s ebben meg­erősít engem a világnak a másik fe­le —, hogy az újságíró minden fon­tos eseménynél ott van, s egyetlen dolga, hogy arról közönségét tu­dósítsa. Magyarán: ott kell lennie az eseményeken, s azokról be kell számolnia. Akár úgy, hogy a saját véleményét mondja, akár úgy, hogy megszólaltat valakit. Miután azonban ebben az országban soká­ig az volt a központi követelmény, hogy a tollforgató nem lehetett ott az eseményeken, nem szólaltat­hatta meg az autentikus embere­ket — ehelyett mindig különféle pótmegoldásokat kellett kénysze­rűségből elfogadnia —, ezért nem is vált természetessé ez az „ott vagyok és megszólaltatom” maga­tartás. Jómagam mindezt — isten tudja, miféle dolgoktól vezérelve, valószínűleg ösztönösen — meg­próbáltam. Talán ezt tartották fe­negyerekesnek... Persze, lehet, hogy nem. Maga szerint egyéb­ként mi lenne az? — Mások gondolataiba én sem látok bele, de úgy hiszem, talán a rámenősségét minősítik ezzel. S ha már itt tartunk... Ez egy tudatos ri­porteri magatartás? — Úgy vélem, én a világ legsze­lídebb embere vagyok mind a ma­gánéletemben, s egyre inkább a közéletemben. Csakhogy a tole­ranciát abban az értelemben sem árt elsajátítani, hogy bizony nem vagyunk egyformák. Mert ugye van olyan újságíró, aki jószerivel meg se mukkan, csak éppen jelen van, s így próbálja meg kicsalni alanyá­ból a valóságot. Aztán van olyan is, aki komoly koncepcióval ké­szül, van valamiféle hipotézise, s azt igyekszik vagy megerősíttetni vagy megcáfolni a partnerrel. Én azt hiszem, hogy az esetek zömé­ben az utóbbiak közé tartozom. Akik azt erősítik, hogy én a ráme- nősségemmel kívánok eredményt kicsikarni, azoknak szeretném fel­hívni a figyelmét arra, hogy definí­cióm szerint az emberek háromfé­lék: ilyenek, olyanok és amolya­nok, és az „ilyeneknek” talán nem ártana tekintettel lenni az „olya­nokra”, azokra, akik nem „ilyen­képpen”, hanem „olyanképpen” gondolkodnak, nem „ilyenfor­mán” szolidak, hanem „olyanfor­mán” erélyesebbek, határozottab- bak, netán céltudatosabbak. Azt gondolom, egyik módszer sem megvetendő. A cél minősíti az esz­közt és a választott módszert. — Az természetes, hogy az in­terjúkészítő igyekszik felkészülni egy-egy beszélgetésre. Ön azon­ban a legapróbb részleteket, a leg­bizalmasabb információkat is tud­ja az illetőkről. Elárulná, hogyan csinálja? — Ez abból fakad, hogy min­denkit nagyon komolyan kezelek, tehát nincs olyan, hogy kizárólag a rutinomból akarok megélni. Ma is vallom: kutya kötelességem töké­letesen felkészülni. S ha a tökéle­tesség nem is mindig lehetséges, arra azért feltétlenül adok, hogy az alapinformációknak a birtokában legyek. A módszer roppant egy­szerű: van két kollégám, akiket tó­fej ezetten fizetek azért, hgy bizo­nyos információkat inteijúalanya- imról begyűjtsenek. Ók elmennek a kijelölt személy környezetébe, s ott ilyen-olyan informátorokat szóra bírnak, majd amit megtud­tak, azt gépelt oldalak formájában leteszik elém. Persze a tényleges kulcsfigurákat — vagyis, akikkel mélyebben kell elbeszélgetni — én keresem fel. így az interjúkor nagy meglepetések, igazán váratlan for­dulatok már nem történhetnek. Ezt a munkamódszert a mai napig nagyon fontosnak tartom. Persze talán sokan előnyben részesítenék ezt a módszert, csak esetleg nincs rá pénzük, netán lehetőségük, mert napi penzumuknak kell ele­get tenniük ebben vagy abban a szerkesztőségben, s nem tisztán a teljesítményükből élő szabad­úszók, mint én. — Vitray írja, hogy ön addig nem ad kegyelmet a beszélgető- partnerének, amíg az igazság nap­fényre nem kerül. Volt-e már olyan alany, akivel végképp nem sikerült boldogulnia? — Ez attól függ, mit tekintünk eredménynek. Ma már biztosan nem azt tartom célnak, hogy le­győzzem a partnert, pláne nem erélyes eszközöket használva, di­rekt módon bizonyítva be azt, amit akarok. Mostanában gyakran elő­fordul, hogy például a talk shaw- imon leülünk, beszélgetünk, s már nem kérdezek olyan keményen, ugyanakkor áttételek, metakom- munikatív jelek révén mégis el­érem, hogy a vendégem „lecsupa- szodik”. Mesélek egy esetet, ami nem olyan régen történt... Az alany egy olyan ember volt, akit az országban híres feltalálóként, gaz­dag emberként, vállalkozóként tartanak számon, s hát olyanféle­ként, aki mindig megmondja a vé­leményét — kicsit afféle „minden lében kanál” módjára —, de persze ezzel nemes célokat igyekszik szolgálni. Ehhez képest az isme­retanyaga, a tárgyi tudása eléggé szegényes. Szóval a műveltségi szintje — finoman szólva — hagy kívánni valókat maga után. Mi­után ebben elég nagy hiátus van nála, ezért — szerintem — az egé­szet sem láthatja, nem ítélheti meg olyan pontosan. S nekem ott a színpadon az volt a lényeges felis­merés, hogy ezt a nagy dumájú — de mindenképpen tisztességes cé­lokra törekvő — embert két oldal­ról mutassam meg. Hogy egyfelől ilyen a progresszív gondolkodás, másfelől viszont ez jóval keveseb­bet ér, ha nincs mögötte semmi, vagy csak igen kevés. S kiderült, hogy az illető alapfogalmakkal sincs tisztában — például a magyar államrend hierarchikus felépítését illetően olyan ostoba megnyilvá­nulásai voltak, hogy ki kellett javí­tanom —, noha már javában a nagypolitikáról mondott véle­ményt. Tehát ott az egész vele kap­csolatos illúziót egy kissé szerte- foszlattam, azt hiszem. — Befejezésül arra lennék kí­váncsi, hogy ez az „érdeklődő ci­vil” mit szeretne elérni az életben, mikor lenne elégedett? — Nem hiszem, hogy alkatom révén bármikor is elégedett lehet­nék. Minthogy boldognak lenni is csak másodpercekig vagyok ké­pes. Én mindig kitűzök egy célt magam elé, azt adott időn belül ál­talában elérem, s utána már az fog­lalkoztat, hogy mi az a következő feladat. A többet a saját mércém alapján állapítom meg, hiszen az embernek — főként egy olyan szakmában és egy olyan ország­ban, mint a miénk — nem áll ren­delkezésre egy központilag hitele­sített mérce, amivel mérhet. Mit szeretnék megőrizni önmagám­ban? Nos, még mindig a civilsége- met. Ezzel vagyok én több a többi­eknél. S adja az Isten, hogy erőm legyen ahhoz, hogy mindig a józan eszem szerint kérdezzek, s arról, amit időszerűen fontosnak tartok. Ha ez így lesz, nagy baj nem lehet, mert akkor elég gyakran lehetek boldog, elégedett, mégha másod­percekre is. Hát, körülbelül ennyi... Sárhegyi István TU-155 — hidrogén üzemanyaggal Befejeződtek az első repülési kísérletek a leggazdaságosabb­nak és ökológiailag tisztábbnak ítélt hidrogén üzemanyaggal működő TU-155 típussal. Az A. N. Tupoljev tervezőiro­dában az új fedélzeti rendszerek kialakítása során az egyik leg­fontosabb feladat a repülőgép robbanásbiztonságának elérése volt. Az üzemanyagtartályt az utastértől izolált és iners nitro­géngázzal feltöltött helyiségben helyezték el. A véletlen szikra­keletkezés megelőzése érdeké­ben az elektromos rendszereket pneumatikus rendszerekkel vál­tották fel. Az új hidrogén üzemanyagú gép külsőre nem sokban külön­bözik a TU-154-től, de belső ki­alakításában azonban jelentős változtatásokat végeztek. A mintegy 20 köbméter befogadó- képességű üzemanyagrendszert a gép farokrészében, a korábbi utastér hermetizált részében he­lyezték el. Ezt a szakaszt az utas­tértől többszörös nyomásvédő „gát” választja el. Ezzel meg­előzhető baleset esetén a hidro­gén beszivárgása az utastérbe. A Kuznyecov akadémikus vezette tervezőirodában készült NK-88 hidrogénhajtómű a gép jobb ol­dali gondolájában helyezkedik el. A túlzott gáztovábbítás meg­előzése érdekében a rendszer elemeit zárt, hermetizált konté­nerben helyezték el. A gép minden további rend­A TU-155 re­pülőszemély­zete (fentről lefelé) Kreml- jov Jurij fe­délzeti mér­nök; Vlagyi­mir Szevany- kajev pa­rancsnok; Va- lerij Arhipov főmérnök; Anatolij Krin- lin fedélzeti mérnök; Andrej Tala- lahin másod­pilóta. szere a fűtőanyag-komplexum területén kívül helyezkedik el. Fentiek alapvetően a megelő­ző biztonsági intézkedések köré­be tartoznak. Ugyanakkor vészhelyzet ese­tén működésbe lép egy különle­ges szellőztető, nitrogénutánpót­lást, levegőcserét és tűzoltást biz­tosító rendszer is. És végül: biz­tonsági lefolyórendszeren lehet a folyékony hidrogént baleset ese­tén eltávolítani. A TU-155 eddigi repülési próbái igazolták a kriogén üzem­anyag alkalmazhatóságát utas- szállító repülőgépeknél is. Egyébként a TU-155 üzem­anyagként folyékony földgázt is használhat. —APN— Folyékony hé­liummal (lent) illetve folyékony nit­rogénnel (fent) töltött ballonok a TU-155 fe­délzetén Amin a franciák nevetnek — Jacques, miért nézed állan­dóan az órádat? — kérdi rosszal­lóan a tanár. — Mert attól félek, hogy a csengetés mindjárt félbeszakítja a tanár úr érdekes előadását! * A tanár, miután egyik diákja kihozta a sodrából, így szól hoz­zá: — Ide figyelj, Francois, itt van egy frank. Menj le a sarki fűsze­reshez, és kérj tőle egy kis észt. A kisfiú kisvártatva visszatér, és kaján mosollyal újságolja: — Mondtam a fűszeresnek, hogy az ész a tanár úrnak lesz, mire ő azt felelte, hogy legalább ötven frankért kellene venni be­lőle. * — A tizenkét éves srác ko­moly arccal áll tanárnője elé: — Kisasszony, én feleségül szeretném venni magát. — Óh! — kacagja el magát a tanárnő — nem szeretem a gyere­keket! — Miért, a kisasszony talán nem szed tablettát!? * — A papám és én, mi ketten mindent tudunk! — Igen? Akkor mondd meg, mi Afganisztán fővárosa. — Hm... ezt a papám tudja. * — A kutyáról írt fogalmaza- zásod szóról szóra megegyezik a bátyád fogalmazásával — kor­holja Martint a tanítónő. — De hiszen egy kutyánk van! — hangzik a felelet. * Kérdés a nyelvtanórán: — Hogy van az „élek” ige jö­vő ideje? Válasz: — Meg fogok halni.

Next

/
Thumbnails
Contents